Sem finn versenyző, sem Finn Nagydíj nincs az idei MotoGP-sorozatban, a finn drukkerek azonban rendíthetetlenül járják a kultikus pályákat, ebben a szezonban is Jarno-trikókban és Jarno-zászlókkal a kezükben. Jarno Saarinent 50 évvel a halála után is még mindig hatalmas tisztelet övezi a motorsportban, hazájában pedig a mai napig nemzeti hősként tisztelik. Saarinen a motorsport első és egyetlen finn világbajnoka, körülbelül olyan híres, mint a Kalevala szereplői.
Saarinen 1945. december 11-én született Turkuban, 15 évesen egy segédmotorokat gyártó üzemben dolgozgatott hobbiból. Egy évvel később már kipróbálta magát, milyen az országban nagy hagyományokkal rendelkező jégmotorozásban – ehhez csak egy befagyott tó kellett – versenyezni. (A 80-as évek végén Magyarországon is volt arra kísérlet, hogy meghonosítsák ezt a versenyformát.) 20 évesen már hazája bajnoka volt jégmotorozásban, 1968-ban a Finn Nagydíjon versenyzett először a világbajnokságon, a 125 köbcentisek közt indult.
1970-re gyűlt össze annyi pénze, hogy a 250-es géposztályban a 13 futamból már nyolcon rajthoz tudott állni. Mivel szerelőre nem futotta a pénzéből, önmaga javította a motorját az edzések és a verseny között. Ez előtt már mérnöki diplomát szerzett, nem csak egyszerű szerelő volt.
1970-ben mindjárt az első futamán a hatodik lett, majd kétszer negyedik, aztán a negyedik versenyen, Hollandiában már ott állhatott a dobogón, aminek a harmadik fokát csípte el. Pechére, épp a hazai Finn Nagydíjon nem ért célba. 57 pontjával így is a negyedik helyen végzett összesítésben, ami nagy érdem volt, hiszen az ő lehetőségei meg sem közelítették azt, amit a gyári csapatok kínáltak a pilótáiknak.
1971-ben, Csehszlovákiában már a 350-esek közt győzött, de eközben párhuzamosan versenyzett a 250-eseknél is. 1972-ben világbajnok lett a 250-eseknél, egy ponttal előzte meg az olasz Renzo Pasolinit, és ekkor kapta a Repülő Finn becenevet. Egyedi kanyarodási technikát alkalmazott és fejlesztett ki: a mellkasát a benzintankhoz szorította, a motort döntve, a térdét az ívekre rakva kanyarodott. A mai motorsportban ez már teljesen megszokott, Saarinent joggal nevezik a sportág egyik forradalmasítójának.
Hírnevét növelte, hogy 1972-ben egy gyengébb motorral is legyőzte a Daytona 200-on az amerikai motorokat, olyan kifinomultan használta az íveket, hogy nem tudták a tempóját tartani.
Az 1973-as évet álomszerűen kezdte Saarinen, Franciaországban és Ausztriában is megnyerte a 250-es, és a királykategóriának számító 500 köbcentisek versenyét is. Az ötszázasok közt a már említett, verhetetlennek gondolt olasz Giacomo Agostini sem tudta vele tartani a lépést.
Itt most meg is állhatunk egy pillanatra, mert a korszak zsenije, a sokszoros – egészen pontosan két kategóriában 15-szörös – világbajnok, Giacomo Agostini tökéletesen érzékeltette, milyen Saarinen stílusa. „Amit Jarno csinál, az minden képzeletet felülmúl. Beszállok egy kanyarba, úgy érzem, kihasználom a maximális tempót és a maximális lehetőségeket.
És hirtelen kívülről feltűnik mellettem ő, és úgy húz ki az ívről, hogy az már a fizikai törvények megcsúfolása. Lehet, hogy ő mérnökként többet tud arról, mit lehet és mit nem?”
A harmadik, németországi nagydíjon a kisebb motorral nyert, a nagyobbal technikai hiba miatt feladta a versenyt. A következő versenyt kihagyta (Isle of Man), mert túlságosan veszélyesnek tartotta, és így érkeztünk el Monzába, május 20-án.
Nagy vágya volt, hogy Agostinit ezen a pályán is legyőzze. Mindkét kategória világbajnoka akart lenni, és ha ezt az álmát valóra váltotta, akkor visszavonulni, és nyugis életre vágyva a feleségével, és a hat éves gyerekével szeretett volna több időt tölteni. A felesége minden versenyre elkísérte, így volt ez Monzában is. A pálya – a mostanival, amit a Forma-1-ből ismerünk, össze sem hasonlítható – nem tetszett Saarinennek, és hátborzongató visszaolvasni a futam előtti nyilatkozatát. „Túl gyors, nagyon veszélyes a pálya. A burkolat hullámos, a versenyautóknak még megfelelő, a motoroknak viszont túl kockázatos. Túl közel vannak a korlátok is. Különösen a nagy kanyar okoz nehézséget. Ha ebből a jobbosból kikerülünk, már nem történhet baj.”
Azon a vasárnap délután nem kerültek ki az első kanyarból, hatalmas tömegbaleset alakult ki.
Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy az aggályokkal a versenybíróság nem foglalkozott, és külön figyelmeztették azokat, akik nem akartak rajthoz állni, ha makacskodnak, akkor a következő futamról eltilthatják őket. De haladjunk kronológiai sorrendben, mi történt.
Akkoriban is úgy nézett ki a versenyhétvége, hogy nem egy, hanem három futamot rendeztek. Elsőként a 350-eseké volt a terep, ezen Renzo Pasolini rajthoz állt, vezetett is, de a motorja nem bírta a végéig, ezért ő felfokozott lelkiállapotban volt, mint aki mindenáron javítani szeretne. Walter Villa motorjából a két utolsó körben már szivárgott az olaj, és jól látható nyomokat hagyott körben az egész pályán.
A 350-esek leintése után félórával kellett következnie a 250-es versenynek, a zsűri nem látta veszélyesnek az olajfoltokat, egy kis homokkal semlegesítették is, ezért az eredeti procedúrának megfelelően, az előre jelzett időpontban elindult a verseny. Drapál János egy héttel korábban Németországban bukott, ő akkor horzsolásokkal megúszta, a motorját viszont nem sikerült rendbe hozni, ezért távol maradt Monzától. (Neki ez volt a szerencséje, bár a sors elől ő sem menekülhetett, ő 1985-ben szenvedett halálos balesetet.)
Az AFP korabeli helyszíni jelentése elérhető a drámáról, de még így se egyszerű rekonstruálni, pontosan mi történt az első kanyarban.
„A nyugatnémet Dieter Braun került az élre, és hatalmas iramban érte el a lelátók végén levő első kanyart. Itt – eddig még kiderítetlen okokból – bukott, a mögötte érkező Pasolini, Saarinen, Villa, Kanaya, Giansanti, Palomo, Jansson és Martinez is elvesztette uralmát a gépe fölött. Két motor azonnal lángot fogott, óriási volt a pánik és a zűrzavar a pályán, a segélyszolgálat csak nehezen ért a helyszínre. Jarno Saarinenen nem lehetett segíteni, azonnal szörnyethalt, Pasolini csak percekkel élte túl a szerencsétlenséget. Az olasz Walter Villa és a svéd Borje Jansson életveszélyes sérüléssel került a kórházba.” Utóbbi kettő túlélte a nem mindennapi tömegbalesetet.
Saarinent akkora ütés érte, hogy a fejéről lerepült a sisakja, és a holttestétől, mintegy 30 méterre találták meg, Saarinen koponyája eltört, valószínűleg valamelyik motor találta telibe a fejét, de a Yamaha hivatalos jelentése sem tudta megállapítani, kié.
A versenyt félbeszakították, és az 500 köbcentisek futamát már el sem kezdték. A nagy ellenfél, Agostini percekig zokogott, miután értesült, mekkora balesetbe rohantak bele. A versenyről készült képek, ahogy a lángok között mentik a versenyzőket, felkavaróak voltak, az még inkább, ahogy a két versenyző mozdulatlanul az aszfalton fekszik. (Csak erős idegzetűek nézzék meg a balesetről készült videót.)
Saarinen a 46. futamán halt meg. A statisztikája imponáló, hiszen ebből a 46 futamból, tizenötöt megnyert, 32-szer állhatott a dobogón. Az egyik legnagyobb motoros lehetett volna, ha gondosabban készítik elő a pályát, és odafigyelnek a versenyzők kifogásaira.
A Yamaha a szezon hátralévő részében nem állt rajthoz, már csak a Saarinen iránti tiszteletből sem. A többi márka, a Suzuki és az Augusta is sürgette, hogy tegyék haladéktalanul sokkal biztonságosabbá a futamokat, ne kelljen az életüket kockára tenniük a versenyzőknek. Akkoriban még nem számított szentségtörésnek, hogy utcai pályán száguldjanak, amit helyenként a vasúti sínek is kereszteznek. Monza egy épített pálya volt, de mint láthattuk, tele veszéllyel. Egy hónappal később az olasz juniorbajnokságban három fiatal halt meg ugyanabban a halálkanyarban. Monzából hamarosan a motorosok kiszorultak, mert számukra nem volt biztonságos a pálya.
Saarinenről nemcsak hazájában, hanem szerte a világban neveztek el utcákat. A keresztneve népszerű lett Olaszországban, a későbbi Forma-1-es pilóta, Jarno Trulli is ezt kapta az édesapjától, aki maga is motoros volt, és csodálta a finn sebességét, technikáját, képességeit.