2023. április 24. – 04:57
A hatvanas években a nukleáris fegyverek még mindig viszonylag új játékszernek számítottak, időközben viszont bezárták a játszóteret, ahol ezeket durrogtatni lehetett volna – azaz véget ért a második világháború. Ezért ekkoriban mindkét nagyhatalom kísérletezni kezdett, mi mindenre tudná még felhasználni a nukleáris fegyvereit.
Az amerikaiak például ekkoriban látták jónak hidrogénbombát lőni a Föld körül frissen felfedezett részecskeövekbe, de ennél gyakorlatiasabb próbálkozásaik is voltak: az Ekevas fedőnevű projekt keretében mindenfélével próbálkoztak a tengeri csatornák építésétől a bányászaton át a gáztárolók létrehozásáig a program húszéves időtartama alatt 1957 és 1977 között.
Néhány évvel később indult, de egészen a Szovjetunió összeomlásáig tartott az Ekevashoz hasonló szovjet program. Ennek kevésbé volt fantáziadús neve – Nukleáris robbanások a nemzetgazdaságért –, de annál nagyobb elánnal végezték: míg az amerikaiak 27 tesztet hajtottak végre, a szovjetek 1965 és 1989 között összesen 156-ot, és többféle felhasználási móddal is próbálkoztak. A kísérleti robbantások között pedig több olyan is akadt, amelyek nem tesztek voltak, hanem húsba vágóan valódi problémát próbáltak velük megoldani.
Ilyen volt az az eset, amikor 1966-ban egy addigra már három éve folyamatosan lángoló gázmező tüzét kellett volna valahogy eloltani, hogy elejét vegyék az iszonyatos mértékű gázveszteségnek: napi 12 millió köbméter gáz égett el, ennyiből Leningrád (a mai Szentpétervár) teljes fogyasztása fedezhető lett volna.
A tüzet az okozta, hogy a mai Üzbegisztán területén fekvő Urta-Bulak gázmező 2,4 kilométeres mélységben berobbant, és semmilyen hagyományos módszerrel nem sikerült útját állni a tüzet tápláló gáznak. A kormány ekkor fordult a békés felhasználású atomprogram tudósaihoz, akik ki is számolták, hogy ha a gázrobbanás forrásának 25-50 méteres közelségében felrobbantanak egy 30 kilotonnás – azaz a második világháború végén Hirosimára dobott bombánál kétszer nagyobb – atombombát, az általa generált nyomás képes lesz lezárni a szivárgást, és a tűz elalszik.
1966 őszén végre is hajtották a tervet: fúrtak egy 44,5 centiméter átmérőjű járatot, amelyen 1400 méter mélyre, a szivárgástól mindössze 35 méteres távolságba juttatták el az atombombát. A járatot feltöltötték betonnal, hogy a robbanás ne törjön a felszínre, majd a bombát szeptember 30-án felrobbantották. A korabeli tudósítások szerint a robbanás az egész környéket megrázta, de az addigra már 1064 napja lobogó lángok 23 másodperccel később kialudtak. Az előkészületekről és a robbantásról archív felvételek is fennmaradtak:
A következő években a szovjetek több hasonló robbantást is végeztek:
- Néhány hónappal később a Pamuk gázmezőn oltottak el egy hasonló tüzet. Ekkor egy 47 kilotonnás bombát juttattak 2440 méteres mélységbe, és a művelet újra sikeres volt, bár a szivárgás nagy kiterjedése miatt ezúttal csak hét nappal a robbantás után múltak ki a lángok.
- 1972 májusában a Majszkij gázmező alatt 1700 méterrel robbantottak fel egy 14 kilotonnás bombát.
- Az év júliusában egy ukrajnai gázmezőt robbantottak fel egy 3,8 kilotonnás, 2400 méter mélyen felrobbantott atombombával.
- Végül 1981-ben a Kumzsinszkij gázmező tüzét próbálták eloltani el egy 37,6 kilotonnás bombával, 1511 méteres mélységben, ezúttal azonban nem jártak sikerrel, mert a szivárgás helye nem volt pontosan ismert.
A program a sikeres tesztek mellett számos katasztrófát is előidézett. 1978-ban például gyémántok felszínre hozását akarták elérni a kelet-szibériai Viljuj folyónál végrehajtott robbanással, ami kevéssé sikerült, viszont a régió vízkészleteiben még évtizedekkel később is nagyságrendekkel a határérték felett mérték a plutóniumszennyezést.
1989-ben aztán a békés atomkísérletek a Szovjetunióval együtt megszűntek.