– Ön szemtanúja volt valaminek, ami Abraham Lincolnnal kapcsolatos. Ez kellemes dolog volt?
– Egyáltalán nem volt kellemes, nem hiszem. Halálra voltam rémülve.
Így válaszolt Samuel J. Seymour, az I’ve Got a Secret (azaz Van egy titkom) című amerikai tévéműsor versenyzője a kor egyik celebjének, Jayne Meadowsnak 1956. február 8-án. Seymour 95 éves volt akkor, pár héttel később még meg tudta ünnepelni a 96. születésnapját is, majd április 12-én meghalt. Ezzel eltávozott az utolsó ember, aki szemtanúja volt a Lincoln elnök elleni 1865-ös merényletnek – már ha lehet hinni Seymournak.
Az óvatos kételkedés főként azért indokolt, mert a férfi 89 éven keresztül nem lépett nyilvánosság elé a történetével. Először a Milwaukee Sentinel újságírójának mondta el 1954-ben, hogy milyen történelmi eseményt látott gyerekkorában, a lap február 7-i száma egész oldalt szentelt a sztorinak. Ez jutott el a CBS tévécsatornánál az I’ve Got a Secret szerkesztőihez, akik meghívták a műsorba Seymourt.
De lehet-e hinni egy öregúrnak, aki egy majdnem egy évszázaddal korábbi eseményre emlékszik vissza, amit ráadásul ötévesen élt át? Ezt mindenki döntse el magának, mert egyértelműen cáfoló vagy megerősítő bizonyítékok nincsenek. A Ford’s Theatre, ahol Lincolnt lelőtték, megpróbált utánajárni Seymour történetének, de nem járt sikerrel. A férfi szavain kívül semmi nem igazolja a történetét. Igaz, ezek a szavak nem hihetetlenek, és ha elfogadjuk, hogy egy traumatikus élmény egy ötévesben is olyan erősen rögzülhet, hogy idős korában is vissza tudja idézni azt, igaz is lehet, amit Seymour állított.
A férfi 1860. március 28-án született a marylandi Eastonban. Apja egy George Goldsborough nevű ültetvényes egyik birtokán volt intéző és családja jó kapcsolatot ápolt a munkaadójával – annyira, hogy Goldsborough felesége lett a kis Samuel keresztanyja. 1865 áprilisában a kötelesség Washingtonba szólította Goldsborough-t és az intézőjét, Seymour szerint az ültetvényes 150 rabszolgájának a jogi státuszát kellett rendezni. Ez könnyen elképzelhető, mert Marylandben 1864-ben eltörölték a rabszolgaságot, és ennek lepapírozása nem ment gyorsan. Valószínűleg Goldsboroughék is ebben az ügyben utaztak Washingtonba.
Seymour keresztanyja kitalálta, hogy elkíséri a kiruccanásra a férjét és magával viszi Samuelt és annak nevelőnőjét, hogy lássák a nagyvárost. Seymour visszaemlékezése szerint ijesztő volt Washington mérete, és az, hogy mindenki pisztollyal az oldalán járkált. Mrs. Goldsborough kultúrprogramot is szervezett: szerzett három jegyet a Ford’s Theater április 14-i előadására, A mi amerikai kuzinunk című darabra. A két nő és Samuel jó helyet kapott az egyik páholyban, pont ráláttak a szemközti páholyokra, köztük arra, ahol az elnök, Abraham Lincoln élvezte az előadást.
A történelemkönyvekből mindenki tudja, mi történt ezután: a merénylő, John Wilkes Booth az előadás közben közvetlen közelről, hátulról fejbe lőtte az elnököt. Seymour állítása szerint hallotta a dörrenést, látta az elnököt előrebukni, majd azt, hogy egy férfi leugrik a páholyból a színpadra és a lábát fájlalja. A fiú nem gondolta, hogy az elnöknek baja esett, ezért kérlelni kezdte a keresztanyját, hogy segítsenek a leesett férfinak. Később tudta meg, hogy a gyilkos ugrott le a páholyból a merénylet utáni zűrzavarban, és érkezéskor eltörte az egyik lábát.
Seymour az átéltek után hosszú ideig rosszul aludt, álmaiban kísértették a színházban történtek. A memóriájába égett az a nap és a kiruccanás, még azt is elmondta a Milwaukee Sentinel újságírójának, hogy hazafelé menet a lovaskocsi elé fogott lovak megmakacsolták magukat, amikor gőzhajóra kellett terelni őket, hogy átkelhessenek egy folyón.
Bár bizonyíték nincs, a történet nem mond ellent sem a történelmi ismereteknek, sem az előadás korabeli nézői beszámolóinak. Igaz, az előadás 1700 látogatója közül csak körülbelül 300 néző visszaemlékezése maradt fenn az utókornak, és jó néhány túlszínezte a látottakat, így nem is lehetünk egészen biztosak néhány részletben. Mint ahogy abban sem, hogy Seymourék tényleg az egyik Lincolnnal szemközti páholyban ültek, a Ford’s Theatre-ben ugyanis akkortájt érkezési sorrendben történt a helyfoglalás.
A CBS-nél mindenesetre nem kétkedtek, simán berendelték egy adásra a 95 éves Seymourt. Az I’ve Got a Secret a csatorna egyik legsikeresebb showműsora volt akkor, ami egy másik jól nézett műsor, a What's My Line? oldalága volt, ugyanazoktól a producerektől. Mindkét műsorban ki kellett találni valamit, a What's My Line?-ban emberek foglalkozását, a spinoffjában pedig titkokat. Az I’ve Got a Secret 1952 és 1967 között futott (ha nem számítjuk a műsor feltámasztására tett későbbi próbálkozásokat) és szerepelt benne többek közt a 15 éves Bobby Fischer, Neil Armstrong szülei vagy éppen Pete Best (akinek az volt a titka, hogy ő az ötödik Beatle). És persze Samuel J. Seymour.
A műsor szabályai többször változtak az évek során. Amikor Seymour szerepelt benne, úgy zajlott, hogy a show-t vezető Garry Moore bemutatta a versenyzőt, majd négy híresség felváltva kérdezgethetett tőle. A celebek egymás után faggatták a versenyzőt, amíg a szerkesztők meg nem vonták tőlük a szót (ez általában akkor történt, amikor a kérdező már közel volt a megoldáshoz). Mindegyik celeb 20 dollárt „ért”, tehát ha a versenyző titkát csak a negyedik híresség találta ki, 80 dollárnak örülhetett, de ha már az első, akkor csak 20-nak. Seymour titkát a Bill Cullen – Jayne Meadows – Henry Morgan – Lucile Ball négyesnek már a második tagja megfejtette, de a versenyző idős korára tekintettel a szerkesztők megadták neki a 80 dollárt (ez mai értéken kb. 900 dollárnak, kb 300 ezer forintnak felel meg). Mivel Seymour pipázott, a műsor szponzora, a R. J. Reynolds Tobacco Company adott neki még egy doboz pipadohányt is.
Seymour szereplése több példányban is megtalálható a YouTube-on, a fenti lejátszóban is megtekinthető. A férfi kötéssel a szemén jelent meg a műsorban, Moore el is magyarázta a felkonferálásban, hogy miért. A Baltimore-ban élő Seymour az adás kedvéért New Yorkba utazott, de nem sokkal felvétel előtt elesett és emiatt bedagadt a jobb szeme. A férfi orvosa a betegére bízta a döntést, hogy ilyen állapotban is szerepel-e a show-ban, de Seymour nagyon is ott akart lenni a műsorban. Lehet, hogy a halála előtt még minél több embernek el akarta mesélni, minek volt szemtanúja. És persze az is lehet, hogy minél több embert akart átverni.
De egy harmadik lehetőség sem zárható ki. Kutatásokból ismert, hogy az emlékek torzulnak, ahogy felidézzük őket, az idősebb emberek memóriája pedig megbízhatatlanabb. Így az is lehet, hogy Seymour jóhiszemű volt és biztos volt abban, amit állított, de a valóságban mégis kicsit másként történtek a dolgok. Akárhogy is, a szereplése a történelem része lett, legalábbis a médiatörténelemé.
