„Hörcsög volt az a jó anyád, és az apád fókabajszú ganajtúró!” – ha ez nem a Gyalog Galoppban hangzott volna el, akkor akár még azt is lehetne hinni, hogy a francia őr történelemhű módon szidja Artúr királyt és lovagjait. Ugyanis az államnyelv Angliában sokáig a francia volt.
Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy az alkotmányban benne volt, hogy az államnyelv = francia, már csak azért sem, mert nem volt alkotmány. Inkább arról volt szó, hogy miután 1066-ban (Hódító) Vilmos normandiai herceg legyőzte a szászokat és Anglia királyává koronázták, az államigazgatásban és a normannokkal kibővített nemesség körében a franciát részesítették előnyben.
(Persze lehet azon rugózni, hogy Hódító Vilmos 1066-ban lett király, Artúr legendája viszont korábban játszódik, de egyrészt nem kell minden apróságon fennakadni, másrészt a Gyalog Galopp végén rendőrök viszik el a megmaradt főszereplőket, szóval nem biztos, hogy érdemes benne logikát keresni. Arról nem is beszélve, hogy ritkán árt idézni a filmből.)
A társadalomban három nagy nyelvet használtak: a korabeli angolt (pontosabban annak helyi változatait), a franciára épülő anglonormannt és a latint. A franciát gyakran használták a nemesség körében (még generációkon át ez volt az anyanyelvük), az államigazgatásban, a jogi szövegeknél és a világi oktatásban is.
A kereskedők is jól tették, ha megtanultak franciául, főleg, ha a La Manche csatorna túlfelén is üzletelni akartak. A közemberek valószínűleg az általános iskola korabeli angol megfelelőjében (song school) tanultak meg alap szinten franciául beszélni és olvasni, mielőtt a magasabb szintű iskolában áttértek a latinra. A szerencsésebbek számára a legenda szerint volt ennél egyszerűbb megoldás is: a 12. századi remete, Haselburyi Wulfric több csodát is tett. Az egyik az volt, amikor kézrátétellel nemcsak kigyógyított egy férfit a némaságából, de még franciául is megtanította. Ezen a helyi pap, aki barátjaként tekintett Wulfricra, egészen kiakadt, mert hiába kérte többször is, a remete őt nem volt hajlandó megtanítani franciául. Pedig jól jött volna neki, ugyanis normann uraság alá rendelt területen élt, és az érsek is franciául beszélt, így mindig kényelmetlenül érezte magát, amikor találkoztak és nem tudtak beszélgetni.
A francia nyelv népszerűsége Wulfric 1154-es (vagy 1155-ös) halála után is sokáig töretlen maradt, egészen a 14. század végéig, amikor egyre többen tértek át az angolra. Ez a franciák irányába kereskedők számára nehézséget okozott, mert már kézrátevős szentjük se volt, hogy segítsen a másik nyelv elsajátításában. Szerencséjükre a 15. századra fordulva megszületett a Manieres de langage, egy párbeszédgyűjtemény, ami életszerű beszélgetéseken át próbálta átadni, hogy bizonyos szituációkban mit érdemes mondani franciául. Ez nem csak egy nyelvi tankönyv volt, mert a gyakorlatok etikettleckének is vehetők. Ilyen példamondatok találhatók benne:
„Quant un homme encountra ascune a matyne, il luy dirra tout ainsi:
– Dieu vous doigne bon matyne et bon aventure. Ou si: Sir, Dieu vous doigne bon jour et bon encountre.
– Mon amy, Dieu vous doigne bon matyne et bon estrayne.
Et a mydday vous parlerés en ceste manere:
– Mon seignor, Dieu vous done bon jour et bon houres. Ou si: Sir, Dieu vous benoit et la compaignie.
Ou vous dirrés ainsi:
– Dieu vos gared. Ou si: Sta bien. Ou si: Reposez bien.
Et as overers et labourers, vous dirrés ainsi:
– Dieu vous aid, mon amy. Ou si: Dieu vous avance, compaignone.”
Ez magyarul:
„Mikor egy férfi reggel találkozik valakivel, így üdvözli:
– Isten adjon jó reggelt és jó szerencsét. Vagy: Uram, Isten adjon jó napot és jó szerencsét.
– Barátom, Isten adjon jó reggelt és jó szerencsét.
És délben így ezt kell mondani:
– Uram, Isten adjon jó napot és jó órákat. Vagy: Uram, Isten áldja meg önt és családját.
Vagy mondja ezt:
– Isten óvja. Vagy: Legyen jól. Vagy: Béke önnel.
És munkásoknak és földműveseknek pedig ezt mondja:
– Isten segítsen, barátaim. Vagy: Isten vigye előre, barátom.”
A szerzők persze rájöttek, hogy ennél sokkal fontosabb témákban is ki kell okítaniuk az olvasót. Ezért voltak ilyen példák is:
„Hölgyem, nem ismerem véletlenül? Valóban biztos benne, hogy nincs másik udvarlója?”
Vagy:
„Rohanj a kurvádhoz! Egymásnak lettetek teremtve!”
Emellett az olvasó a kontinentális életről is sokat tanulhatott. Egy mintabeszélgetésben például egy párizsi férfi egy angollal beszélget Orléans-ról. Az angol meglepődve állítja, hogy de hát a város a világ szélén van, mire párizsi beszélgetőpartnere közli, hogy nem egészen, hiszen Franciaország közepén van – sőt, még egy remek jogi iskolát is talál a városban. Az angol ezen megrökönyödik, hiszen neki azt tanították, hogy Orléans-ban az ördög tanítja követőit fekete mágiára. Ezen viszont a francia férfi háborodik fel, de az angol ismerőse sikeresen feloldja a feszültséget, amikor meghívja egy italra.
A francia nyelv egyébként ekkortájt annyira népszerű volt, hogy 1432-ben egy oxfordi üzleti iskolában be is kellett tiltani az oktatását, mert sok diák inkább azt akarta tanulni a latin helyett.
A francia nyelv népszerűsége azóta sem esett sokat világszerte. Persze erre ráerősítettek a gyarmatosító évszázadok, így sok helyen mindenki kénytelen volt franciát beszélni, ha akart, ha nem. De ezt nem csak tűzzel-vassal tudták elérni: Nagy Péter orosz cár Európa felé akarta fordítani birodalmát, ezért a 18–19. századokban, Napóleon hódítási kísérletéig a felsőbb osztályok körében inkább a francia volt a közös nyelv, mint az orosz. Az angolban a közvetítőnyelveket ma is lingua francának (szó szerint frank nyelvnek) hívják.
Extra érdekesség: tudta, hogy az Egyesült Államoknak nincs hivatalos államnyelve? Logikus lenne, hogy az angol az, de csak néhány állam jelentette ki hivatalosan, hogy így lenne. Az alapító atyák idejében az angol volt ugyan a domináns nyelv, de nem akartak belerúgni a függetlenséget az angol ajkúak mellett kivívó, soknyelvű bevándorlókba.