Az orvoslás története tele van meghökkentő történetekkel és ma már hajmeresztőnek tűnő gyógymódokkal. Nehezen befogadható például az, hogy Semmelweis Ignác egyszerű higiéniai szabályai előtt nagy arányban haltak meg kismamák kórházi dolgozók koszos kezei miatt, vagy az, hogy a XIX. század végén a kokaint és a heroint is gyógyszerként használták. A pszichiátria történelmében is találni bizarr fejezeteket, mert az antipszichotikumok, antidepresszánsok és modern pszichoterápiák előtt olyan módszerekkel is próbáltak betegeket meggyógyítani, mint a maláriafertőzés vagy a lobotómia. Az amerikai Henry Cotton életútja különösen elborzasztó: az orvos mereven ragaszkodott egy téves elmélethez és vehemensen alkalmazta brutális gyógymódját, amivel több száz beteget ölt meg és további százakat nyomorított meg.
Vesszenek a baktériumok!
Cotton 1876-ban született a virginiai Norfolkban, orvosi tanulmányait a Marylandi Egyetemen és a Johns Hopkins Egyetemen végezte. Utóbbin Adolf Meyer volt a mentora, aki a pszichiátria egyik meghatározó alakja volt. Meyer az elsők között ismerte fel, hogy a pszichiátriai zavarok legalább annyira az emberi személyiség, mint az agy problémái, és azt is meglátta, hogy egy ember életvitele és mentális egészsége összefügg. De forradalmi észrevételei mellett a századfordulóra népszerűvé vált kórokozó-elméletet is hirdette, vagyis sok kollégájával együtt úgy gondolta, hogy a mentális betegségeket bakteriális fertőzés is okozhatja. Ez a teória lenyűgözte Cottont, és az életét tette arra, hogy utánajárjon, milyen módon lehet megküzdeni ezekkel a baktériumokkal.
Cotton beavatkozásainak színhelye főként a New Jersey-i Trentoni Pszichiátriai Kórház volt, illetve annak elődintézménye, amit 1848-ban alapítottak. Amikor a klinika megnyitott, igen haladó felfogású volt, az egyik első pszichiátria, ahol a betegek saját szobát kaphattak. Aztán ez a szemlélet hamar semmivé vált, ahogy egyre több pácienst helyeztek el a kórházban, az ápolók egyre durvábban bántak velük, a vezetés pedig sokszor igen rosszul kezelte intézmény problémáit – amikor például egyszer tífuszjárvány tört ki, az első halottat a Delaware folyóba dobták, ami mellékesen Trenton város vízforrása volt.
1907–ben odáig fajult a helyzet, hogy egy állami vizsgálat után kirúgták az éppen regnáló kórházigazgatót. Ekkor Henry Cottont kérték fel a klinika vezetésére, aki vállalta a feladatot, a sajtó és a közvélemény pedig megváltóként fogadta őt. Cotton fiatal kora ellenére már híres és sikeres orvos volt, aki éppen visszatért egy német tanulmányútról, ahol a pszichiátria olyan nagyjai képezték tovább, mint Emil Kraepelin és Alois Alzheimer. Rémes állapotokat talált a kórházban, ahol akkor már közel 1300 beteget láttak el, a pácienseket pedig rendszeresen verték és leszíjazták.
Cotton első intézkedéseivel valamennyire modernizálta a klinikát és megjelenése eleinte emberségesebb kezelést hozott a betegeknek. De az orvos nem csak igazgatni akart egy kórházat, hanem kutatni is. A kórokozó-elmélet nem hagyta nyugodni őt, és meggyőződését csak megerősítette egy 1913-as publikáció, ami leírta, hogy a szifilisz olyan agyi áttéteket okoz, amik mentális zavarokként jelentkeznek. A szifiliszt baktérium okozza, a baktérium pedig fertőzésgócokat hoz létre. Cotton elhatározta, hogy megszabadítja betegeit ezektől a gócoktól.
Ki a szervekkel!
Cotton az 1910-es években kezdett kísérleteibe, ami gyakorlatilag annyiból állt, hogy kisebb-nagyobb csonkításokat végzett a betegein, aztán várta, hogy jobban legyenek. Eleinte csak a fogakat vette célba, mert azokat már Meyer doktoranduszaként is kutatta. Elképzelése az volt, hogy a gyulladt fogakból a fertőzés a nyál útján eljut más szervekhez is, és ott súlyosabb problémákat okoz. Cotton gyógymódja az volt, hogy fogorvos beosztottjával kihúzatta a betegek fogait – volt, akinél csak néhányat, volt, akinél az összeset, preventív jelleggel az egészséges fogakat is. Amikor a fogorvos tiltakozott a módszer ellen, Cotton kirúgta őt és hozott egy olyan fogorvost a helyére, aki hajlandó volt zokszó nélkül fogakat húzni. De az is gyakran előfordult, hogy ő maga vette kezébe a fogót. 1920 júniusára már több ezer fogtól szabadította meg betegeit, átlagosan betegenként tíz fogat távolított el.
Cotton az évek során rendre 85 százalék körüli sikerről számolt be publikációiban – amiknek nagy részét nem tudományos közlönyökben írta meg, hanem a sajtóban. Akkoriban még nem voltak olyan szigorúan vett szabályai a tudományos publikációknak mint ma, és az orvos a szakmát megkerülve gyakorlatilag folyamatos pr-cikkeket írt saját forradalmi gyógymódjáról. Ettől persze csak még több beteg akart bejutni hozzá, és sok orvos és nővér akart együtt dolgozni vele. Így könnyen megtehette, hogy olyanokat vett fel maga mellé, akik nem kérdőjelezték meg a munkáját, kis túlzással azt lehet mondani, hogy hívőkkel vette körül magát.
Valójában a kezelt betegek nem igazán lettek jobban attól, hogy elveszítették a fogaikat. Azért, mert a fertőzés már átterjedt más szervekre – gondolta Cotton, és pár év foghúzás után elkezdte eltávolítani a problémásnak vélt más szerveket is. Gyakran kivette betegei garat- és orrmanduláit. Vagy a vakbelüket. Esetleg a vastagbelük egy részét. Ha ez sem segített, akkor az egész vastagbelet. Később több pácienséből kioperálta a gyomor egy részét vagy az egész gyomrot. Aztán másoknál a pajzsmirigyet. Majd az epehólyagot. A lépet. Férfiaknál a heréket, nőknél a méhet, a petefészket és a petevezetéket. Fáradhatatlanul műtötte pácienseit, munkájához pedig új épületet építtetett a kórházhoz, ahol a laboratóriuma és műtője kapott helyett. A műtő a viktoriánus orvosi színházak felfogásában készült, hogy az operációkat minél több szakmabelinek be tudja mutatni.
Cotton megszállottsága az írásaiban is tetten érhető volt. Többször kikelt a fogorvosok ellen, mondván, a koronák és más fogászati kezelések csak elfedik a fertőzéseket. A gyomrot az egyik legfeleslegesebb szervnek, amolyan raktárnak írta le, a vastagbélről pedig azt állította, hogy az „a zsigerek bölcsességfoga”. 1918 és 1925 között 2186 műtétben vett részt, és sokszor ő maga fogta a szikét. Ezen a ponton emlékezzünk arra, hogy Henry Cotton pszichiáter volt, azaz nem volt képzett sebész.
Orvoshorror New Jerseyben
A betegek természetesen nem bírták jól a radikális kezelést, és a trentoni kórházban megugrott a halálozások száma. Egy Florence B. nevű beteg például hisztériával került be a kórházba (akkor még volt ilyen diagnózis), miután akarata ellen férjhez adták, terhes lett, az anyja meghalt és mindezek után a nő öngyilkos akart lenni. Cotton kivette a vastagbelét, amibe a nő belehalt. Egy másik nő, aki azért kereste fel a klinikát, mert depressziós volt és szorongott, még rosszabbul járt. Cotton kihúzta a fogait, aztán kivette a gyomrát, a vastagbelét, majd a pajzsmirigyét, aztán a méhét és a petefészkét is. Végül három adag „vakcinakezelést” is adott a nőnek, ami abból állt, hogy lyukat fúrt a beteg koponyájába és elölt baktériumokat fecskendezett az agyába. Mondani sem kell, a páciens nem élte túl a tortúrát.
Cotton a halálozásokat azzal magyarázta, hogy az érintett betegek eleve gyenge fizikumúak voltak, mert már olyan előrehaladott volt bennük a fertőzés. Tegyük hozzá, hogy az antibiotikumok felfedezése előtt eleve sokan haltak meg a kórházakban, így csak lassan derült ki, hogy a trentoni intézettel valami nagyon nincs rendben. Ráadásul Cotton a statisztikákat is kozmetikázta; amikor például beszámolt az első ötven műtött betegéről, nem említtette meg, hogy közülük 14-en meghaltak. Bátorító és kielégítő eredményekről beszélt, és egyre több követője lett. 1920-ban már New York állam minden pszichiátriája alkalmazott fogorvost arra az esetre, ha a Cotton-módszerrel kellene dolgozni. Elismerően írt róla a New York Times is, a helyi orvosszervezet sem talált kivetnivalót a munkájában, és olyan ismert támogatói voltak, mint a gabonapelyhéről híres John Harvey Kellogg (akinek egyébként szintén voltak unortodox egészségügyi eljárásai).
Az 1920-as évek elejétől kezdve egyre több kritikus hang jelent meg Cotton körül. A kórházi dolgozók egy részének nagyon nem tetszett, amit tapasztaltak (tőlük az igazgató igyekezett megszabadulni), és a helyi sajtó is írt már negatív hangvételű cikkeket a betegeit csonkító orvosról. Volt betegek és családtagjaik is nyilatkoztak a lapoknak, és kiderült, hogy több páciensen az akarata ellenére végezték el a műtéteket – Cotton ugyanis azt vallotta, hogy a gyógyulás érdekében minden ellenállást le kell küzdeni. Ahogy erősödtek a kritikák, az orvos úgy radikalizálódott, és már megelőző operációkat is végzett teljesen egészséges embereken, köztük gyerekeken is. És már nemcsak krónikus esetekkel foglalkozott, hanem például kamasz fiúk maszturbációs ingerének leküzdésére is a vastagbél eltávolítását javasolta.
Cotton egyik legkitartóbb kritikusa George Kirby volt, szintén Meyer egyik tanítványa. Ő egy ellenőrző kutatást is elvégzett és publikált: 60 páciens megkapta a Cotton-kezelést, ami a fogak eltávolítását jelentette, illetve néhány esetben mandulaműtétet vagy a méh kioperálását. További 60 beteggel nem csináltak semmit, ők voltak a kontrollcsoport. A páciensek követéséből kiderült, hogy semmivel sem lettek jobban azok a betegek, akik Cotton módszerében részesültek. Kirby és kollégái arra is felhívták a figyelmet, hogy az orvos nem publikál részletes adatokat tudományos szaklapokban. Cotton egyik válasza erre az volt, hogy egy angliai kollégájához, a szintén fertőzésgócokat irtó Thomas Graveshez utazott, amíg elültek kicsit a Kirbyék által keltett hullámok. A másik válasza pedig egy újabb pr-kampány a lapokban.
Meyer is érezte, hogy valamit tennie kell, és 1924 őszén kinevezte egy tanítványát, Phyllis Greenacre-t, hogy szakmailag vizsgálja meg és hagyja jóvá Cotton módszerét. Greenacre azonban váratlan módon úgy viselkedett, ahogy egy tudományos független ellenőrnek kell, és azt írta le, amit tapasztalt, nem azt, amit Meyer szívesen olvasott volna. Például dokumentálta a betegek rossz állapotát. Greenacre úgy látta, hogy a fogatlan páciensek beesett arcúak, mind idősebbnek tűnnek a koruknál, sokan alultápláltak és nehezen lehet érteni, amit mondanak. A nő megvizsgálta Cotton nyilvántartását is és megállapította, hogy a számok hiányosak és torzítottak, mert kórházvezető sokszor nem számolt be a halottakról, sőt olyan is előfordult, hogy a sikeres esetek közé számolta őket. Az ellenőr egy 62 fős betegmintát külön megvizsgált részletesen, és kiderítette, hogy közülük 17-en rögtön az operációjuk után meghaltak, és voltak továbbiak, akik több hónap szenvedés után lehelték ki a lelküket – ezek a számok nem jelentek meg Cotton adminisztrációjában. Greenacre mindezt részletesen megírta Meyernek, aki viszont továbbra is védte Cottont: nem engedte publikálni az írást, és levette Greenacre-t az ügyről.
A családját sem kímélte
A kritikák hosszú évek alatt mégis célt értek: 1925-ben New Jersey állam szenátusa korábbi betegek és dolgozók beszámolói hatására vizsgálatot indított Cotton és a trentoni klinika ellen. Erre Meyer vezetésével felsorakoztak tanúként Cotton védői, és a New York Times is hosszú cikkben taglalta az orvos érdemeit. Maga Cotton a szenátusi meghallgatása idejére idegösszeomlást kapott, vagyis egyfajta mentális zavar jelentkezett nála. Ami ezután következett, az jól mutatja, hogy az orvos mennyire hitt a saját módszerében. Cotton diagnosztizálta saját magát, majd kihúzatta több fogát, ettől pedig állítása szerint jobban lett (érdekes módon éppen a vizsgálat végére). Egyébként nem kímélte családtagjait sem: felesége és két fia fogait is kiszedette, a fiatalabbik fiú vastagbelének egy részét is eltávolította.
Miután betegszabadságáról visszatért a kórház élére, már nem sokáig lehetett a klinika vezetője: 1930-ban a halálesetek miatt megint támadni kezdték, és kénytelen volt lemondani a pozíciójáról. De addigra már nyitott egy magánklinikát, ahol ugyanazt folytatta, amit az állami kórházban művelt, csak sokkal több pénzért. Gazdag családok adták egymásnak a kilincset nála, annak ellenére, hogy a kórokozó-elmélet már sok sebből vérzett, a pszichoanalízis előretörésével pedig minimum túlhaladottá vált a betegek csonkítása. 1933-ban megint fellángolt az orvos tevékenységét övező vita, de a kritikákkal még mindig szembeszállt Cotton több támogatója, köztük Meyer. A támadásoknak aztán váratlan fejlemény vetett véget: Henry Cotton 1933. május 8-án, 56 évesen szívrohamban meghalt.
Nehéz megbecsülni, hány beteg lelte halálát vagy nyomorodott meg a trentoni kórház falai között, de biztosan százas nagyságrendről beszélhetünk. Egy későbbi vizsgálat szerint az orvos és kollégái több mint 11 ezer fogat húztak ki az évek során, a műtétek száma pedig legalább 645 volt. Az operációk után a halálozási arány körülbelül 45 százalék lehetett (utolsó éveiben már Cotton is beismert 30 százalékot, de ezt elfogadhatónak gondolta). És akkor még nem is beszéltünk a lelki sérülésekről, amit a procedúrák okoztak – könnyen lehet, hogy ezek is hozzájárultak például ahhoz, hogy felnőtt korában Cotton mindkét fia öngyilkos lett.
Cotton követői folytatták, amit elődjük elkezdett, bár jóval enyhébb formában. A mentális zavarok kezelésében még az ötvenes években is alkalmaztak foghúzást, aztán a modernebb pszichiátriai gyógymódok végképp kiszorították az értelmetlen csonkításokat. Henry Cotton alakja A sebész című tévésorozatban is felbukkant, nem éppen pozitív figuraként. Nevét a mai napig szívesen emlegetik a pszichiátriaellenes csoportok, például a szcientológusok.
Források: JRSM, The Lancet, The Dollop, All That’s Interesting, New York Times, The Atlantic