A világ legnagyobb, elsüllyeszthetetlennek gondolt óceánjárója útnak indul, de jéghegynek ütközik, és elsüllyed – ez a sztorija Morgan Robertson amerikai író novellájának, amely 14 évvel a Titanic katasztrófája előtt jelent meg.
A Titan végzete, ami eredetileg a Hiábavalóság (Futility) címet kapta, 1898-ban jelent meg, 1912-ben változtatták meg a címét arra, amin ma ismerjük. A rövid regény egy óceánjáró, a Titan történetét mutatja be, amelyet a világ legnagyobbjának tartanak, és azt gondolják róla, hogy elsüllyeszthetetlen. A hajó végül jéghegynek ütközve elsüllyed az Atlanti-óceán északi részén.
Rengeteg hasonlóság van a regény cselekménye és a Titanic tizennégy évvel későbbi katasztrófája között. A történet azonos szálai egyértelműek: a kora legnagyobb óceánjáró hajója jéghegynek ütközik és elsüllyed. A hajók hossza, az utasok száma megközelítőleg hasonlított, és a Titanon is katasztrófához vezetett, hogy nem volt elég mentőcsónak a hajón. A valóságban és a fikcióban is brit tulajdonban lévő hajóról beszélünk, és mindkettő nagyjából ugyanott, 400 tengeri mérföldre Új-Fundlandtól süllyedt el az ütközés után, ráadásul mindkettő áprilisban.
Robertson 1912-ben, a Titanic elsüllyedése után újra elővette a munkáját, és átírta a hajót, hogy az nagyobb legyen, illetve megváltoztatta a történet végét is, majd újra kiadta a novellát. Egyes források szerint azért tett így, hogy a Titan még jobban hasonlítson a Titanicra, mások szerint azért, hogy kicsit még jobban eltúlozza, milyen nagy volt a képzeletbeli hajó.
Vannak lényeges különbségek is a két történet között: a Titan például nem Southamptonból New Yorkba, hanem New Yorkból Liverpoolba akart eljutni, és míg a Titanicnak ez volt az első útja, a Titannak a történet szerint már a harmadik. A Titanic csendes tengeren hajózott (ezért is volt olyan nehéz észrevenni a legénységnek a jéghegyet), míg a Titan esetében a tenger haragos volt. A Titan frontálisan ütközött, a Titanicot csak súrolta a jéghegy. A Titan öt perc alatt elsüllyedt, a Titanicnak két és fél óra kellett hozzá.
Robertson a Nagy-tavakon dolgozó hajóskapitány, Andrew Robertson fia volt, ő maga hajósinasként kezdte a tengeren, az elsőtiszti beosztásig jutott. Miután belefáradt a tengeri életbe, ékszerkészítést tanult, és tíz évig gyémántszállítóként dolgozott. Ezt követően kezdett el írni, főként a tengerhez köthető rövid történeteket, és olyan népszerű magazinokban jelentek meg munkái, mint a McClure's és a Saturday Evening Post. Az inspirációt állítólag onnan kapta, hogy egyszer átnyújtottak neki egy tengeri novellákból álló kötetet, és annyi pontatlanságot talált benne, hogy megírta a sajátjait.
Robertson soha nem keresett sok pénzt az írással, ami nagyon megkeserítette. Ennek ellenére az 1890-es évek elejétől íróként tartotta fenn magát, és élvezte a New York-i bohém világ szűk körében mozgó művészek és írók társaságát. 1915-ben halt meg, paraldehid-túladagolásban, amit az alvásproblémáira használt. Élete során több mint 200 novellát írt, amit 14 kötetben publikáltak.
Azok, akik kicsit jobban beleásták magukat Robertson munkáiba, azt mondják, hogy a hajózással kapcsolatos tudását kiérezni az írásaiból, minden élethű, olyan, mintha valójában megtörténhetne.
Bár a hasonlóságok tényleg megtévesztők a Titan és a Titanic története között, valójában egy óceánjáró balesete az Atlanti-óceán jegesedő vizein nem elképzelhetetlen. Maga a Titan név például vagy annak valamilyen toldalékos, jelzős verziója viszonylag gyakori hajónév volt a történelem során: 1880-ban is járt egy Titan például Boston és Melbourne között. A nagyobb hajók titáni méreteire utalva előszeretettel nevezték el így a járműveket, így sem a Titan, sem a Titanic neve nem lóg ki a sorból.
A jéghegyek jelenléte az Atlanti-óceánon szintén nem ritka, az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején veszélyes volt az északi vizeken hajózni. Ma már a hajóradarok, a műholdfotók, a globális helymeghatározó rendszerek (GPS) és a repülős megfigyelés biztonságosabbá tették az Atlanti-óceán északi részét, mint amilyen az 1900-as évek elején volt, de még mindig, ezekkel a modern technológiákkal is fenyegetik a jéghegyek a hajózást. 1980 és 2005 között 57 olyan eset történt, ami során egy hajó jéghegy miatt szenvedett balesetet.
Az Új-Fundlandhoz közeli vizeken (már amennyiben a nagyjából 740 kilométert közelnek lehet nevezni) nem ritka a jéghegy, olyannyira, hogy még saját, híres jéghegyei is vannak a területnek. Az Atlanti-óceán északi részén pedig áprilistól augusztusig tart a jéghegyek vándorlási szezonja.
Viszonylag biztonsággal kijelenthető tehát, hogy 1898-ban egy olyan óceánjáróról írni, ami nagyjából akkora, mint a Titanic, és ugyanazon, a jéghegyek miatt veszélyes tengerszakaszon süllyed el, méghozzá abban az időszakban, amikor a jéghegyek úszni kezdenek a vizeken, nem kifejezetten jóstehetség – annak ellenére, hogy valóban kísérteties az egybeesés a 14 évvel az első kiadás utáni események és a regény törzstörténete között.
A Titanic tragédiája és a novella újrapublikálása után Robertson egyébként maga is azt mondta, hogy nem jós ő, egyszerűen tájékozott a tengeri műveletekről: „Tudom, miről írok, ez minden.”
(Források: Syracuse.com, The New York Times, Fable, Insider, History of the Net, All That's Interesting)
