Bár az űrversenyt végül elvesztették, a szovjetek azért behúztak jó pár kisebb-nagyobb PR-győzelmet közben. Ilyen például – bár Gagarin űrutazásához nyilván nem fogható – az évtizedek óta újra és újra felbukkanó legenda, ami szerint a NASA dollármilliókat (más verziókban milliárdokat) költött arra, hogy tíz év alatt kifejlesszen egy olyan tollat, ami az űrben is működik. Miközben a rafkós szovjet kozmonauták az egyszerű ceruzát használták.
A sztori vicces, akár tanulságosnak is mondható, de sajnos több sebből is vérzik. Kezdjük azzal a motívummal, hogy nincs is szükség az űrtollra, ha egyszer ott a ceruza. A hagyományos golyóstollnak a tinta adagolásához gravitációra van szüksége, az viszont hiánycikknek számít az űrben. Emiatt tényleg szükség volt egy olyan tollra, ami mindenféle szélsőséges körülmények között képes tintát vetni a papírra.
A ceruza viszont nem jó megoldás: egyrészt a grafit ceruzahegy viszonylag könnyen letörik, ami súlytalanságban veszélyt jelenthet az űrhajósokra, és még inkább az űrhajók vagy -állomások műszereire. De a hegyezésekor keletkező forgács is hasonlóan problémás. Emellett tűzveszélyes is, ami különösen kínos, mert az amerikai űrhajókban akkoriban 100 százalék oxigénből állt a levegő. Ezért volt, hogy eleinte töltőceruzával (köznyelvben rotringgal), vagy – a szovjetek – viaszos ceruzával írtak. Így talán nem is csoda, hogy a szovjet kozmonauták az amerikaiakkal együtt, még a 60-as években átálltak az űrtollra.
Egyébként a ceruza sem volt túl gazdaságos megoldás: a Gemini űrprogram közben még töltőceruzákat használtak, és egy houstoni cégtől 34 darabot rendeltek összesen 4382 dollárért, azaz nagyjából ceruzánként 129 dollárért. Ezt akkoriban sokan pénzkidobásnak tartották, és akkora volt a felháborodás, hogy a NASA inkább elállt a szerződéstől, és rendelt néhány olcsóbb ceruzát.
Na de hogy jött az űrtoll? A sima golyóstoll ugye nem működött a gravitáció miatt, a NASA-nak pedig szüksége volt alternatívára. Azonban a legendával ellentétben nem az amerikai adófizetők pénzéből finanszírozták a kísérleteket.
A Fisher Pen Company vezetője, Paul Fisher akkor egy ideje már dolgozott egy olyan nyomástartó tollon, amivel az űrben is lehetne írni. Korábban Fisher találta fel az első univerzális patront, és először arra gondolt, hogy a patron tetejébe rakna egy apró, nitrogénhajtású dugattyút, ami gravitáció nélkül is a golyó felé nyomná a tintát. Ez tulajdonképen működött is – de sajnos túl jól, és a prototípus folyamatosan szivárgott.
A NASA felkereste, hogy nem segítene-e be egy antigravitációs tollal. Fisher azonnal belement, mert úgy gondolta, hogy közel jár a megoldáshoz, csak a szivárgást kell orvosolni. Hamar rá is talált a megoldásra: műgyantát adott a tintához, ami így tixotróppá vált. Ez azt jelenti, hogy nyugalmi állapotban szinte szilárd, de ahogy súrlódni kezdett a toll hegyében ülő golyóval, újra folyni kezdett. Ezt a tollat AG7-nek nevezte el, és el is küldte a NASA-nak tesztelésre.
Az űrügynökség szakemberei elégedettek voltak a tollal: minden pozícióban működött, –35 és 121 fok között, és 4,8 kilométer hosszú csíknyi tinta fért bele, ami bőven felülmúlta a NASA fél kilométeres igényét. A szigorú tesztelés után a prototípus kész termékké nőtt, Fisher el is nevezte Space Pennek, azaz űrtollnak. A mai napig használatban vannak, jelenleg is többtucatnyi található belőlük a Nemzetközi Űrállomáson, de idelenn a földön is használják, például katonák, rendőrök és túrázók, mivel szinte bármilyen viszontagságos körülmények között jól működnek.
Bár a legenda remek tanmese arról, hogy a józan paraszti ész mennyivel többet ér, mint a végtelen bürokrácia és az ész nélküli költés, valójában arról volt szó, hogy egy relatíve kis vállalkozás (a mai napig nagyjából 60 ember gyártja ezeket a tollakat) vezetője saját kíváncsiságától vezérelve, és saját kontóra (nagyjából egymillió dollárba került a fejlesztés) összerakott egy forradalmi és hasznos eszközt. Nyilván végül a NASA is fizetett, de valószínűleg nem százmilliókat vagy milliárdokat. Az Apollo-programhoz 400 darabot rendeltek, tollanként 2,39 dollárért. A Szovjetunió 1969 februárjában 100 űrtollba és 1000 patronba fektetett be, és pont ugyanazzal a 40 százalékos kedvezménnyel kapta meg ezeket, mint a NASA.