Épp hetven éve, 1953. november 25-én győzte le Magyarország válogatottja a londoni Wembley Stadionban Anglia csapatát. A legendás 6:3-as győzelmet a helyszínen 105 ezer néző látta, de az egész világ figyelmét felkeltette, hiszen Anglia a kontinensről érkező csapattal szemben addig hazai pályán még sosem kapott ki. A magyar siker mégsem volt igazán meglepetés, hiszen a válogatott akkor már több mint három éve nem kapott ki. Az évszázad mérkőzésének kikiáltott londoni meccsen is könnyen, izgalommentesen nyertek a magyarok: Hidegkuti Nándor már az első percben megszerezte a vezetést, és később még két gólt szerzett, Puskás Ferenc kettőt, míg Bozsik József egyet lőtt.
Ma már megszokott, sőt közhely ilyenkor az Aranycsapat sikeréről beszélni, de akkoriban ezt a kifejezést egyáltalán nem használta a magyar sajtó, és a közbeszédben sem forgott a név, ahogy most. A Népsport a tudósításában végig a „magyar csapat” és a „mieink” szinonimákat használta, a győzelem másnapján teljesen érthetően emelkedett hangulatban írtak a játékosokról, de az Aranycsapat szót hiába is keressük a korabeli újságarchívumokban.
Na de akkor vajon ki nevezte el ezt a válogatottat Aranycsapatnak, és mikor? Ma már evidencia, hogy nagy kezdőbetűvel írjuk, de ez még a '90-es években sem volt az.
A kérdésre többféle teória létezik. Kezdhetjük is rögtön egy cáfolattal. Az alábbi idézetet Rejtő László 1966-ban megjelent Az aranycsapat és árnyai című könyvében találtuk. A cím egyértelműen arra utal, hogy akkor már élénken ott van a köztudatban az elnevezés.
„Aranycsapatnak a magyar labdarúgó-válogatottat attól a varsói mérkőzéstől kezdve nevezték, amelyet 1950. június 4-én 5:2-re megnyert.”
Ez szép győzelem volt, de alapvetően életszerűtlen, hogy egy ilyen, nem különösebben jelentős meccs után akármilyen becenevet is kapjon egy csapat. Az 1950-es újságokból az Arcanum keresője háromszor dobja ki az aranycsapat összetételt, ebből kettő az olimpiai bajnok vízilabdázókra vonatkozott. A harmadik találat az MTK „aranycsapatát” jelölte, ami 1918-tól kilenc bajnoki címet nyert sorozatban.
A másik ismertebb változat, hogy a meccseket a rádióban közvetítő Szepesi György volt a névadó. A legenda úgy hangzik, hogy szűk egy évvel az olimpiai siker után, 1953. május 17-én közvetítette az olasz fővárosból az olasz–magyar meccset. Mellette állt az asszisztense, Sárosi Béla, aki kint is légióskodott.
„Mondom neki, kellene egy jó név, akkor ugrott be, hogy nevezzük Aranycsapatnak, mivel nincs még egy ilyen csapat”
– így emlékezett vissza a riporter egy 2013-as interjúban. Ha a közvetítésben el is hangzott ez a név, az újságok ezt nem vették át. A sajtóarchívum 1953-ban ötször említették ezt a kifejezést, kétszer az Arsenalra és kétszer megint csak az MTK-ra vonatkoztatva. Az ötödik említést egyébként épp Szepesi tette, de teljesen más kontextusban, és néhány héttel a már említett római meccs után, és éppen hogy Puskásékat hasonlítva régebbi sikercsapatokhoz: „technikailag talán csak Braun, Molnár, Schäffer tudása hasonlítható Puskásék technikai képzettségéhez, de ez a csapat összetartásban, taktikai fejlettségben messze maga mögött hagyja a 20-as évek híres aranycsapatait is”.
1954-ből hét találat van az aranycsapatra, a szolnokiak és a vasutasok aranycsapatát is előhozta a keresésünk, egyszer a vívóválogatottat is, de Puskásékat egyszer sem. Ebben az évben, a vb-döntőben a nyugatnémetek ellen ért véget a veretlenségi sorozat, a csapatnak be kellett érnie a vb-ezüsttel. 1955-ben is hasonló a helyzet, az MTK, a vízilabda, a Vasas is előkerül – a fociválogatottat azonban egyszer sem azonosítják aranycsapatként.
A fordulat
1956 februárjában a válogatott váratlan vereséget szenvedett Törökországban (1:2), a következő hazai meccsen pedig csalódást keltő 2:2-re végzett Jugoszlávia ellen. Május 20-án a csehszlovák válogatott 4:2-re verte a magyarokat a Népstadionban, ezzel 13 éven át tartó hazai veretlenségi sorozatnak lett vége.
A keserű értékelésben azt írta a szerző, Pásztor Lajos a Képes Sportban, hogy „a csatársorban néha fel-felcsillant egy-egy jobb akció, de azok is messze voltak aranycsapatunk nemrég szerte a világban megcsodált támadójátékától.”
Puskás ekkor nem játszott a válogatottban, és csak négyen szerepeltek azok közül, akik az évszázad mérkőzésén is ott voltak a Wembley-ben. Júniusban jött egy újabb kínos vereség Belgiumban, majd egy döntetlen Portugáliában, ami után a legendás szövetségi kapitány Sebes Gusztáv elhagyta a csapatot.
A Béke és Szabadság című lapban a két összecsapás között már olyan karaktergyilkos cikk jelent meg, ami már a címében követelte a változást a labdarúgósport vezetésében. Ebből idézünk:
„Sebes Gusztávnak vannak érdemei a magyar »aranycsapat« kialakításában, része van régi sikereiben. De az az egyeduralkodó helyzet, amibe magát e sikerek révén felverekedte, rövid idő alatt gátjává vált a további fejlődésnek. Élet-halál ura lett a futballban.
Aki teljesítette az ő és szűk baráti körének akaratát, az boldogult anyagi és erkölcsi vonatkozásban egyaránt, aki meg nem, azt elsöpörte az útból. Mint az OTSB elnökhelyettese, magamagát ellenőrizte. Görcsösen ragaszkodott hibáihoz és kísérleteire is elbizakodottsága, önteltsége nyomta rá már régen a bélyegét.”
Sebes tehát a kapitányságról lemondott, de az európai szövetség, az UEFA alelnöke maradt 1960-ig. A Magyar Olimpiai Bizottság alelnöki pozícióját is megtartotta egészen 1960-ig.
Mi viszont maradjunk az Aranycsapatnál. Bukovi Márton lett az új kapitány, és öt győzelemmel mutatkozott be, a csapat megverte 4:1-re a lengyeleket, aztán Belgrádban a jugoszlávokat, szeptember 23-án pedig Moszkvában a szovjeteket. A franciák és az osztrákok ellen győzelem után jött a forradalom október 23-án, és a csapat teljesen szétesett. A legnagyobb sztárok közül Puskás, Kocsis Sándor és Czibor Zoltán sem tért haza.
1957 nyarán megtört a Bukovi-féle gárda lendülete, és egy váratlan vereség jött Norvégiától idegenben, ekkor a londoni győztesekből már csak Hidegkuti volt a pályán.
A Népszabadságban ekkor Muha József azt írta, hogy ennek a csapatnak sikerült az, ami a „régi aranycsapatnak” sem: győzni Szófiában. A Magyar Ifjúságban egy svédországi, Johansson nevű tudósító arra figyelmeztetett, hogy
„idő kell ahhoz, amíg a fiatal játékosok, akik egyenként bizonyára tehetségesek, összekovácsolódnak, ugyanolyan pontosan működő, jól olajozott gép működéséhez hasonlít játékuk, mint a magyar »aranycsapaté«”.
Ekkoriban már egyre többen helyezték el időben úgy a múlt nagyjait, mint akik az „aranycsapat előtti időszak” sztárjai volt, például Schlosser Imre. 1958-ban a kifejezés még több cikkben jött elő, a Labdarúgás nevű szaklapban azt is megjegyezték, hogy az Aranycsapat úgy is tudott nyerni, hogy a négy-öt világklasszisa közül egy vagy akár kettő is csődöt mondott egy meccsen. Ebben az évben már egyértelmű viszonyítási pont lett az Aranycsapat, különösen, amikor jött a világbajnokság, ahol a Wales elleni 2:1-es vereség azt jelentette, hogy a csapat már a legjobb nyolc közé sem jutott be. A 60-as évek válogatottjai sem úszhatták meg az összehasonlítást, ekkoriban már annyira a köznyelv része volt az aranycsapatozás, hogy ha máshol nem, egy családi ebédnél vagy vacsoránál biztosan előjött, hogy ezek sose lesznek olyanok, mint azok voltak.
