Habár Benito Mussolinit, a Ducét 1945-ben, 61 évesen felakasztották, a dinasztia a mai napig meghatározó az olasz politikai és közéletben, leginkább Alessandra Mussolini miatt. Hitler nagy szövetségesének unokája, nem mellesleg Sophia Loren unokahúga, jelenleg is a Forza Italia nevű konzervatív párt színeiben politizál az olasz parlamentben. Azonban még szülőhazájában is kevesen tudják róla, hogy filmszerepei és modellkarrierje mellett egy poplemezt is kiadott, ráadásul nem otthon, hanem Japánban.
Ami Japánban történik, az ott is marad
1982-ben dobták piacra a Commodore 64-et, ekkor avatták fel a Budapest Sportcsarnokot, feloszlott az ABBA, Nobel-díjat kapott Gabriel García Márquez, véget ért a falklandi háború, a futball-vb-t pedig az olaszok nyerték, miután a döntőben 3–1-re verték a nyugatnémet válogatottat. Ez utóbbi esemény viszont csak az egyik nagyszerű eredmény azok közül, amit az olaszok elértek ebben az évben.
A másik Benito Mussolini unokájához, Alessandra Mussolinihez fűződik, aki 20 éves volt ekkor, de már túl volt egy szerepen az Egy különleges nap című filmben, ami 1978-ban elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-díjat, két Oscar-díjra is jelölték, de a főszerepet játszó nagynénjét, Sophia Lorent is díjazták a filmben nyújtott alakításáért.
Aztán 1982-ben valószínűleg megnyílhatott egy párhuzamos univerzum, ugyanis mással nehezen magyarázható, hogy Alessandra fogta magát, és kiutazott Japánba rögzíteni egy Amore című italo- és eurodisco-, valamint city pop elemekből építkező lemezt, amin angolul, olaszul és japánul is énekel.
Azt, hogy ez a mai szemmel szörnyszülöttnek tűnő projekt hogyan jöhetett létre, a mai napig homály fedi. Megbízható forrást az internet sem rejt, a Wikipedia szerint Alessandra és édesanyja (Romano Mussolini első felesége, Sophia Loren húga), Maria Scicolone 1982-ben Japánba látogatott, ahol Alessandrát felkérték egy reklámdal eléneklésére, noha sem japánul, sem énekelni nem tudott. Anyja engedélyét megszerezve Alessandra elvállalta a munkát, de az máig rejtély, hogyan lett mindebből egy meglepően jó lemez, amit ráadásul az a kultikus japán Alfa Records adott ki, amely többek között a Yellow Magic Orchestrát és a Cassiopeiát tudhatta a soraiban.
Az olasz előadók japán piacra való betörése egyáltalán nem volt új keletű dolog 1982-ben, ekkorra már olyan olasz sztárok is jelentettek meg dalokat az országban, mint Mina, aki saját dalának fordítását énekelte el japánul. Ennek a földrészeken átívelő kulturális kapcsolatnak lehetett politikai és társadalmi háttere is, hiszen a két nemzet nemcsak szövetséges volt a második világháborúban, de Japán és Olaszország is a tradícióira és örökségére büszke, vallásos ország. Másrészt ez a fajta kulturális cserekereskedelem mindkét félnek jövedelmező volt. A szigetország zenei piaca már ekkor is más logika szerint működött, mint az európai: csak úgy lehetett ide betörni, ha az európai előadók dalait japánul is kiadták. Így az olasz zenészek betehették a lábukat a japán piacra, míg a japán rajongók hallgathattak európai zenét.
Mi amore
Az Amore azonban még így is egy különleges csodabogár, hiszen annyi minden van rajta összegyúrva, hogy az mai szemmel nézve is elismerésre méltó. A city pop eleve kissé Frankeinstein-műfaj, az 1970–1980-as évek japán könnyűzenéjét takarja, egy olyan időszakét, amikorra az ország gazdasága már talpra állt, és száguldani kezdett a második világháború után. Az ekkoriban beözönlő karibi és latinos, vagy éppen hawaii és polinéz (na meg persze nyugati) hatások, az elektromos hangszerek elterjedése és a fúziós dzsessz, a diszkó és a funk műfajok térnyerése mind-mind formálták Japán könnyűzenéjét, ezek egyvelege adja a city pop magját.
A lemez egyedi koprodukció volt japán és olasz alkotók között, hiszen a zenéért többek között Hiroshi Sato (zongora, szintetizátor) felelt, az album producere a japán rock meghatározó figurája, Miki Curtis volt, a dalok egy részét viszont Cristiano Malgioglio olasz dalszerő írta Alessandrának.
Alessandra lemeze egyből egy baromi erős dallal, a Tokyo Fantasyvel indít, amit a műfaj szerelmesei a city pop himnuszaként, a zsáner elveszett kincseként emlegetnek. Tény, hogy a dalban megvan minden, aminek egy korabeli japán popszámban meg kell lennie a félig angol, félig japán dalszövegektől, a fülbemászó énektémán át a dzsesszt és a diszkót vegyítő hangzásig és dalszerkezetig. Igazi sláger, bármelyik házibuliban megállja a helyét azt üvölteni, hogy
Awai kirameki no Fantasy
Kanji yasui no yo Mystery
Mitsumerare ta mama Tenderly
Kokoro ga honoo ni naru no
Tokyo night!
A második, Carta Vincente című dallal egyszerre köszön be az albumra a diszkó és az olasz nyelv, aztán jön az Amai Kiouku, mint újabb city pop gyöngyszem, és ez a fajta váltakozás nagyjából így megy tovább végig a lemezen, kétszer megszakítva a banális, angol nyelvű szerelmes számokkal. Az Amore bájos egyszerűsége és esetlensége ellenére – vagy talán pont ezek miatt – működik, és habár egyes olasz oldalaknak nem kell a szomszédba menniük, hogy belerúgjanak a Mussolini unokába az énektudása miatt, Alessandra hangja egyáltalán nem vészes. Ahhoz képest pedig pláne nem, hogy zenei karrierje előzmény és folytatás nélküli (ráadásul akkor még nem volt ám autotune!), még ha technikailag valóban nem nyújt is kiemelkedő teljesítményt.
120 ezer forintnyi romantika egy fasisztától, aki nem meleg
A mai kor lemezgyűjtőinek vagy zenerajongóinak szempontjából vizsgálva az Amore műfaji egyvelege olyan kulturális vákuumot tölt be, ami már önmagában érdekessé teszi az albumot. A maguk idejében a különböző tájegységek sajátos tánczenei megfejtései (az italo- és eurodisco) vagy a city pop uralták a mainstream zenei piacot, a műfajok efféle háziasítása viszont példa nélküli volt a kor zenéjében. Az ezt követő évtizedekben viszont eljárt az idő a zsánerek felett, új idők új trendjei jöttek, az Amore pedig teljes feledésbe merült.
Érthető módon tehát az 1983-as japán kiadást nem követte újabb megjelenés, Alessandra zenéje pedig Olaszországba is csak több mint 10 évvel később ért el, amikor 1996-ban a Canale 5 tévécsatorna valahogyan megszerezte a felvételeket. Az albumot így annak rendje és módja szerint kultikus rajongás övezi, a Corriere della Sera cikke szerint egy londoni gyűjtő 2000-ben 10 millió lírát (mai árfolyamon körülbelül 5000 euró, azaz közel 2 millió forint) fizetett egy példányért. Ez elég extrém ár, a legismertebb online használt lemezes piactéren, a Discogson jelenleg egyetlen kópia elérhető, az eladó szerint egészen jó állapotban, ez 333 euróért, azaz nagyjából 120 ezer forintért lehet egy szerencsés Amore-rajongóé.
Alessandra a zenei karrier helyett később másra fókuszált, 1992 óta politizál, és volt már képviselő is az Európai Parlamentben. A fiát, Benito Mussolini dédunokáját, Romano Floriani Mussolinit 2021-ben igazolta le a szélsőjobbos ultráiról elhíresült Lazio futballklub. Alessandra a hírekbe és a köztudatba azonban inkább botrányai miatt került be, elhíresült eset például, amikor egy transznemű politikus fejéhez azt a mondatot vágta, hogy:
„Inkább vagyok fasiszta, mint buzi!”
Azóta állítólag nem kis pálforduláson ment keresztül és jobb útra tért. Tweetháborúban szállt bele viszont Jim Carrey-be is, amikor az a fasiszta diktátorról rajzolt, majd osztott meg egy karikatúrát, de nagyot koppant akkor is, amikor azután, hogy azt nyilatkozta, kasztrálná a pedofilokat, a férjét bíróság elé állították kiskorú prostituáltak szolgáltatásainak igénybevételéért.
Az Amorét azonban ő sem felejtette el, még egy ilyen cifra életút alatt sem. Nemrég ugyanazon a Canale 5 csatornán, ahol huszonöt évvel korábban „lebuktatták” japán kalandját szülőhazája előtt, egy műsorban elénekelte a Tokyo Fantasy refrénjét. Noha nem valószínű, hogy Alessandra Mussolini a lenti videóban látható röpke részletnél többet valaha is megvillant egykori önmagából, ennek a tizenhat másodpercnek a tükrében ez nem biztos, hogy olyan nagy baj.