A „bevándorlóország” kifejezés elég gyakran kerül elő az utóbbi években a hazai közbeszédben, leginkább olyan kontextusban, hogy Soros György ezt szeretne csinálni Magyarországból, de a Fidesz ezt nem hagyja. Azt most hagyjuk is, hogy ennek mennyi a realitása, sőt azt is, hogy a 21. századi Európában mennyi értelme van ennek a kifejezésnek; foglalkozzunk inkább azzal az országgal, amely tényleg az, büszke is rá, és olyan szinten kimaxolta a bevándorlóországságot, hogy évszázadokon át kizárta az állampolgárai közül a saját őslakosait.
Ez az ország természetesen az Amerikai Egyesült Államok, amelyről mind megtanultuk történelemórán, hogy a függetlenségi háború, azaz 1776 óta létezik. Az ország alkotmánya csak később, 1789-ben született meg (addig a Függetlenségi Nyilatkozat és a 13 kolónia által elfogadott Szövetségi Cikkelyek volt az államiság jogi alapja), viszont az sem rendelkezett az állampolgárságról – meg amúgy egy csomó más dologról sem, mindössze hét cikkelyből állt, és négy oldalt foglalt el, nem csoda, hogy később annyi kiegészítés készült hozzá. Az állampolgársághoz fűződő jogokat csak a 14. kiegészítés részletezte, 1868-ban, a polgárháború és a rabszolgák felszabadítása után.
Maga az állampolgárság intézménye persze már ezelőtt is létezett, már 1790-ben törvényt hoztak a honosításra is; ez annyi követelményt támasztott az állampolgárság megszerzéséhez, hogy az illető legyen fehér bőrű, és legalább két éve éljen már amerikai felségterületen. A már említett 14. alkotmánykiegészítés majdnem száz évvel később ezt felülírta és alaposan kibővítette, megadva például születési jogon az állampolgárságot mindenkinek, aki az Egyesült Államok területén született.
Kivéve a bennszülött indiánoknak.
Ezt konkrétan nem mondta ki ugyan az alkotmány, de az egyes bíróságok így értelmezték a szöveget. A logika az volt, hogy a rezervátumokban élő indián törzsek nem fizetnek szövetségi adót, és korlátozottan ugyan, de saját kormányzás alatt, saját törvények szerint élnek, így az állampolgárság kérdésében külföldinek számítanak. Ezt az értelmezést 1884-ben egy legfelsőbb bírósági döntés kőbe is véste: az indiánoknak nem jár születési jogon amerikai állampolgárság.
Így tehát előállt az a fura helyzet, hogy a fehér ember elvette az indiánok földjét, saját országot alapított rajta, behurcolt oda egy csomó feketét, meg behívott a világ minden tájáról mindenféle nemzetiségűt, és mindenkinek megadta az állampolgárságot, kivéve azoknak, akik eredetileg ott voltak.
Így jutunk el 1924-ig, amikor az Indian Citizenship Act nevű törvény, közel 150 évvel az ország megszületése után végül megadta az állampolgárságot a saját őslakosainak – és ezzel a jogot arra, hogy például szavazzanak, útlevelet kapjanak, vagy besorozzák őket katonának. (Persze honosítást kérhettek addig is, vagy például önként jelentkezhettek a hadseregbe, és akkor megkapták automatikusan.)
Legalábbis elméletileg. A szavazáshoz fűződő jog ugyanis nem szövetségi, hanem állami szinten van szabályozva, és jó pár állam nyitott is magának olyan kiskapukat, amelyeken keresztül elvehetik az indiánok szavazati jogát, például arra hivatkozva, hogy valójában nem az államban van a lakóhelyük, mert az indián rezervátum saját felségterületnek számít ebből a szempontból. Jellemzően olyan államok trükköztek így, amelyekben amúgy elég sok őslakos él, mint Colorado, Új-Mexikó, Arizona vagy Dél-Dakota. 1948-ban elvileg az utolsó ilyen államok is feladták a jogi csatározást az indiánok szavazójoga ellen, de véglegesen csak az 1965-ös Voting Rights Act véste kőbe az őslakosok ilyen jogait, teljessé téve az állampolgárságukat.