A disznóvécé egy egyszerű vécéfajta, amelynél a vécé egyik oldalán a dolgát végző ember, a másik oldalon pedig az ürüléket egyből befaló disznó áll. Az európai szemmel gyomorforgató vécétalálmány az ókori Kínából terjedt egészen Vietnámig és Indiáig. A disznóvécék aztán a higiénia fejlődésével szép lassan kikoptak, először Kína déli részéről, jóval később Észak-Kínából – de azért még a kétezres években is lehetett velük találkozni.
Mindenekelőtt egy kis vécétörténet: az emberiség kezdetben nomád életmódot élt, a folyamatos vándorlás része volt az is, hogy nem voltak állandó vécéink. A törzsek egy kis időre letelepedtek, elvégezték a dolgukat, aztán mentek tovább. Idővel aztán észrevették, hogy a növények nagyobbak, jobbak azokon a területeken, amiket korábban pihenőhelynek használtak – hiszen megtrágyázták őket –, ezért elkezdtek ezekre a helyekre visszajárni.
Aztán úgy döntöttek, letelepednek, és jött a probléma, ami még ma is gondot okoz az emberiségnek bizonyos országokban: mit tehetünk a letelepedéssel járó, mellettünk bűzölgő fekáliával? Hiszen egy darabig még működött, hogy vízbe, gödröt ásva, elvonulva az erdőbe ürítsen az ember, de ahogy nőttek a települések, a széklet egyre nagyobb probléma lett – ennek a történetnek lett a vége (egyelőre) a vízöblítéses vécé.
A puszta természetbe ürítés és a vízöblítéses vécé között voltak persze átmenetek, ilyen volt a főként Kínához kötődő, úgynevezett disznóvécé is. Ez egy lyukkal ellátott ülőke, amelyet egy ól fölé helyeztek el, az egész lényege pedig, hogy az, ami kijön, egyből mehet élelemként a sertéseknek. A korabeli beszámolók szerint a sertések ugyanis nagyon szerették a friss, meleg ürüléket. Kínában a „ce” karakter, amely a mai vécé szóban is szerepel, legalább kétezer éve létezik – az ókori Kína régióiban azonban ez a karakter disznóólat jelentett.
A Minneapolis Institute of Art gyűjteménye egy Han-dinasztia idejéből származó leletről is beszámol, amelyen egy disznóól agyagmodellje látható: a sertéseket ábrázoló tárgyon a karám két latrinához kapcsolódik. A disznóvécéket ábrázoló temetkezési tárgyak (amelyek azt a célt szolgálták, hogy a vécét a halál utáni életben is tudják használni az eltemetettek) gyakorisága pedig jól mutatja, hogy mennyire népszerű volt Kínában a disznóvécé.
A disznóvécé praktikuma
A kínaiaktól más kultúrákhoz, Koreába, Vietnámba, Nepálba, Dél-Indiába is eljutottak idővel a disznóvécék, hiszen valóban kényelmesnek és praktikusnak tűntek. A disznókat elég volt a konyhából származó hulladékok mellett emberi fekáliával etetni, a sertések ürülékét pedig fel lehetett használni a szántóföldek trágyázására. A megtermett disznókat levágták és megették, összességében pedig az öblítéses vécével ellentétben folyó vízre és szennyvízkezelésre sem volt szükség az ürülék eltávolításához.
A legtöbb ősi sertésvécében a sertések alacsonyabb szinten laktak, az embereket lépcső vezette fel a mosdóba. Az ürülék egy csúszdán keresztül jutott le a vályúhoz. A magasan lévő vécére pedig azért is volt szükség, mert így az emberek távol voltak egyrészt a fekáliától, másrészt a túlbuzgó, néha agresszív, éhes disznóktól is.
Az Ancestors for the Pigs: Pigs in Prehistory című könyvében David J. Nemeth azt írja, a disznóvécék a betegségek megelőzésében és a szagmérséklésben is segítették az embereket. Az éhes disznók gyorsan befalták az ürüléket, ez a sebesség pedig minimálisra csökkentette a fekália rágcsálókkal vagy legyekkel való érintkezését. A sertéstrágya többnyire szagtalan volt, a sertések bélrendszere pedig a betegségek és a paraziták egy részét is ki tudta iktatni.
Az összeset azonban nem: a fekáliafogyasztás valószínűleg káros volt a sertések egészségére, betegségeket is kaphattak el az emberektől, amelyek aztán visszaterjedtek a sertés húsának elfogyasztásával. A higiénia korszerűsítésére irányuló erőfeszítésekkel tehát a civilizáció előrehaladtával a disznóvécék kora is szép lassan leáldozott. Annyira viszont nem gyorsan, mint gondolnánk: India és Észak-Kína bizonyos részein a kétezres években is akadt még jócskán disznóvécé, főként vidéken.
De miért pont Észak-Kína?
Észak-Kínában több disznóvécé maradt fenn, mint a déli részen, ennek oka pedig az volt, hogy Észak-Kína jelentős vízhiányban szenvedett. Itt a disznóvécék mellett a guggolós vécék bizonyultak hasznosnak, mert a pottyantósban lehetett gyűjteni az ürüléket, hogy azt később trágyázásra használják. Az északi régió vízproblémái még az 1990-es években is lényegében megoldhatatlanok maradtak – így maradt fent a disznóvécé is több vidéki helyen.
A Jangce folyótól délre viszont már az ülős vécék voltak gyakoribbak. A városokban meglehetősen eltértek a tisztálkodási szokások is, délen jellemzően nem volt az embereknek külön fürdőszobájuk. Úgynevezett matongba ürítettek, amely egy nagy, vízzel teli favödör volt, tetején egy kilyukasztott fadeszkával – erre ültek rá. Elvégezték a dolgukat, aztán minden reggel kiürítették a matong tartalmát a nyilvános mosdókba, majd egy bambuszkefével tisztára súrolták a közeli folyóban az ürülékes vödröt. A családok egyébként gyakran adtak házasság esetén matongot is lányuk mellé hozománynak – jelezvén, hogy az ürítés a mindennapok része.
Az öblítéses vécék csak a 19. század második felében jelentek meg Kínában, de a legnépszerűbb vécéfajták továbbra is a guggolós vécék maradtak. Ezek népszerűsége köszönhető valószínűleg annak is, hogy alkalmasak az ürülék gyűjtésére, ami Kínában nagy kincsnek számít: itt ugyanis a földműveléshez elengedhetetlen emberi ürülék olyan értékes, hogy a Wirtschaft und Gesellschaft Chinas című könyvében K. A. Wittfogel a 20. század elejéről például azt írta:
„1908-ban Sanghajban nemzetközi koncessziók egy kínai üzletembernek 31 ezer aranydollárért adták el azt a jogot, hogy 78 ezer tonna emberi ürüléket összegyűjthet, a földekre szállíthat és továbbadhat a parasztoknak.”
Ezzel együtt viszont Észak-Kínából a disznóvécék sem tűntek azért el nyomtalanul. A kétezres évek elejéről több turista is beszámolt arról, hogy disznóvécével találkozott. Egyikőjük a Redditen például így emlékezett vissza:
„Egy hónapot töltöttem hátizsákos turistaként Kínában, ahol sok lenyűgöző és sok borzalmas fürdőszobával találkoztam. Messze a legemlékezetesebb a disznóvécé volt Kína vidéki részén. Már nagyon ki kellett mennem, mivel egész nap buszon ültem. A vécéfülkében csak egy vályút találhattam, ami fölé guggolhattam. Ennek a vályúnak a másik oldalán, a fülke hátsó felében egy hatalmas disznó várt. Amikor beléptem, a disznó bedugta a nagy, nedves orrát az összekötőnyíláson, visítani kezdett, várva az ételt. Fürdőszobai lámpaláz tört rám, hiába kellett nagyon kimennem. Ahogy próbáltam megnyugodni, a disznó izgalma fokozódott, egyre hangosabban sikoltozott. Miután végeztem, megnéztem azt a bódét, amelyhez a vécé kapcsolódott: az étlapon csupa sertéshúsos étel volt.”
A velünk élő disznóvécék
Bár a tiszta ivóvíz és az ürülék eltávolításának higiénikus módja két alapfeltétel a modern civilizációban, a harmadik világbeli helyeken ez még sokszor a mai napig megoldatlan probléma. Az ivóvíz és az ürülék kérdése ráadásul összekapcsolódik: ha az ürülék a természetbe kerül, megfertőzi az ivóvizet, amitől fertőzést kapnak az emberek, saját végtermékeikkel pedig emiatt még tovább fertőzik az ivóvizet.
Indiában Goa és Kerala államokban a legmagasabb a vécékhez való hozzáférés aránya az urbanizáció magas foka és a nyílt székletürítésre alkalmas helyek hiánya miatt. A víz szennyezettségi szintje azonban mégis elképesztően magas ebben a két államban a rossz higiéniai gyakorlatok és a nem megfelelő illemhelyek használata miatt. Az ENSZ harmadik országbeli higiéniai programja magában foglalja a tudatosság növelésének szükségességét, és hangsúlyozza a rendes vécéhasználat előnyeinek fontosságát is.
A megnövekedett hozzáférés azonban nem hoz mindig javulást, erre mutatott rá az ENSZ-programhoz kapcsolódó, 2005-ös kutatás is, amely megdöbbentő eredményeket hozott: míg a modern ember fejében bőven maximum a Han-dinasztia korában képzelhető el a kínaiaktól eredő disznóvécé, az ENSZ-kutatás azt mutatta, hogy ez nem is olyan távoli dolog. A számok alapján ugyanis akármennyire groteszk is a disznóvécé gondolata, a kétezres évek elején Indiában az emberek 22,7 százalékának otthonában disznóvécé volt – míg 23,2 százaléknak egyáltalán nem volt vécéje sem.
Az Atelier Van Lieshout holland építészkollektíva oldalán 2005-ben posztoltak a disznóvécéről, ekkor azt írták, a világ számos részén még mindig használnak ilyesmit. Bár ők a leírásukhoz hozzátették azt is, hogy „ha valami, a művészet olyan, mint a szar. Ha egyszer egy műalkotás kikerül a művész testéből, a művet általában már nem lehet megérinteni vagy megváltoztatni.”
További források: SixthTone; David J. Nemeth: Ancestors for the Pigs – Pigs in Prehistory; Werner Pieper: Kakadémia (könyv)