1930. április 22-én egy fiatal nőt vitt be édesanyja a floridai Key Westen található Marine Hospitalba. A nő tuberkulózisban szenvedett, ami akkortájt gyógyíthatatlan, és a legtöbb esetben halálos betegség volt. Amikor a kórház egyik radiológusasszisztense, Carl Tanzler meglátta a beteget, úgy érezte, hogy valami a helyére kattan az életében: ott állt előtte a szerelme, akit az egyik halott rokona már korábban megjósolt neki. A történet innentől már csak furcsább lesz: Tanzler onnantól kezdve üldözni kezdte a nőt a szerelmével – évekkel a halála után is.
Kamugróf és kamuorvos
A férfi Georg Karl Tänzler néven született 1877-ben Drezdában. Későbbi állítása szerint egy kastélyban nőtt fel, de valószínűleg ez nem igaz, és a család szerényebb körülmények között élt. Tänzler már gyerekkorában nagy konfabulátor volt, és kitalációit gyakran elmesélte környezetének. Például azt, hogy gyerekkorában többször meglátogatta őt egy rég halott felmenője, Anna Constantia von Cosel grófnő szelleme. Állítása szerint a néhai grófnő eltársalgott vele, egyszer pedig megmutatta neki annak a sötét hajú nőnek az arcát is, aki a kis Karl jövendőbelije lesz.
Tänzler a tanulmányairól is sűrűn elferdítette az igazságot: azt állította, hogy több végzettséget is szerzett a lipcsei egyetemen, leggyakrabban az orvosi diplomájára hivatkozott. Mindennek azonban nyoma sincs az egyetem nyilvántartásában. Ami viszont ismert: a századforduló környékén Tänzler a fejébe vette, hogy hajóval körbejárja a déltengeri szigeteket, és Ausztráliába utazott. Ott kezdett felkészülni az utazására, közben mérnöki munkákat vállalt, és hajózási terveit nagyratörő vállalkozásra cserélte: repülőt akart építeni, és azzal átszelni az óceánt. El is telt így vagy tíz év, amikor kitört az első világháború.
Tänzler akkor már Carl Tanzler néven futott, sőt vélt vagy valós nemesi származását hangsúlyozva Carl von Cosel grófként mutatkozott be. Ez nem hatotta meg a brit hatóságokat, akik annyit láttak, hogy ott egy német állampolgár: rögtön elfogták és egy hadifogolytáborba vitték a férfit. Tanzler csak a háború végén szabadult, amikor egy fogolycsere keretében Hollandiába került. Onnan visszatért Németországba, felkutatta édesanyját, és vele élt pár évig. 1920-ban megházasodott, két, illetve négy évvel később pedig két gyereke is született. Németország viszont egyre zűrösebb hely lett, így 1926-ban Tanzler megtette azt, amit korábban a nővére is: Amerikába emigrált.
A floridai Zephyrhillsben telepedett le, ahol a nővére is, és hamarosan a felesége és a gyerekei is követték őt. 1927-ben aztán Tanzler egy munkalehetőség miatt hátrahagyta a családját, és 400 mérfölddel arrébb költözött, Key Westre, ami Florida legdélebbi részén található egy szigeten. Bár ő magáról mindig azt állította, hogy orvos, csak a diplomája megsemmisült a háború alatt, nem praktizálhatott. A Marine Hospitalban viszont megengedték neki, hogy a röntgengépet kezelje, így radiológusasszisztens lett, bár ő ebből gyakran elfelejtette az asszisztenst.
Hamar bedolgozta magát, a kórházban rendes, megbízható, bár kissé különc emberként ismerték, és azt is megengedték neki, hogy egy régi, kiszuperált repülőt újítgasson fel a kórház udvarán. A családjával ritkán találkozott, de rendszeresen küldött nekik pénzt. Azon a végzetes április napon aztán felborult az élete.
Szerelem a tbc idején
A nő, aki megváltoztatta Tanzler hétköznapjait, a kubai-amerikai Maria Elena Milagro de Hoyos volt. 1909-ben született igen szegény családba, apja a helyi szivargyárban dolgozott. 17 évesen férjhez ment, de amikor első gyereküket várva a nő elvetélt, majd nem sokkal ezután tbc-t diagnosztizáltak nála, a férje elhagyta őt. Elena 21 éves volt és halálos beteg, ekkor találkozott egy vizsgálaton az akkor 53 éves Tanzlerrel.
A férfi ott helyben, a röntgengép mellett azonnal beleszeretett a nőbe. Állítása szerint Elena tökéletes mása volt annak a fantomképnek, amit gyerekkorában a halott grófnő szelleme mutatott neki. Elhatározta, hogy mindent megtesz azért, hogy megmentse és aztán megszerezze a nőt. A családját ekkor gyakorlatilag elhagyta, pénzt sem küldött többet haza. Bemutatkozott Elena szüleinek, szokása szerint orvosnak és grófnak adta ki magát. Megígérte, hogy megmenti a nőt, amiért a kispénzű család igen hálás volt, legalábbis eleinte.
Tanzler a következő hónapokban ajándékokkal halmozta el Elenát, és többször megpróbált közeledni hozzá. A fiatal nő mindig udvariasan hárította a férfi udvarlását, de nem akarta megbántani őt, mert szeretett volna minél jobb kezelést kapni. Az orvosai ugyanis egy idő után letettek róla, és már csak fájdalomcsillapítókat adtak neki, hogy minél kevesebbet szenvedjen közelgő haláláig. Tanzler viszont mindent bevetett, amit csak hasznosnak gondolt, bár gyógymódjairól nem feltétlenül írnak az orvosi tankönyvek. Például gyakori röntgensugárzással kezelte Elenát, többször is soron kívül beengedve őt a kórházba. Emellett saját keverésű gyógytonikokkal itatta, és az is előfordult, hogy elektromos árammal sokkolta.
Elena családja egyre szkeptikusabban nézte az „orvos” ténykedését, és egy idő után már megpróbálták távol tartani őt a betegtől. De amikor a nő állapota olyan rosszra fordult, hogy már a kórházba sem tudott bemenni, kétségbeesésükben újra Tanzlerhez fordultak. Az álorvos mindent megtett, amit csak tudott, még új ágyat is vett Elenának, de hiába: a nő 1931. október 25-én meghalt. A családja egyébként különösen balszerencsés volt a betegséggel: később Elena minden közeli hozzátartozójával a tbc végzett, az idősebbik nővérét leszámítva.
Halottnak a csók
Tanzler olyan mélyen gyászolta Elenát, mintha csak egy családtagja lett volna. Fizette a nő temetését, drága ruhákban és koporsóban hantolták el a szerelmét. A nő családja hálás volt minden pénzügyi segítségért, még abba is belementek, hogy Tanzler egy időre havi 5 dollárért Elena szobájába költözzön és az ágyában aludjon.
Aztán Tanzler kitalálta, hogy Elena sír helyett egy saját mauzóleumot érdemel. Ezt az ötletét végig is vitte a hatóságokon és a családon is: építtetett egy kis kriptát, majd a halottat kiásták, újrabalzsamozták és a mauzóleumban helyezték örök nyugalomra. Illetve minden volt az, csak nyugalom nem: a mauzóleum kulcsa Tanzlernél volt, aki így minden éjjel meg tudta látogatni Elenát. Másfél évig járt ki hozzá, és sosem volt közös életükről delirált.
A férfi 1933 áprilisában úgy gondolta, eleget járt már a temetőbe, illetve állítólag Elena szelleme is énekelt neki egy dalt egy férfiról, aki kinyitotta a szeretője sírját. Tanzler az éj leple alatt hazacsempészte magához a nő holttestét, és onnantól kezdve együtt élt vele. Folyamatosan próbálta javítani a tetem állapotát: az oszló bőrt viaszba áztatott selyemmel pótolta, a test formáját a ruha kitömésével és glettel igyekezett megtartani, a szagot parfümökkel nyomta el. Elena anyja valamiért gyűjtötte a lánya haját, és ezt a halála után Tanzlernak adta – a férfi ebből a hajból készített parókát a holttestre. Két üvegszemet is helyezett a selyemborítástól egészen maszkszerűvé vált arcra, a végtagokat pedig drótokkal merevítette, így pózokba tudta állítani a tetemet. A végén a holttest már úgy nézett ki, mint egy hátborzongató baba.
A férfi teljesen a megszállottja lett a halott Elenának, és még akkor sem utazott haza egykori családjához, amikor torokgyíkban meghalt lányának volt a temetése. 1935-ben egy leépítés miatt kirúgták a kórházból, de korábbi kötvényügyletei révén volt valamennyi pénze, így onnantól kezdve zavartalanul élhetett Elenával.
A kórház udvaráról Tanzlernek el kellett költöztetnie a repülőt, amin dolgozott, és a háza udvarán ügyködött rajta tovább. Laboratóriumát a gépben rendezte be, ami egyre inkább csak egy makettre emlékeztetett, mert rozsdásodó alkatrészeit szintén sufnimódszerekkel pótolta. Ennek ellenére nagy tervei voltak a géppel: kitalálta, hogy Elenával az egyik utasülésen felszáll majd a repülővel a sztratoszférába, és az ottani sugárzások majd újraélesztik a nőt. Mondani sem kell, a férfi ekkor már egy egészen más valóságban élt – olyan valóságban, ahol teljesen normális, ha az ember egy holttesttel alszik egy ágyban vagy egy széteső repülőben renoválja a halottat, esetleg zeneszóra táncol vele.
Szerette a sírig
Carl Tanzler hét évig élt együtt volt betege hullájával. Ezalatt pletykák is szárnyra kaptak az egyre furcsább viselkedésű „doktorról”, főleg azután, hogy egy alkalommal egy fiú az ablakon belesve meglátta a halottal táncoló Tanzlert. Elena nővére 1940 októberében felkereste a férfit, hogy a pletykák végére járjon, és Tanzler ekkor maga mutatta meg a nőnek bizarr lakótársát. Amikor a testvér magához tért a sokkból, értesítette a hatóságokat, és Tanzlert letartóztatták, Elena testét pedig visszakapta a családja. Egy időre kiállították a halottat egy ravatalozóban – ezalatt majdnem hétezren nézték meg a napilapokba is bekerült látványosságot –, majd jelöletlen sírba temették, hogy többé senki ne háborgathassa a nyugalmát.
Tanzlert megvizsgálta egy igazságügyi pszichiáter, és beszámíthatónak ítélte, ezért megkezdődött a pere. Sírrablással, illetve holttest engedély nélküli eltávolításával vádolták, de rögtön az első tárgyalási napon felmentették – az általa elkövetett bűnök ugyanis egyszerűen elévültek hét év alatt. Elenát újraboncolták, és a boncolást végző két patológus 1972-ben azt állította, hogy találtak egy papírhengert, amit Tanzler a nő lába közé épített be. Ennek ellenére sosem találtak bizonyítékot arra, hogy a férfi kiélte volna vágyait a halotton, és mivel ez a részlet évtizedekkel a per után került elő, többen kétségbe vonják a valódiságát.
Ezzel együtt érdekes módon Tanzler a tárgyaláson megjelent tömeg szemében és a sajtóban is inkább pozitív hős volt – nem a sírrablót és a lehetséges nekrofilt látták benne, hanem a reménytelen romantikust, aki bármit megtesz azért, hogy szerelmével lehessen. Így miután szabadult, Tanzler békében élhetett tovább. 1944-ben egy új, szerényebb otthonba költözött Pasco Countyban, közel Zephyrhillshez, és volt feleségével is felvette a kapcsolatot.
Tanzler ugyanakkor sosem felejtette el Elenát. Egy kisebb oltárt szentelt neki a házában, illetve a nő halotti maszkját felhasználva életnagyságú szobrot készíttetett a róla. A férfi csendes életet élt, és megírta önéletrajzát, ami egy ponyva- és sci-fi-történeteket közlő magazinban jelent meg. 1952-ben halt meg 75 évesen, holttestét három hét után fedezték csak fel a szomszédjai. A padlón esett össze, de a bulvárlapok kiszínezték a halálát: azt állították, hogy Elena szobrának karjaiban halt meg.
(Források: The Dollop, Atlas Obscura, All That's Interesting)
