Ismeritek a Karácsonyi Macskát,
– az a macska hatalmas volt.
Az emberek nem tudták, honnan jött
Azt sem, merre ment tovább.
Hevenyészett tükörfordításban így kezdődik Jóhannes úr Kötlum izlandi költő Jólakötturinn című verse. A baljós indítás után a műből kiderül, hogy a macska nemcsak hatalmas, de emberevő is. Járja a falvakat, benéz a házak ablakain és ha azt látja, hogy valahol nem kaptak új ruhát karácsonyra, megeszi a lakókat. Mert amúgy a Jólakötturinn karácsonyi vers, csak éppen nem a Jézuska hoz benne ajándékokat a fa alá, hanem egy félelmetes szörny rettegést az emberek szívébe. Boldog ünnepeket kíván: Izland.
A Jólakötturinn a versbeli karácsonyi macska izlandi neve, angolul Yule Catnek, hunglishül Yule-macskának is nevezik. Első ismert említése Jón Árnason 1862-es könyvéből, az Íslenzkar þjóðsögur og æfintýriből való (magyarul kb. Izlandi legendák és mesék). Árnason az izlandi folklór történeteit gyűjtötte össze, így emlékezett meg a „gonosz bestiáról”, ami karácsonykor rosszabb esetben felfalja azokat, akik nem kaptak új ruhát. Jobb esetben csak ellopja tőlük a jólarefurt – ez amolyan karácsonyi bónusz volt az izlandi parasztoknak a feudális felsővezetőktől, és leginkább kiadós élelmiszercsomagot jelentett.
Kecskéből macska?
Ahogy az ünnepi legendákkal lenni szokott, Jólakötturinn eredete régebbi az első írásos emléknél, és nem is tudni pontosan, hogyan jött létre a mítosz. Szinte biztos, hogy már a középkorban is riogatták az emberevő lénnyel az izlandi gyerekeket, de az kétséges, hogy akkor is macskaszerű volt-e már. És ahogy ilyen helyzetekben lenni szokott, több elmélet is létezik a bestia eredetére.
Az egyiknek a forrása maga Árnason, aki egy lábjegyzetben említi a „felöltöztetni a macskát” kifejezést, ami állítólag azokkal történt, akik nem kaptak új ruhát az ünnepre. Azt, hogy ez mit jelent, nem tudni pontosan, talán azt, hogy a macska sosem kap új ruhát, és ugyanígy jár, aki szegény. De akkor hogy jön a szörny a képletbe? Az izlandi folklór egyik legnevesebb kutatója, Árni Björnsson mindenesetre úgy gondolja, hogy valahogy a kifejezésből vagy annak félreértelmezéséből eredhet a legenda, esetleg maga Árnason értelmezett félre egy közmondást (ez azt is megmagyarázná, miért nála van az első említés).
Az Izlandi Nemzeti Múzeum régésze, Guðmundur Ólafsson egy másik teóriát vetett fel a nyolcvanas években. Ólafsson arra hívta fel a figyelmet, hogy Európa-szerte találni a karácsonyi mondakörben gonosz vagy legalább csínytevő lényeket, olyanokat, mint a német nyelvterületen született Krampusz. Ezeknek a lényeknek az eredete általában a julebukk, vagyis a skandináv folklór karácsonyi bakkecskéje, ami pedig valószínűleg a Thor isten szekerét vontató kecskékből származik. Ólafsson szerint a Jólakötturinn egyszerűen az a forma, ahogyan az izlandiak remixelték a julebukkot. Izlandon egyébként egy időben népszerű volt Szent Miklós, a macskát pedig a néphiedelem több helyen is sötét erőkkel köti össze (lásd: fekete macska), így nem nem nehéz rokonságot látni közte és a Mikulást kísérő Krampusz között, de ezek sem megdönthetetlen érvek.
Hrefna S. Bjartmarsdóttir folklórkutató egy 2013-as cikkében azt is megemlíti, hogy 15. századi skóciai források már írnak arról, hogy nem szerencsés nem kapni ruhát karácsonyra. A kutató emiatt lehetségesnek tartja, hogy valamilyen kelta eredetű történet is megtalálható a Jólakötturinn-mese felmenői között, mert egyébként az izlandiak a norvégokon keresztül kapcsolatban voltak a Skóciában élőkkel.
A homályos genezis ellenére a legtöbb kutató egyetért abban, hogy a karácsonyi macska horrorsztorija hogyan kapcsolódik a középkori mindennapokhoz. Izland egy más országoktól távol eső, önellátó társadalom volt, ahol különösen fontos volt, hogy a munka el legyen végezve. A gyapjút általában szeptemberben vágták le a birkákról, és szerencsés volt még karácsony előtt feldolgozni azt, hogy lehessen egy kicsit pihenni év végén. Aki nem odázta el a feladatot, a gyapjúfonalból új ruhát is kaphatott karácsonyra. Aki nem végzett, azért meg eljött a macskaszörny. Valahogy motiválni kellett a lustákat, akár rémtörténetekkel.
Aztán az ipari forradalom után már egyre inkább a gyerekek kerültek a karácsony középpontjába, és valószínűleg ezzel járt együtt, hogy a Jólakötturinn kifejezetten gyerekekre kezdett vadászni. A lény népszerűségén nagyot lendített, amikor a már említett Jóhannes úr Kötlum 1932-ben kiadatta a Jólin koma (azaz Közeleg a karácsony) című verseskötetét, benne a cikk elején idézett Jólakötturinn-nel. Onnantól kezdve a macskarém egyre többször megjelent Izlandon a karácsonyi dekorációkban is. A nyolcvanas években Ingibjörg Þorbergs megzenésítette Jóhannes úr Kötlum versét, 1987-ben pedig Björk is felénekelte azt, még évekkel a világhír előtt. 2008-ban aztán a The Reykjavík Grapevine írt egy rövid angol nyelvű cikket a macskáról, és azóta a lény Izlandon kívül is ismertté vált.
És most nincs más, hát jöjj elő, Kanálnyaló, Kolbászcsenő
A macskarém mellett vannak további érdekes figurái is az izlandi karácsonyi mondakörnek. A legrégibb Grýla, a hatalmas, rémisztő trollasszony (más források szerint óriás), aki már egy 13. századi költeményben is megjelenik, ott még csak egy felsorolásban más trollok között. A 17. században már Grýla is összekapcsolódott a karácsonnyal, sőt a tizenhárom karácsonyi kópé is, akiket ekkortájt említ először írásos emlék. És akkor még ott van Leppalúði is, Grýla férje.
A mese szerint Grýla megérzi, hogy melyik gyerek rosszalkodott sokat az évben, és ezeket a rosszcsontokat egyszerűen felfalja. Leppalúði eközben leginkább otthon henyél, mert nem szeret dolgozni (egyes feljegyzések szerint ő már Grýla harmadik férje, és jó kérdés, hogy vajon mi lett az előző kettővel). A tizenhárom kópé pedig Grýla és Leppalúði gyerekei, de ők anyjukhoz képest ártalmatlan csínytevők. Illetve most már azok, mert eleinte ők is rémisztők voltak, de a 19. századra sokat változott a személyiségük.
A boldog trollcsalád valahol a hegyekben él a Dimmuborgir lávamezőn, de karácsonykor szolgálatba helyezik magukat. Grýla begyűjti a rossz gyerekeket, és egy nagy üstben ragut főz belőlük, a legenda szerint sosincs hiánya alapanyagban. A kópék december 12-től karácsonyig kezdenek akcióba, mindennap újabb kópé veti bele magát az ünnepekbe, és mindegyikük tizenhárom napig marad. Tehát a legelső december 12-én érkezik és december 25-én távozik, az utolsó december 24-én érkezik és január 6-ig marad.
Az adventi naptárhoz hasonlító visszaszámolást az embergyerekek úgy követik, hogy minden este kiteszik az ablakba a cipőjüket. A jó gyerekek reggelre édességet vagy más kisebb ajándékot kapnak a kópéktól, a rosszak pedig rohadt krumplit vagy répát. Emellett a kópék csibészkednek is, mind a tizenhárom másként, mert mindegyiknek van valamilyen jellemző tulajdonsága vagy személyiségjegye. Például az egyikük leissza a fölt a tejről, de olyan is akad, aki ajtókat csapkod, hogy felébresszen mindenkit. Akárcsak Hófehérke törpéinek, eredetileg a kópéknak sem volt nevük, de Jón Árnason 1862-es gyűjteményében már névvel szerepelnek, akárcsak Jóhannes úr Kötlum karácsonyi kötetében. Legtöbbjük neve el is spoilerezi a csínytevésüket, van köztük például Kanálnyaló, Kukkoló és Kolbászcsenő is.
Bár még az 1932-es Jólin koma sem kötötte össze a trollokat a macskaszörnnyel, a 20. század második felében a legtöbb mese már Grýla és gyerekei háziállataként kezelte a lényt. E leírások egy részében Jólakötturinn jóllakottan ringatózik a trollotthon tűzhelye mellett, de olyan történetek is akadnak, amik ilyen kontextusban is vadállatként írnak a macskáról. Eszerint Jólakötturinn senkinek nem engedelmeskedik, egyedül a tizenhárom kópé egyikének, Köpcösnek, aki termetre a legkisebb közülük. Sőt, Köpcös néha meg is lovagolja az emberevő macskát.
Cicaharc
Grýla és a 13 karácsonyi kópé is sokkal szelídebb formában jelenik ma már meg, mint régen, de Jólakötturinn nem sokat finomodott, a mai mesékben is gyerekeket felfaló, ijesztő szörny. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy 2018-ban az izlandi fővárosban, Reykjavíkban kisebb közéleti vitát kavart a karácsonyi dekorációban megjelenő macskarém.
A város önkormányzata egy izlandi kertészettel és egy osztrák fénytechnikai céggel együttműködve öt méter magas, hat méter hosszú, 6500 leddel körbefuttatott Jólakötturinn-szobrot állított abban az évben Reykjavík egyik forgalmas helyszínén, a Lækjartorg téren. A látványosság 4,4 millió izlandi koronába került, ami mai értéken és árfolyamon körülbelül 14,7 millió forintnak felelne meg.
Bár a szobor sokaknak tetszett, a szocialista párt egyik vezető önkormányzati képviselője, Sanna Magdalena Mörtudóttir kiakadt a Facebookon. A képviselő azt kifogásolta, hogy sokan szegénységben élnek a fővárosban, és talán emiatt nem tudnak új ruhákat venni karácsonyra, eközben pedig a városvezetés egy olyan lény képmására költ milliókat, ami felfalná ezeket a szegényeket. A politikus úgy vélte, okosabb lett volna ezt a pénzt szegények támogatására költeni. „Amúgy nem értem, miért olyan jó vicc felgyújtani a karácsonyi macskát, inkább felgyújtom a neoliberalizmust” – fejezte be a posztját egy magyarra lefordíthatatlan szójátékkal (a felgyújtás a szobornál a teljes kivilágításra utal).
A döntéshozók nem hátráltak meg, Jólakötturinn fényes szobra azóta is minden évben Reykjavík karácsonyának egyik dísze, bár most is egy kisebb vagyont, évi hárommillió koronát költ rá a város. Az installáció védelmezői szerint a rémmacska történetének pozitív olvasata is lehet, mert arra ösztönözheti a tehetőseket, hogy ajándékozzanak ruhát a szegényeknek, nehogy elvigye őket a Jólakötturinn. A gyerekek pedig viselkedjenek jól, biztos, ami biztos.
