2023. június 27. – 04:59
Ha bizarr második világháborús figurákról van szó, sokaknak valószínűleg azonnal Jack Churchill jut eszébe, aki hosszúíjjal, karddal és skót dudával indult harcba, vagy Ivan Pavlovics Sereda, a szovjet szakács, aki baltával vert szét egy német tankot – ezen apró furcsaságoktól eltekintve egyébként mindkét katona rendkívül hatékony volt a háború során. De most nem róluk van szó, hanem Európa egyik utolsó páncélos lovagjáról, Josef Menčikről.
Menčik 1870-ben született, családja az egykori dobrši várban kialakított egyik lakásban élt. A vár már akkor is több száz éves múltra tekintett vissza, korábban több nemesi család is lakott benne, de 1911-ben leégett. A romot Menčik vette meg, és megpróbálta visszaállítani a középkori pompáját.
A Večer nevű folyóirat 1936-ban azt írta, hogy Menčik 1000 koronát adott a várért, és a helyi Koc nemesi család címét is megvásárolta. A falusiak eleinte nem örültek az új tulajnak, mert előszeretettel hordták szét a romot.
Apró kitérő: az első írásos emlék, amelyben a falu neve is szerepel, a 14. századból való. A helyi legenda szerint valamikor a 11–12. század között Oldričh herceg a környező erdőben vadászott, amikor megtámadta egy vadkan. Állítólag a helyi molnár, Kocík mentette meg, amiért Oldričh neki adta a környező földeket. A Koc család 1616-ig igazgatta a környéket.
A régi pompa visszaállítását azonban Menčik nem csak a vár esetében tartotta fontosnak. Elbeszélések szerint ő maga is igyekezett megtestesíteni a középkori lovag eszményképét – bár hivatalosan nem kapott ilyen rangot. Egy minimúzeumot alakított ki a várban, ahol bárkinek szívesen mesélt a hely történelméről. Lóháton járt le a faluba, és szívesen látta az arra járókat vagy akár egész iskolás csoportokat is a várában.
A lovagságát nemcsak nagylelkűségben, bátorságban és illedelmességben élte ki, hanem a modern kor vívmányainak elutasításában is. A várban nem volt áram, gyertyákkal és fáklyákkal világítottak, és autója sem volt, mindenhova lóháton járt. A vár felújításán több mint harminc évig dolgozott.
A Večer szerint a múzeumot az első emeleten rendezte be, a világ különböző részeiről összegyűjtött tárgyakból. Volt ott minden:
- kövületek, kvarckristályok;
- kitömött madarak;
- szent és szentségtelen festmények;
- fényképek;
- a német inflációból származó pénzek;
- egy fából készült krokodil;
- egy amerikai szalmabábu;
- asztalok;
- egy orgona;
- két életnagyságú festmény Menčikről páncélban, egy szakállal, egy szakáll nélkül;
- és egy tábla, hogy „ne nyúlj semmihez!”.
Külön szobában alakította ki a fegyvertárat, amelyben különböző korok és nemzetek fegyvereit tartotta, valamint csontokat, koponyákat, páncélokat és sisakokat. A legbüszkébb a saját páncéljára volt, amelyet Franciaországban vett, és a „bajorokon keresztül nehézkesen hazacsempészte”.
Egy helyi tanárnő, Kramlová asszony szerint Menčik egyik szokása az volt, hogy a kocsmában lenyelt egyben egy egész heringet, amit egy nagy pohár rummal öblített le. Amikor egyszer egy volhíniai ünnepségről lovagolt haza (természetesen páncélban), leesett a hátasáról, és beleesett egy tóba. Szerencsére a víz alacsonyan volt, így nem jutott II. Lajos magyar király sorsára.
Menčik tehát rendkívül büszke ember volt, tele volt hazaszeretettel, és hitt a lovagi erényekben. Amikor 1938-ban, Németország javaslatára az európai hatalmak felosztották az országot, a Szudétavidéket Hitler szerezte meg. Be is küldött néhány katonát, akiket a határon átlépve meglepő látvány fogadott.
Az út közepén ott ült Menčik, lóháton, teljes páncélzatban és lovagi fegyverzetben. Mivel a németek semmiféle ellenállásra nem számítottak, megtorpantak, aztán valószínűleg rájöhettek, hogy a tank üti a lovat, úgyhogy újra megindultak. Bármilyen bátor volt is Menčik, ennél többet egyedül ő se tudott tenni, és végül félreállt a német tankok útjából.
A háború során nem volt több hasonló akciója, viszonylagos békében élt a várában – amit a németek tulajdonképpen sose vettek be, bár nem is akarták –, viszont a háború után a kommunista vezetés államosította. Menčik végül 1945. november 19-én, a fia házában halt meg.
