Recuperanti – Gyűjtögetők. A szó egy mesterséget jelöl, ami Észak-Olaszországban, az első világháború után, annak csataterein alakult ki. Sokaknak egészen a hatvanas-hetvenes évekig megélhetést nyújtott. A munka nem volt veszélytelen, több százan haltak meg egy óvatlan mozdulattól felrobbant gránát, lövedék, robbanószer miatt.
Ha Magyarországon az első világháború olasz frontja kerül szóba, szinte mindig a Doberdó és Isonzó szavak jutnak eszünkbe, pedig az értelmetlen öldöklés a Dolomitok déli peremén is tombolt. A völgyekben és a fennsíkokon, igaz, gyéren, de az ősidők óta éltek emberek. Az Asiago fenyveseiből termelték ki a velencei hajóhad építéséhez szükséges fát. Kőfaragók generációi telepedtek meg, bányászok éltek itt, a legelőkön szarvasmarhák és juhok kószáltak. A húsuk, a gyapjú, a bőr és a sajt kelendő cikk volt az Adige völgyében.
A világháború kitörésekor az olasz oldalon élőket délre evakuálták, a Monarchia pedig csehországi barakkvárosokban helyezte el alattvalóit, míg véget nem értek a harcok. A határvonalon mindkét hadsereg betonerődöket épített, a vidék heves harcok színtere volt 1916-ban és 1918-ban is. Elképesztő mennyiségű hadianyagot szállítottak fel kötélpályákon és szűk szerpentineken. Lövedékek millióit halmozták fel és lőtték ki az ellenségre. Barakkok, tábori konyhák létesültek, a megmerevedett frontvonalak mentén ezer és ezer kilométernyi szögesdrótot, acél hullámlemezt, kályhákat, szögvasat építettek be.
A harcok után visszatérőket lesújtó látvány fogadta. Az erdők eltűntek a bombakráterekben és a katonák kályháiban, az állatok elmenekültek, vagy megették őket. A városkákból, falvakból csak kőhalmok maradtak. A férfiak meghaltak vagy fogságba kerültek, megsebesültek. 1918-ban még a spanyolnáthajárvány is végigsöpört a vidéken. Nagyon sokan vándoroltak ki Amerikába és Ausztráliába. Akik maradtak, megélhetés után kellett nézniük. A hadi gazdálkodásról civil munkára átálló iparnak nyersanyagra volt szüksége, elsősorban fémekre. Acélra, ólomra, rézre és alumíniumra. Az ócskavas-kereskedelem rendszere nagyon hamar kialakult.
A gyárak és kereskedők körjáratokat szerveztek. Minden héten, adott napon megjelent a teherautó a faluban egy mérleggel. A helybéliek pedig, jellegzetesen tizenéves gyerekek, minden reggel elindultak egy csákánnyal és zsákokkal, hogy a lövészárkokban, kavernákban fellelhető hadianyagot, elsősorban fémeket, összegyűjtsék. Nem volt könnyű munka az alultáplált gyerekeknek kötegnyi szögesdrótot vagy egy lemezkályhát levonszolniuk a sziklás terepen. A szétválogatott fémhulladék persze sokkal többet ért, mint az ömlesztett. Egy ki nem lőtt lövedék, gránát, ha a rézhüvelyét és az acélmagot külön adták el, többet hozott a konyhára. Szinte minden faluban akadt olyan mesterember, aki kitanulta a lövedékek hatástalanítását, de balesetek, tragédiák így is gyakoriak voltak.
A vidéken hagyott hadianyag mennyiségét jól jelzi, hogy dacára annak, hogy százak mindennapos munkája volt a gyűjtögetés, évtizedeken keresztül meg lehetett belőle élni. A huszas évek gazdasági válsága, a Mussolini-korszak embargója, ami Olaszországot afrikai terjeszkedése miatt sújtotta, életben tartotta a gyűjtögetőszakmát. Az egyre jobban szervezett csoportok a páncélerődök acélkupoláit is képesek voltak kibontani. A ma látogatható erődök java része, mint például a Forte Belvedere/Werk Gschwent már visszaépítés eredménye, ami a fémrészeit illeti.
Apropó Mussolini. A nagy nemzetegyesítő fontosnak tartotta a háborúban elesett olaszok heroizálását. A hegyvidéken a háború alatt százszámra létesült katonatemetőket felszámolták, és hatalmas osszáriumokat építettek. Nemcsak a temetőkből kerültek ide az elesettek földi maradványai, hanem a csataterekről is. A hősök csontjai nem heverhettek szerteszét. Az állam minden beszolgáltatott csontvázért (területenként eltérő volt, hogy milyen mennyiségű csont számít már csontváznak) 20 lírát fizetett – ekkoriban egy gyári munkás napi bére 25 líra volt. Az osszáriumokba vezényelt sorkatonák heti váltásban végezték az átvételt, hogy a korrupciót és a csalásokat kiküszöböljék. Kezdetben egy-egy koponya több kört is megtett, míg örök nyugalomra lelt.
A második világháború utáni fellendülés és főleg a hatvanas évek véget vetettek a recuperantik világának. Az első generáció megöregedett, a fiatalabbak találtak kevésbé veszélyes megélhetést. Ez persze nem jelenti azt, hogy manapság ne lehetne látni magányos fickókat fémdetektorral bóklászni. Egyrészt világszerte kialakult a gyűjtők, hobbisták hálózata, akiknek el lehet adni a jobb állapotú övcsatokat, sapkajelvényeket, bajonetteket, másrészt sokan maguknak is gyűjtenek, ugyanazon szenvedély által hajtva, mint az egyéb kincskeresők. Cortina d'Ampezzóban él például a Lancedelli család, ahol az első generáció, Rolando Lancedelli még a mindennapi betevőért kereste a fémeket, míg fia, Loris már pusztán passzióból, a családi múzeumnak kutat.
A fémkeresőzés olyan méreteket öltött, hogy Trentinóban magánszemélyként tilos, míg Venetóban engedélyhez, jogosítványhoz kötött. A gyűjtögetők világa szerves részévé vált a háború helyi emlékezetének. A RAI tévéfilmet forgatott róla, a mesterségnek külön múzeuma is van.