A tökéletes memória jól hangzik, amíg csak álmodozunk arról, hogy ilyenünk legyen. De azok számára, akik tényleg mindenre emlékeznek az életükben, inkább átok, mint áldás. A hipermnézia, más néven hipertimézia, vagy a kiváló önéletrajzi memória (HSAM) tulajdonképpen egy rendellenesség, abból is kiemelkedően ritka, nincs 70 ember a világon, akinél diagnosztizálták volna.
A rendellenességgel küzdő emberek szinte mindenre emlékeznek az életükből, rendszerint lenyűgöző pontossággal, még az olyan történésekre is, amelyeket egy átlagember nagyjából azonnal elfelejt. Az első hipermnéziás ember, aki megkapta a diagnózist, az amerikai Jill Price volt, aki képes visszaidézni, mikor vezetett harmadszorra autót, mi történt egy teljesen átlagos hétvégén 1980-ban, vagy mikor hallotta először Rick Springfield Jessie's Girl című dalát.
Price most 58 éves. Az első dolog, amire vissza tud emlékezni, 18 hónapos korában történt. Akkoriban szüleivel élt a Roosevelt Kórházzal szemben, Manhattan belvárosában. Emlékszik a hangos mentőautókra és a forgalomra, hogy szeretett felmászni a kanapéra, és kibámulni az ablakon a 9. sugárútra.
Úgy emlékszik, hogy nyolc és fél évesen „pattant el az agya”, amikor Los Angelesbe költöztek. Tudatában volt annak, mondja, hogy miután elhagyták New Jerseyt, már semmi sem lehet a régi, ezért listákat, képeket készített, megőrzött minden tárgyat, minden átadott cetlit és jegyet, ami az otthonára emlékeztette.
Bár valószínűtlen, de persze nem tudni, hogy ez segített-e ennyire túlpörgetni a memóriáját, az viszont biztos: ő lett az első ember, akit hipermnéziával diagnosztizáltak. Élete legtöbb napjára olyan tisztán emlékszik, mint mások a közelmúltra. 1980 óta minden napot fel tud idézni: mit csinált, kivel volt, hol volt, hogy érezte magát.
Azt mondja, olyan, mint osztott képernyővel élni: bal oldalon a jelen, jobb oldalon az emlékek állandóan gördülő tekercse, és mindegyik emléket a jelenkori ingerek váltják ki. Az emlékek mindig készenlétben vannak az agya egy zugában, és gyakorlatilag bármi lehet potenciális trigger, amit lát vagy hall. Olyan dolgokra viszont nem tud visszaemlékezni, ami számára nem volt fontos: a nem meghatározó események, apró részletek ugyanúgy elvesznek, mint egy átlagos memóriával rendelkező embernél.
Price előtt ez az állapot teljesen ismeretlen volt a tudomány számára. James McGaugh, a Kaliforniai Egyetem kutatója volt az, akit Price megkeresett az állapotával. Ahogy tanulmányt publikáltak róla, rögtön jelentkezett néhány olyan ember, aki hasonlótól szenved, de az ismert hipermnéziások száma ma is csak 60-70 között mozog.
Price diagnózisa óta a kutatók rájöttek, hogy a HSAM-betegek többsége rögeszmés viselkedést mutat, és idegrendszerükben is különböznek az „egészséges” emberektől: strukturális eltérések vannak az emlékezet létrehozásával összefüggő agyterületeken. A memóriaképzésük azonban ugyanolyan, mint az átlagemberé, csak sokkal erősebb, az agyi különbségek pedig önmagukban nem magyarázzák meg azt, hogy miért alakul ki a hipermnézia. Valószínűleg az emlékképzés vagy a visszaidézés területén lehet a különbség a HSAM és az átlagos memória között. Egyébként az ilyen betegségtől szenvedőknek is torzulhat a memóriájuk: a HSAM tehát nem jelent szuperpontos memóriát, csak szupererőset.
Fontos azt is leszögezni, hogy a HSAM-os emberek nem válogathatják meg, mikor akarnak emlékezni, és mennyi mindenre. A hipermnézia nem egy tudatosan kontrollált állapot. Mivel az emlékezés önkéntelen, ezek az emberek nem tudják kihasználni ezt az előnyüket a munkahelyen vagy az iskolában. A szabványosított memóriatesztek általában átlagos vagy akár átlag alatti teljesítményt mutatnak náluk, amikor nevekre, számsorokra vagy képhalmazokra kell emlékezniük. A kulcs, úgy tűnik, a személyes élményen és benyomáson van – ahogy az egészséges embereknél, úgy itt is az a kulcs, hogy mennyire hagyott mély élményt az illetőben a történés.
A képességek akár károsak is lehetnek: a HSAM-os emberek hajlamosak lehetnek arra, hogy elvesszenek az emlékeikben, és így a jelenben nehézségeket tapasztalnak. Már egy egyszerű beszélgetés is elég lehet, hogy egy-egy dátum vagy szó emlékek áradatát indítsa el náluk.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a HSAM kulcsa valahol az általánosabb gondolkodási mintákban és szokásokban rejlik. A hipermnéziások ugyanis két mutatóban különösen magas pontszámot érnek el: a fantáziában és az abszorpcióban. Előbbi azt takarja, hogy ezek az emberek hajlamosak többet álmodozni és erős a képzelőerejük, az abszorpció pedig arra a hajlamra utal, amely lehetővé teszi, hogy elmerüljünk egyes tevékenységekben, és teljes figyelmet fordítsunk különböző érzetekre és élményekre. Van olyan HSAM-páciens, aki például nagyon érzékeny a hangokra, szagokra, vizuális részletekre, sokkal jobban, mint egy átlagember.
Az abszorpció szilárd alapot teremt az emlékezéshez, a fantáziára való hajlam pedig azt jelenti, hogy az adott illető az eseményt követő hetekben, hónapokban újra és újra felkeresi ezeket az emlékeket. Minden ilyen alkalommal erősebbé válik az emlék. Ezt egyébként az átlagember is így csinálja, csakhogy a HSAM-osok nemcsak a különösen emlékezetes eseményeknél, de az átlagos történéseknél is hasonlót élnek át.
Az állapot áldás és átok is lehet: bár kétségkívül hasznos ennyi mindenre emlékezni, ezzel együtt a HSAM-osok a rossz élményeket sem felejtik el annyira könnyen, ahogy az átlagember. Ha történik velük valami szörnyű, esetleg csak kellemetlen és kínos dolog, ugyanúgy ezt is vissza tudják idézni, sokszor önkéntelenül.
Jelenleg kutatók (főleg a Kaliforniai Egyetem tanulással és memóriával foglalkozó Neurobiológiai Központja) olyan új eszközök fejlesztésén dolgozik, amelyekkel jobban lehet a jelenséget vizsgálni, és amelyek nem támaszkodnak az egyéni szakértelemre vagy a nyilvános események ismeretére. A jelenlegi tesztek ugyanis sok szempontból elfogultak, és inkább általános tudást feltételeznek, mint személyes élményekre kérdeznek. Az egyetemnek sikerült HSAM-as gyerekeket is azonosítani, és kutatásokat végeznek ikreken, hogy megértsék a képesség lehetséges genetikai alapjait.
(The Guardian, Technology.org, BBC, UCI)