„A közelgő győzelem lehetőséget ad Németországnak az európai zsidókérdés megoldására, ami véleményem szerint kötelességünk is. A kívánatos megoldás: minden zsidót kitenni Európából.
A külügyminisztérium feladata ebben a következő:
a) Ezt a követelést belefoglalni a békeszerződésbe, és a békeszerződésben részt nem vevő európai országokkal folytatott külön tárgyalások útján is ragaszkodni hozzá;
b) A zsidók kitelepítéséhez szükséges területet a békeszerződésben biztosítani, az ellenséges országok együttműködésének elveit ebben a kérdésben meghatározni;
c) Meghatározni az új tengerentúli zsidó település nemzetközi jogi helyzetét;”
Így kezdődik az a memorandum, amit a német külügyminisztérium zsidóügyi vezetője, Franz Rademacher küldött 1940. június 3-án főnökének, Martin Luthernek, a minisztérium helyettes államtitkárának. A szövegezésből látszik, hogy a második világháború elején a náci Németország még nem a később „végső megoldás” (Endlösung) néven eufemizált fajirtással gondolta megoldani a zsidókérdést. Egy külön zsidó államot akartak létrehozni – vagy inkább egyfajta távoli gigagettót, ahova minden zsidót deportálnak –, és a legesélyesebb helyszín Madagaszkár volt.
Zsidó állam Kelet-Afrikában
A világ negyedik legnagyobb szigetét nem először nézték ki a zsidók kényszerű hazájának. Egy 19. századi tudós, Paul de Lagarde már 1878-ban javasolta egyik művében, hogy az európiai zsidókat telepítsék Madagaszkárra. Úgy gondolta, Afrika mellett hatásosan el lehetne szigetelni a zsidókat a világtól. A nyíltan antiszemita tudós életműve később a náci ideológia egyik fő ihletforrása lett.
A Madagaszkárhoz közeli, akkor brit fennhatóság alá tartozó Kenya is felmerült lehetséges zsidó gyűjtőhelynek a 20. század elején. A cionista mozgalmak akkor már fél évszázada léteztek, fő céljuk egy izraeli zsidó állam megalapítása volt. A mérsékelt cionisták viszont egy idő után már kiegyeztek volna máshol is egy országrésszel, ahol békén hagyják őket. A cári Oroszországban akkortájt egymást érték a pogromok, sok veszélyben levő zsidót akartak kimenekíteni, így jött a képbe megint Afrika. Ezt a gondolatot aztán később az antiszemiták eltorzítva és De Lagarde eszméivel átitatva tették újra magukévá. Madagaszkár például később brit antiszemita politikusok és közszereplők javaslataiban tűnt fel újra, egyebek közt Henry Hamilton Beamishnél és az Imperial Fascist League-et alapító Arnold Leese-nél. Egy hamis elmélettel még azt is levezették, hogy Madagaszkár őshonos lakói, a malgasziak, a zsidók rokonai.
Ennél talán még meglepőbb, hogy először a lengyelek foglalkoztak komolyabban az ötlettel. Az 1930-as évek második felében Lengyelország több zsidóellenes törvényt hozott, például több szakmában csökkentették a zsidók arányát, és elvették a külföldre távozott zsidók állampolgárságát. A kormányzati szintű antiszemitizmus felkarolta a Madagaszkár-tervet. Marius Moutet gyarmatügyi miniszter tárgyalásokat kezdett Franciaországgal, Madagaszkár ugyanis akkor francia gyarmat volt. A diplomáciai lépések nyomán 1937 májusában lengyel–francia küldöttség indult a szigetre, hogy előzetes terepvizsgálatot tartson.
A delegáció lengyel vezetője, Mieczysław Lepecki úgy vélte, nagyjából ötezer zsidó családot lehetne kitelepíteni, a küldöttség zsidó tagjai viszont legfeljebb ötszáz családot tartottak reálisnak. Akárhogy is, nyilvánvaló volt, hogy Madagaszkár klímája és lehetőségei nem lennének elegendők nemhogy minden európai zsidó, de minden lengyel zsidó eltartására sem. A német nácik ezt máshogy gondolták.
Francia földön, brit hajókkal, zsidó pénzből
Miután a világháború elején Hitler serege lerohanta Lengyelországot, majd 1940 nyarára Franciaország nagy részét, a németek figyelmét is felkeltette a Madagaszkár-terv. Németországban akkor már évek óra minden lehetséges eszközzel fokozták a zsidók kivándorlását, de a nácik az új területekkel még több zsidó lakost kaptak, akiket nem szívesen láttak Európában. Eleinte erőszakos kitelepítést terveztek a helyzet megoldására, és a lehetőségeket mérlegelve 1940 májusában az SS vezetője, Heinrich Himmler felvetette egy Hitlernek írt levelében, hogy Afrika valamelyik gyarmata ideális célállomás lehetne a zsidóknak.
Németország azokban a hónapokban győzelmi mámorban úszott, napról napra terjesztette ki a Harmadik Birodalom határait. Májusban már látszott, hogy Franciaország hamarosan elesik, így Madagaszkár is hamar beszédtéma lett a vezetőségben. A zsidók deportálását az afrikai szigetre támogatta a birodalom második embere, Göring és Ribbentrop külügyminiszter is. A Madagaszkár-terv Rademacher már idézett jegyzete révén került be a nácik hivatalos kommunikációjába.
Az SS biztonsági főhivatala, az RSHA kapta meg az adminisztratív feladatokat, a részletek kidolgozásában Adolf Eichmann játszott nagy szerepet. Hitler és Ribbentrop eközben még Mussolinival is egyeztetett a terv kivitelezéséről. Eichmann 1940. augusztus 15-én nyújtotta be a Madagaskar Projekt című dokumentumot, ami a következő négy évben évi egymillió zsidó kitelepítésével számolt.
A nácik elképzelése az volt, hogy Franciaországtól kikényszerítik a gyarmat átadását vagy használatát, majd miután a briteket is legyőzték, az angol flotta hajóival átszállítják a zsidókat Madagaszkárra. A költségeket a zsidók vagyonából fedezték volna, és az egész tervről természetesen nem kérték ki a malgasziak véleményét. Az afrikai zsidó állam gyakorlatilag rendőrállamként működött volna, ahol a valódi hatalom az SS kezében összpontosult volna. Rademacher feljegyzései nyomán azt is tudjuk, hogy a madagaszkári zsidók tulajdonképpen túszok lettek volna, a nácik az amerikai zsidókat tartották volna sakkban az afrikai gettóval. Hogy a tervet komolyan gondolták, mutatja, hogy 1940 nyarán leállították a varsói gettó építését.
Alternatív fajirtás?
A Madagaszkár-terv aztán pár hónap múlva bekerült a fiókba, bár hivatalosan csak 1942-ben vetették el. Németország nem tudta villámháborúban leigázni a briteket, így a szállítás nem volt megoldott. A varsói gettó építése folytatódott, és már 1940 végén üzemelni kezdett. A Madagaszkár-terv 1942-re vált végképp lehetetlenné, amikor Nagy-Britannia és a francia ellenállás erői elfoglalták Madagaszkárt.
Bár a történelem felidézésekor nincs sok értelme a „mi lett volna, ha…” kérdéseknek, nehéz ellenállni nekik. A Madagaszkár-terv igazi megalomán náci elképzelés volt, aminek nem volt sok realitása. De ha mégis megvalósult volna – egészen biztosan irdatlanul nagy költség és logisztikai munka árán –, vélhetően nem olyan állam jött volna létre, amire a zsidók hazaként tekinthettek volna. A sziget nagy területe ellenére valószínűleg nem lett volna elég élelmiszer hirtelen több millió beköltöző embernek, különösen nem a nácik által kitalált keretek szerint. Ezen felül a klímát és a trópusi betegségeket sem bírta volna mindenki. Ian Kershaw történész szerint a Madagaszkár-terv valójában a fajirtás egy lassabb, alternatív módszere lett volna.
De 1942-re a náci vezetés már egészen másban gondolkodott, januárban a wanseei konferencián már az Endlösungról tárgyaltak. Ekkor felmerült, hogy keletre deportálják a zsidók egy részét, és számoltak azzal, hogy ez rengeteg áldozattal jár majd. Joseph Goebbels úgy kalkulált a naplójában, hogy a deportáltak 60 százaléka fog meghalni és csak 40 százalékuk fogható majd kényszermunkára. Ez a terv sem jött össze, mivel a német erőket megakasztotta a szovjet hadsereg – illetve a rengeteg áldozat megvalósult, mert a náci halálbrigádok, az Einsatzgruppék sok tízezer zsidót öltek meg a keleti fronton. Az Endlösung második fázisában aztán a németek elkezdtek koncentrációs táborokat építeni főként lengyel területen, és még nagyobb méretekben folytatódott a zsidók tervszerű megsemmisítése.