2023. október 26. – 04:59
A 20. századi moziiparban keresve se lehetne találni két olyan nagy hatású, és egymáshoz képest pontosan ellentétes emberi érzelmekre játszó, azokra legendát építő figurát, mint Alfred Hitchcock és Walt Disney. A horror ikonikus alakja, és az animációs filmek nagy mágusa nem igazán kedvelte egymást, és ez az ellentét 1961-ben abban csúcsosodott ki, hogy Disney személyesen tiltotta ki Hitchcockot Disneylandből, megakadályozva ezzel egy egészen bizarr filmjének forgatását.
Hitchcock ekkor már túl volt rendezőként öt Oscar-jelölésen, és olyan filmeken, mint a Psycho, a Hátsó ablak, a Szédülés vagy az Észak-Északnyugat; Disney pedig 21 Oscar-díjnál tartott, és az első Disneyland park megnyitásával éppen fenekestül forgatta fel az egész szórakoztatóipart. Szóval nem túlzás azt mondani, hogy minimum félisteni státuszban tisztelt, a mai celebvilágból nézve egészen értelmezhetetlen szinten álló világsztárok voltak.
A nagy konfliktus kirobbantója Ernest Lehman volt, hatszoros Oscar-jelölt forgatókönyvíró (és csak névrokona a fél évszázaddal később a csődjével globális pénzügyi válságot elindító Lehman Brothers befektetési banknak), aki az Észak-Északnyugat írójaként már meglehetősen sikeresen dolgozott együtt Hitchcockkal. Lehman egy disneylandi látogatása nyomán talált ki egy új filmötletet, ez volt (lett volna) a Vak férfi, egy egészen nyomasztó történet egy vak zongoristáról, aki egy forradalmi szemátültető műtét nyomán visszakapja a látását – és rádöbben, hogy a szervdonora gyilkosság áldozata lett, és a retinájába szó szerint beleégett a gyilkosa képe. Hősünk mindenhol a gyilkost látja, aki aztán valóban elkezd vadászni rá, bizarr módon összekeveredik a valóság a valaki mástól örökölt emlékekkel, ráadásul az egész film Disneylandben játszódik, aminek a harsány vidámsága éles kontrasztban áll a szürreális gyilkos hajszával.
Hitchcocknak nagyon tetszett a sztori, és a filmes technikák nagy úttörőjeként óriási lehetőségeket látott a megvalósítás terén is. Főszereplőnek a kor egyik legnagyobb sztárját, Jimmy Stewartot szemelték ki, aki akkor már jó pár Hitchcock-filmben játszott (Hátsó ablak, Az ember, aki túl sokat tudott, Szédülés), így nem is kellett sokat győzködni. A sajtóban hamar elterjedt az új Hitchcock-film híre és a vázlatos sztori is, ami minden rajongót alaposan felcsigázott. Akadt azonban valaki, aki egyáltalán nem volt lelkes, főleg azért, mert az egészről csak az újságokból értesült: Walt Disney.
Disney amúgy sem kedvelte túlságosan Hitchcockot, de a rendező legfrissebb filmjét, a Psychót egyenesen gyűlölte, undorítónak tartotta. Rögtön ki is adott egy közleményt, hogy személyesen tiltja meg, hogy Hitchcock vagy a stábja belépjen Disneyland területére és ott akár csak egy másodpercnyi filmet forgasson. (Persze ehhez hozzájárulhatott a személyes ellenszenv mellett az is, hogy a vidámpark akkor még elég friss biznisz volt, pár éve nyitott, és gőzerővel folyt a marketing a „világ legboldogabb helye” imázs felépítésére, ami minden gyerek álma – és ennek eléggé keresztbe tett volna egy ilyen film.)
Hitchcockék egy ideig még próbálkoztak menteni a menthetőt, Lehman átírta az egész forgatókönyvet, egy világ körüli úton járó luxushajóra áttéve az egész sztorit, de nem igazán működött a dolog. A rendező következő filmje csak 1963-ban jött ki (ekkora, 3 éves kihagyás addig sosem volt az 1922-ben indult filmes karrierjében), viszont az megint csak egy legendás darab lett, ami mindenkit kárpótolt: a Madarak.
Sokáig úgy tűnt, hogy a Vak férfi tervei örökre egy íróasztalfiókban maradnak, aztán 2015-ben a BBC rádiójáték formájában támasztotta fel, az eredeti forgatókönyvvázlatot a Sherlock tévésorozat írója, Mark Gatiss fejezte be, a főszereplő hangját pedig Hugh Laurie, vagyis személyesen Doktor House adta. Audiokönyv formában ma is internetszerte fellelhető.
(The Dark Side of Genius: The Life of Alfred Hitchcock, Cracked, Collider)