Ha valaki az éves fáradalmait az olasz tengerparton szereti kipihenni, és a forró nyárban valami miatt Róma és Nápoly között keres szállást, könnyen keveredhet a két város között félúton álló Formiába. A település alig különbözik bármelyik másiktól a környéken: hosszú, homokos tengerpartja van, amelyen katonás rendben állnak a bérelhető napernyők, és jó időben a turisták sorban állnak a közeli bároknál.
A tengerpartban csak egy furcsaság van: úgy hívják, hogy Spiaggia di Vindicio, ami annyit tesz, A bosszú tengerpartja. A legtöbb nyaraló talán nem is tudja, miről kapta a partszakasz ezt a furcsa, nem túl bizalomgerjesztően hangzó nevet. Egy dologból lehet talán következtetni: a part feletti legközelebbi települést Ciceronénak hívják az ókori Cicero után.
2066 évvel ezelőtt ugyanis ezen a parton kapták el és végezték ki Marcus Antonius katonái Marcus Tullius Cicerót, aki egyszerre volt kora kiemelkedő írója, filozófusa és a beszámolók szerint legnagyobb szónoka is. Nem is akárhogy ölték meg: egyes beszámolók szerint miután elvágták a torkát, ügyetlenkedve, három csapással vágták le a fejét.
A fejet később a római Fórumon egy karóra húzták fel, a levágott kezeit pedig a szenátus ajtajára tűzhették ki. De ha ez nem lenne elég, Cassius Dio római történész szerint Fulva, Antonius felesége, kivágatta Cicero nyelvét, és többször átszúrta hajtűjével, így állva bosszút az ellenük elmondott beszédeiért.
A páratlan szónok
Cicero időszámításunk előtt 106-ban született római lovagi családban. Fiatalon jó képzést kapott, jogász lett, és hamar ismertté vált kiváló szónoklatairól. 80-ban egy beszédében hevesen kritizálta az akkor Rómában diktátorként uralkodó Sullát, ami miatt egy időre Görögországba kellett menekülnie.
Cicero később gyorsan építette a karrierjét: egy időben questor volt Szicíliában, majd a politikai ranglétrát végigjárva, 42 évesen konzullá választották, ami az ókori Rómában a legmagasabb tisztségnek számított. Ebben az időben leleplezte egy rivális szenátor, Catilina összeesküvését a hatalom megszerzésére, a lázadókat pedig tárgyalás nélkül, többek között Caesar ellenkezése ellenére végeztette ki.
Az első triumvirátus idején szembekerült a hatalmat megragadni akaró Caesarral és társaival, és egy időre megint Görögországba ment száműzetésbe, később azonban behódolt nekik, hogy ne szoruljon ki teljesen a politikából.
Ekkor a távoli, ma Törökország területén fekvő Kilikia tartomány kormányzója lett, a Pompeius és Caesar közötti polgárháború idején pedig a később vesztes Pompeius oldalára állt, mert úgy gondolta, vele van esély fenntartani a köztársaságot az egyeduralommal szemben. Caesar megbocsátott neki ugyan, de őt nem sokkal később meggyilkolták, halála után pedig a köztársaságpárti Cicero és a caesari örökséget folytatni kívánó Antonius lett Róma két meghatározó politikusa.
Kettejük között hamar elmérgesedett a viszony, majd jött a második triumvirátus, amelynek szereplői, Antonius, Octavianus és Lepidus halállistát állítottak össze az ellenségeikről. A listára Antonius kérésére és Octavianus tiltakozása ellenére Cicero is felkerült, akit a római törvények szerint így bárki szabadon meggyilkolhatott.
A halállistás filozófus
Cicero életében harmadszor ismét Görögországba akart menekülni. Először a formiai villájába ment, majd onnan a tengerpartra távozott, remélve, hogy még idejében hajóra tud szállni. Nem volt szerencséje: a tengerparton utolérték Antonius katonái.
Egy kortársa szerint Cicero azt kérte a katonáktól, hogy ha meg tudják tenni, legalább rendesen vágják el a nyakát, ez azonban nem sikerült. A beszámolók arról szólnak, hogy először elvágták a torkát, majd még haldoklott, mikor megpróbálták levágni a fejét, de nem ment elsőre, csak hosszas próbálkozás után.
A többi már történelem: bár az ókori források ellentmondanak egymásnak arról, hogy pontosan mi történt Cicero testrészeivel, abban egyetértés van, hogy a fejét a város főterén karóra tűzték. Egyes beszámolók szerint a keze (vagy csak a kézfeje) a szenátus kapuján kötött ki, a nyelve pedig Fulvánál. Mások szerint végül a fejét Antonius saját asztalára vitette, ahol addig maradt, amíg undorító állapotúra nem rohadt.
Később Antonius és Octavianus polgárháborúba kezdtek, amit Antonius elvesztett, végül öngyilkos lett Egyiptomban. Ekkor Róma egyik konzulja Cicero fia volt, ő is jelentette be a szenátusnak Antonius halálát, és ezzel valamennyire úgy érezhette, megbosszulta apja meggyilkolását.
Az örökség
Amekkora pechje volt Cicerónak élete utolsó óráiban Antonius katonáival, olyan szerencséje volt a művei fennmaradásával. Cicero beszédei közül több mint nyolcvanat lejegyeztek, ebből több mint ötven fennmaradt több jogi és filozófiai könyvével, valamint kiterjedt levelezésével együtt. Ezek a művei a középkori latin nyelvű műveltség egyik alapjává váltak, sőt nagyban befolyásolták azt is, ahogy ma a latin nyelvet használják.
Az ókori Rómában ugyanis nem nagyon volt szabályozva a nyelvhasználat, mind a szavak, mind a nyelvtani szabályok régióról régióra, valamint évszázadról évszázadra különböztek. Ebből először a középkorban próbáltak meg utólag valami szabályozott latin nyelvet összerakni, és mivel Cicerótól rengeteg szöveg maradt fenn, egy ideig bizonyos körökben az ő nyelvhasználata lett „a hivatalos”. (A latin nyelv mai szabályait végül Erasmus alkotta meg, aki Cicero mellett más szerzőkre is támaszkodott.)
Cicero neve máig sokaknak egyet jelent a római joggal, a klasszikus latin műveltséggel és a kiváló szónoki képességekkel, de elneveztek róla betűméretet, várost és magazint is. Ha valaki a nyár hátralévő részében véletlenül Róma és Nápoly között jár, érdemes megnéznie a strandot, amin két évezreddel ezelőtt nagy nehezen levágták Cicero fejét.
(Források: Plutarkhosz, NG, Welt, News.com)
