Ha azt mondom, Dzsingisz kán, valószínűleg mindenkinek ugyanaz ugrik be: vallásszabadság a Mongol Birodalomban, betiltotta a kínzást, teljesítmény alapján tüntetett ki embereket, betiltotta a rabszolgaságot, serkentette a régió kereskedelmét és kialakított egy nemzetközi postahálózatot. Jó, lehet, hogy vér tapad a kezeihez (akár 40 millió emberé), de a legyőzött katonáknak állást ajánlott a saját seregében, és viszonylag ritkán égette porig az elfoglalt városokat. Remek fickó!
De ha ez mind nem lenne elég, azt is tudjuk, hogy nagyon szerette a nőket. Talán csak egy embernek van több leszármazottja, mint Dzsingisz kánnak: Jiszügejnek, Dzsingisz kán (gyerekkori nevén Temüdzsin) apjának. Pontosabban annak, akitől az egész család származik. Ádámnak, talán? Vagy egy egysejtűnek?
De nem csak amolyan férfias módon szerette a nőket: a mongol hódító igazi feminista volt. Ennek valószínűleg nemcsak lelkiismereti, hanem praktikus oka is lehetett: a kán sok időt töltött a nyeregben, hogy meggyőzzön távoli népeket a birodalma előnyeiről. Ahelyett, hogy ilyenkor kinevezett helytartók uralkodtak volna a nevében, az első számú felesége, Börte kezébe került a metaforikus gyeplő. Sőt, az igazi is, mert a nomád mongoloknál fontos volt, hogy mindenki tudjon lovagolni.
A hátország sok mindenben hagyatkozott a nőkre – hiszen sok férfi a hódító háborúkban harcolt. A sátortábor menedzsmentje szinte teljes mértékben a nők, de leginkább Börte felelőssége volt. Ebbe beletartozott a vándorlás lebonyolítása is. Persze sokaknak ez unalmas volt, úgyhogy inkább elmentek harcolni (mint például Dzsingisz ükunokája).
Emellett Dzsingisz hatékonyabban használta fel lányait, mint egy átlagos középkori európai király. Igen, az első lépés hasonló volt: hozzá kellett adnia egy idegen királyhoz, herceghez. Jack Weatherford történész szerint ez két feltétellel járt: a leendő férjnek el kellett engednie a többi feleségét, és katonai szolgálatot kellett vállalnia a mongol seregben. Ha túlélte, akkor valószínűleg azért, mert jó harcos és/vagy stratéga volt, ha nem élte túl, akkor Dzsingisz lánya nyugodtan uralkodhatott új hazájában, amit hozzácsaptak a birodalomhoz. A kán halálakor a Sárgától a Kaszpi-tengerig húzódtak Dzsingisz lányainak területei. A kán így szinte vér nélkül építgette birodalmát, ami még halála után is terjeszkedett, és csak unokája, Kubiláj kán halála után hullott szét.
Ez a taktika egyébként nem kizárólag Dzsingisz zsenijét dicséri, inkább azért egyedi, mert nőket helyezett hatalmi pozícióba. Az öröklődés a világ minden táján fontos volt, például az ókori Rómában is. A Julius Caesart követő császár (az első császár, Julius nem volt az), Augustus nem Caesar fia volt, hanem Julius unokahúgának fia, akit Caesar örökbe fogadott. Az őt követő Tiberius először a császár veje, majd fogadott fia volt. Tiberius a saját unokaöccsét, Germanicust fogadta örökbe, de miután mindketten meghaltak, az utóbbi fia, Caligula (Caius Caesar Augustus Germanicus) lett a császár. 79-ben Titus volt az első, aki a császár (Vespasianus) fiaként került a trónra, de csak két évre, mert hirtelen betegségben meghalt.
A hatalomszerzős örököshörcsögölés azonban nem csak ókori szokás volt. 2017-ben a japán örökbefogadások 98 százalékánál 20-30 éves az örökbefogadott, ugyanis a szigetországban több száz éve hagyomány, hogy azért, hogy a cég vagy intézmény családi kézben maradjon, a lemondásra hajló vezetők örökbe fogadják az utódjukként kiszemelt alkalmazottjukat. Ez manapság azzal is jár, hogy az örökbefogadottnak el kell vennie újdonsült apja lányát is.
