2023. június 24. – 13:46
Hetvenöt éve, 1948. június végén járt le a nevezési határidő a második világháború utáni első olimpiára, a londonira. A Szabad Népben akkor egy olyan cikk jelent meg, hogy a magyar csapat egyelőre nagyobb létszámú, mint amennyien kiutazhatnak majd a dolgozó nép jóvoltából. De a kaput így is nyitva kell hagyni, mert az utolsó pillanatban is feltűnhet olyan ragyogó tehetség, mint Gyarmati Olga, aki akkoriban folyamatosan javította a csúcsokat távolugrásban és gátfutásban egyaránt. Összesen 12-szer módosított a magyar rekordokon. Gyarmati olyan hirtelen robbant be az élvonalba, hogy úgy készülődhetett az olimpiára, hogy még csak magyar bajnok sem volt előtte.
A debreceni Nagyerdő mellett 1924-ben született Gyarmati berobbanása nem volt törvényszerű, mert a háború előtt atletizált, de utána inkább érettségizett 1945-ben, és a sporttal ekkoriban egyáltalán nem foglalkozott. Amikor Budapestre költözött, és a Vasas Pasaréten frissen átadott pályája mellett sétált 1947 őszén, akkor döntött úgy, kipróbálja, mennyire rozsdásodtak be az izmai. Önmagát leginkább meglepve 570 centit produkált távolugrásban, az edzők is alig hittek a szemüknek. Ezek után foglalkoztatta ismét a gondolat, hogy a sport még akarhat tőle valamit. Edzésbe állt, és jó kezekbe került, Bácsalmási Péter készítette fel. A távolugrás állt hozzá a legközelebb, ami akkor szerepelt először az olimpiai programban. 1948 júniusában 599 centire repült egy versenyen, teljes szélcsendben, ez lett az új magyar rekord. 26 centivel maradt el a fennálló a világcsúcstól, de jó 20 centivel járt a ranglistán második előtt.
Nemcsak emiatt követte nagy figyelem a teljesítményét, hanem mert rajta kívül más női sportoló nem került be az olimpiai csapatba atlétikában. Az 1936-ban győztes, címvédésre készülő vívó, Elek Ilona volt a szobatársa.
Úgy látszott, ő lehet a holland Fanny Blankers-Koen legnagyobb kihívója, aki a sprintszámok mellett gátfutásban is versenyzett. Gyarmatit végül a gátfutásban nem nevezték be, így összpontosíthatott csak a távolugrásra. A képességei alapján éremesélyesnek tartották, egyedül attól tartott a magyar szakvezetés, hogy hosszabb kihagyás miatt kapkodóvá válik a nekifutása, és a lécfogása sem a legstabilabb. Egyébként is hajlamos volt a szédítő roham mellett a belépésre, vagyis érvénytelen ugrásra.
Az aggodalom nem is volt alaptalan, Gyarmatit a selejtezőben megérintette a kiesés szele. Két rontott kísérlet után egy olyan ugrásra volt szüksége, amellyel bejut a tizenkettes döntőbe, különben hiába az előzetes nagyszerű eredmény, amellyel benevezték, egy búcsút inthet az álmainak. Harmadikra aztán 543 centire repült, ezzel a hetedik helyen jutott a másnapi döntőbe. Ahol végül nem a selejtezőben győztes francia Yvonne Chabot-Curtet lett a legnagyobb ellenfele a nyirkos időben, hanem az argentin Simonetto. Gyarmati a harmadik sorozatban őt is túlugrotta kilenc és fél centivel. Mivel a hátralévő három sorozatban már senki sem javított, 569,5 centivel az övé lett az aranyérem.
Londonban nem volt hivatalos (táblás) eredményközlés, a versenyzők nem tudták, mekkorát ugrott a riválisuk, csak a zsűriasztalon összesítették az elért eredményeket. Végül egy versenybíró, illetve Szepes Béla egykori gerelyhajító jelezte neki, hogy örülhet, mert az övé a leghosszabb ugrás. Az öröme ekkor még nem lehetett teljes, mert az argentinok óvást nyújtottak be, arra hivatkozva, hogy az ugrások között egyszer megmasszírozták Gyarmati lábát, ez pedig nagy előnyt jelentett neki. Mivel a versenybírók nem láttak okot a végső sorrend megváltoztatására, Gyarmati győzött. (Ebben a számban azóta még csak magyar érem sem született az olimpiákon.)
„Most már talán végleg megbocsát nekem az édesanyám, mert eddig bizony nem szívesen vette, hogy versenyeztem. Egyszer ugyanis az történt, hogy futás közben elestem és a szöges futócipőm az egyik ujjamat felszakította. Azóta aggódik értem”
– nyilatkozott az aranyérme után.
Gyarmatinak akkor Várkonyi Tamás volt a férje, a Népszava újságírója, akitől hamarosan elvált. Igazi nőideál volt, sok esetben a fényképével jelentek meg a tudósítások, ami nem volt szokás akkoriban. Azt is az ő fotójával és a kézfogásával illusztrálták, amikor Rákosi Mátyás pártvezér díszvacsorán fogadta a magyar sportolókat.
Az alábbi cikk 1950-ben jelent meg. „A londoni olimpia bajnoka, Gyarmati Olga augusztusban a lillafüredi edzőtáborból levelet írt Rákosi elvtárshoz, amelyben a Magyar Dolgozók Pártjába való felvételét kérte. Gyarmati Olga kérése teljesült: az elmúlt napokban a Magyar Dolgozók Pártja felvette tagjelöltjei sorába.”
Építőmunka helyett természetesen edzőtáborokba járt – egyébként pénzügyminisztériumi tisztviselő is volt –, viszont Moszkvába hívták versenyekre, ahol át kellett adnia a tudását és a tapasztalatait.
Már a kétezres években derült ki egy történelmi kötetből, hogy nemcsak ezt a propagandisztikus levelet küldte el Rákosinak, hanem sok mást is. Külföldi munkavállalásban reménykedett, de ezt elutasították. Az 1952-es olimpia előtt makacskodott: ha nem utazhat vele a szerelme, a bolgár tízpróbázó Szlavcsev, akkor ő sem megy Helsinkibe. Szlavcsevet a világ legszebb férfijaként jellemezte. Gyarmati végül csalódást keltő tizedik helyen zárt, noha a magyarok kifizették a bolgár atléta kinti tartózkodását.
Ez a szerelem sem tartott sokáig, később Gyarmatit Aczél Tamás íróhoz fűzték gyengéd szálak, aki előbb kiszolgálta a kommunista rendszert, majd ellene fordult. Aczél megkapta 1949-ben a Kossuth-díjat, három év múlva a Sztálin-díjat, a korszak legrangosabb kitüntetését. 1948-ban adták ki a Szabadság árnyékában című regényét, ami az elismerések alapját jelentette. A nézetein azonban nagyot változtatott, és nemsokára már Nagy Imre szellemiségéhez közeledett, 1956 után pedig önkritikával tekintett korábbi munkásságára.
Gyarmati 1956-ban is ott volt a magyar olimpiai küldöttségben, de már nem tartották éremesélyesnek, a tizenegyedik lett. Nem tért haza a verseny után, hanem elfogadta a Sports Illustrated amerikai túrájára való meghívást. A kaliforniai körút után Londonba ment, és ott találkozott ismét a szerelmével, Aczéllal, aki ugyancsak disszidált.
A Népszabadságban 1956 karácsonya előtt jelent meg egy szerző nélküli írás, amelynek fő üzenete az volt, hogy hazavárják a bajnokokat, de azért egy kisebb karaktergyilkosság is meghúzódott a sorok közt.
„Csalódtunk, és ha csalódást érez az ember, hajlamos arra, hogy haragudjék. Hiszen Gyarmati Olga, akinek egy évtizedig szinte csak kimondania kellett valamit, és máris teljesült, vajon mi elől menekült? A nyomor elől? Az üldöztetés elől?”
Gyarmati és Aczél tehát Londonban kezdtek új életet: Aczél ott szerkesztette az Irodalmi Újságot. 1958. április 12-én Gyarmati zaklatottan hívta fel a londoni magyar követséget, találkozót kért, erről a titkosszolgálat jegyzőkönyvei tanúskodnak. Nem érezte jól magát, felmerült benne a hazatérés gondolata. Megviselte ugyanakkor Nagy Imre kivégzésének híre, de kapcsolatban maradt a hírszerzéssel. 1958 karácsonya után viszont a kapcsolat megszűnt, mert az akció nem járt sikerrel, Gyarmati és Aczél Londonban maradtak, majd egy kisebb párizsi kitérővel az Egyesült Államokban telepedtek le, ahol a gyerekük is megszületett. Aczél olyan kelet-európai emigránsokkal is tartotta a kapcsolatot, mint Milan Kundera vagy Miloš Forman.
1990 után Aczél már többször hazatért, Gyarmati neve azonban rajta maradt egy listán a ferihegyi ellenőrzéskor, a kényszervárakozás érzékenyen érintette, amit nem igazán tudott megbocsátani. Akárhányszor interjút akartak tőle kérni, ezeket hol durvábban, hol kedvesebben elutasította. Kor- és klubtársának, Vad Dezsőnek, a Magyar Olimpiai Bizottság későbbi sajtófőnökének a szemére vetette, hogy ha sokáig nem érdekelte a hogyléte, akkor most is tekintsen el tőle. Aczél 1994-ben meghalt, Gyarmati ezután már egyedül élt.
2011-ben az 1956-os olimpiai bajnok kardvívó, vegyészprofesszor Hámori Jenő felkereste a lakásában, Greenfieldben, ő találkozott vele utoljára egykori sporttársai közül. Remetei magányban élt, csak a fiával tartotta a kapcsolatot, aki a közelben lakott. 2013-ban, 89 éves korában halt meg, de Magyarországra csak 2014. januárban jutott el a halálhíre. Hamvait az Amherst Egyetemen helyezték el, ahol a férje tanított.
Források: Nemzeti Sport, Virtuális Sportmúzeum