Önnel előfordult már, hogy ránézett egy új könyv plakátjára, amin nagy betűkkel hirdették, hogy felkerült a New York Times bestsellerlistájára, és nem értette, miért? Nincs egyedül, a jelenség szinte egyidős ezekkel a listákkal. Olyannyira, hogy volt, akit annyira felhúzott a dolog, hogy meghekkelte a rendszert.
Az illetőt Jean Shepherdnek hívták, rádiós műsorvezető volt az 1950-es években. A New York-i WOR rádiónál dolgozott, és egy száraz humorú, elmélkedős ember volt, aki hajnali 1:00 és 5:30 között sztorizással, felolvasással szórakoztatta hallgatóit.
Rendszeresen felszólalt olyan dolgok ellen, amikkel nem értett egyet, és mivel az idősávja nem volt kifejezetten szigorúan szabályozva, sokkal szabadabban beszélhetett, mint a nap más időszakaiban dolgozó kollégái. Az egyik alapelmélete az volt, hogy a társadalom két nagy részre oszlik: a Nappali Emberekre, akik csinos öltönyükben, merev szabályok között, bizonyos szintű intellektuális igénytelenségben élik az életüket, valamint az Éjszakai Emberekre, akik sokkal kreatívabbak és érdekesebbek.
Az egyik nagy probléma – magyarázta Shepherd – az, hogy az Éjszakai Emberekre vonatkozó szabályokat az őket egyáltalán nem értő Nappali Emberek hozzák meg. Erőltetik a hülye szabályaikat és bürokráciájukat, ahelyett hogy hagynák az Éjszakai Embereket szabadon gondolkozni. Persze ahhoz, hogy a rádiós többéves merengései elférjenek két bekezdésben, kicsit le kellett egyszerűsíteni az ars poeticáját. Tipikus nappali emberi hozzáállás.
Amikor az ötvenes években New Yorkba költözött, azt vette észre, hogy a város tele van listákkal. Gyűlölte a listákat, és ezt csak tovább erősítette, amikor 1955-ben vagy 1956-ban bement egy könyvesboltba, ahol egy konkrét könyvet keresett. Az eladó, akitől segítséget kért, azt mondta, hogy a könyv nem létezik. Shepherd tudta, hogy ez nem igaz, ezért mondta, hogy dehogynem, létezik. Erre az eladó közölte, hogy nincs rajta a listáján, szóval nem létezik. Ez úgy felhúzta a rádióst, hogy a következő adása egy részét ennek az esetnek szentelte, és arra kérte a rajongóit, hogy segítsenek neki meghekkelni a rendszert.
A bestsellerlisták összeállítása sokat változott az évtizedek során, de nagy vonalakban úgy működik, hogy a kiadók és a könyvesboltok elküldik például a Timesnak az eladási adataikat, amik befolyásolják, hogy egy könyv felkerül-e a listára, vagy sem. Shepherd ezt a rendszert akarta kijátszani: megkérte a hallgatóit, hogy menjenek be könyvesboltokba, és keressenek egy könyvet, ami valójában nem létezik. Úgy gondolta, hogy ha elég sokan keresnek egy könyvet, ami nem szerepel a Nappali Emberek kis listáján, akkor meg tudják rengetni a rendszerbe vetett hitüket. Betelefonáló hallgatók segítségével végül összerakta, hogy keressék az I, Libertine című könyvet, amit Frederick R. Ewing, a 18. századi brit erotika szakértője írt. Persze sem a könyv, sem az író nem létezett.
Még egy háttérsztorit is kitaláltak hozzá: a könyve egy trilógia első része volt, és a 18. századi brit udvari intrikáról szólt (volna). Ewing pedig a sztori szerint egy visszavonult haditengerészeti parancsnok volt, aki a második világháború előtt rendszeresen beszélt a BBC-n a 18. századi erotikus irodalomról.
A nem létező könyv, ami mégis elkészült
Shepherd hallgatói megrohamozták az Egyesült Államok könyvesboltjait, sőt, egy tengerész még Angliában és Svédországban is kereste a könyvet. Könyvtárakban dolgozó rajongók meghamisították a katalógusokat, hogy úgy tűnjön, a könyv létezik.
Viszonylag hamar fel is került a bestsellerlistákra. A New York Times egyik újságírója azt állította, hogy együtt vacsorázott Ewinggel, akivel egy pennsylvaniai rádiós műsorvezető még egy kamuinterjút is készített, amit öt percben leadtak. A Village Voice kritikát is írt a könyvről, remekműként méltatta az I, Libertine-t. Bostonban még be is tiltották a könyvet. Az éjszakaiak átverték a Nappali Embereket.
Egy kiadó tulajdonosa nagy rajongója volt Shepherdnek, és megkérte, hogy Ted Sturgeonnel írják meg a könyvet. Sturgeon írta például a Star Trek második évadának első részét, amiben kiderült, hogy a vulcani születésű Spocknak hétévente szexelnie kell, különben megőrül és/vagy meghal.
Harminc nap alatt megírták a könyvet, amit 1956. szeptember 20-án ki is adtak. Előtte, még augusztusban Shepherd egy interjúban beismerte, hogy eredetileg kamu volt a dolog, ami valószínűleg nem ártott az eladásoknak. 130 ezer példányt nyomtattak, de a mű – talán érthető okokból – nem ért fel a körülötte kialakult misztikumhoz. A kritikusok szerint egy-két érdekes csavartól eltekintve középszerűen sikerült. Persze nem is az irodalmi Nobel volt a cél, hanem az, hogy kijátsszák a rendszert. Ez pedig sikerült. Pedig senki nem titkolta, hogy az egész akció egy hoax: Shepherd és hallgatói nyilvánosan, adás közben tárgyalták meg a részleteket. Igaz, kora hajnalban, de nem mondhatni, hogy hétpecsétes titokról volt szó.
