A ruletten mindig a ház nyer. Ez egyszerű matematika: a számok minden pörgetésnél véletlenszerűen jönnek ki, a játékszabályok pedig úgy vannak meghatározva, hogy mindig egy kicsivel kevesebb nyereményt ad egy fogadás, mint azt a valószínűsége diktálná. Az európai (egynullás) rulettnél 2,7 százalék a ház előnye minden egyes gurításnál, az amerikai (kétnullás) verzióban 5,25 százalék, és léteznek háromnullás rulettkerekek is, de olyannal inkább ne játsszon senki, mert az már tényleg szemérmetlen rablás. Vagyis ez egy olyan játék, ahol az embernek ideig-óráig lehet szerencséje, jó sorozata, de minél többet játszik, annál biztosabb, hogy összességében negatívra fog kijönni. Ezt tudják a kaszinók üzemeltetői, a személyzet és a játékosok nagy része is.
Éppen ezért volt annyira meglepő, amikor 2004 márciusában két elegánsan öltözött kelet-európai férfi és egy nő bement a londoni Ritz Club kaszinóba, és elkezdett egészen szürreális módon, sorozatban nyerni, órákon át (pontosabban csak a két férfi játszott, a – mint utóbb kiderült, magyar – nő leginkább koktélok fogyasztásával töltötte az idejét). A két játékos 30, illetve 60 ezer fontért váltott be zsetont, és az este végére 1,3 millióra húzták fel a nyereményt. Ez forintban, mai árfolyamon több mint félmilliárdot jelent – nem csoda, hogy a kaszinó alkalmazottai és tulajdonosai egyre növekvő pánikban nézték végig, ahogy kifosztják őket.
A két férfi játéka nemcsak azért volt fura, mert rengeteget nyertek, de azért is, mert mindezt egészen robotikusan, az érzelmek legkisebb jelét se mutatva tették. A játékstílusuk is szokatlan volt: megvárták, míg a krupié begurítja a golyót a táblára, és az tesz ott két-három kört, majd az utolsó pillanatig kivárva, közvetlenül a „rien ne va plus”, vagyis nincs több tét jelzés előtt dobálták fel a zsetonjaikat a táblára. Mindig csak egyes számokra fogadtak, a fekete-piros, páros-páratlan, alacsony-magas opciókat kihagyva, és mindig olyan számokra tettek, amelyek a rulettkeréken egymás mellett helyezkednek el. Nem nyertek minden egyes pörgetésnél, de sokkal-sokkal többször volt jó a tippjük, mint rossz; nem volt ritka, hogy 8-10-12 egymás utáni pörgetésnél is nyerjenek.
Amikor fel akarták venni a nyereményüket, a kaszinó megtagadta azt, rájuk hívták a biztonságiakat, a rendőröket. Hat hónapig tartó nyomozás következett, a média élénk érdeklődése közepette: a horvát Niko Toša, a szerb Nenad Marjanović és a magyar Pilisi Lívia ellen változatos csalási vádakat hoztak fel, a sajtóban elterjedt, hogy mobiltelefonba rejtett lézerszkennerrel dolgoztak – de semmit nem sikerült rájuk bizonyítani. Képkockáról képkockára vizsgálták át a kamerák felvételeit, a játékosok telefonjait, számítógépeit, de semmit nem találtak. A hotelszobáikból előkerült néhány fura jegyzet kaszinók és azon belül rulettasztalok listáival, de ezen felül semmi.
A játékosok végig ragaszkodtak ahhoz, hogy ők nem csaltak, egyszerűen csak nagyon jók rulettben, még azt is felajánlották, hogy tartanak egy bemutatót a rendőröknek, tetszőleges megfigyelés mellett. A hatóság ebbe bele is ment, de a demonstráció végül balul sült el, és nem sikerült megismételni a nyerő szériát. Ezt egyébként nem a két megvádolt játékos tartotta, hanem két barátjuk, egy másik horvát és egy libanoni férfi, akik akkoriban hasonló játékstílusban fosztogatták London kaszinóit, csak sokkal kisebb tétekkel játszottak, a nyereményeik sem voltak olyan látványosak, így többé-kevésbé a radar alatt tudtak maradni. Azt mondták, azért nem sikerült a bemutató, mert a rendőrök zavarták őket a koncentrációban.
Végül a hatóságok kénytelenek voltak elengedni a megvádolt szerencsejátékosokat, a kaszinó pedig kifizette a milliós nyereményüket – holott mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy valahol rést találtak a rendszeren.
Mínusz 2,7-ből plusz 20 százalék
Az, hogy a rulett nem teljesen véletlenszerű, addigra már nagyjából elfogadott tény volt. A golyó útja a pörgő keréken egy fizikai jellemzőkkel és adatokkal leírható egyenlet: sebesség, tömeg, lendület, erőhatások satöbbi. Ha ezekből eleget meg tudunk mérni elég nagy pontossággal, a golyó útja elvileg kiszámítható, ahogyan például egy űrhajó röppályája. A gond csak az, hogy erre egy rulettpörgetésnél annyira kevés idő áll rendelkezésre, és annyira sok a változó az egyenletben, hogy a gyakorlatban ez mégiscsak lehetetlen.
Laborkörülmények között, lézerszkennerekkel, számítógépekkel már a hatvanas években sikerült elég biztató eredményeket elérni a rulettpörgetések megjóslásában – ha a pontos eredményt nem is, de azt sikerült elég jó hatékonysággal előre jelezni, hogy a golyó a kerék melyik nyolcad szeletében áll majd meg. (Mellékszál, de ez ezt elérő két amerikai kutatóra, Claude Shannonra és Edward Thorpra ma a 20. század kiemelkedő matematikusaként tekint az utókor, mint a valószínűségszámítás és az információelmélet úttörői.)
Tošánál és Marjanovićnál azonban nem találtak semmilyen számítógépes segítséget. Úgy tűnt, ők egyszerűen fejben képesek kiszámolni pár másodperc alatt, hova esik majd a golyó. Vagy ha nem is kiszámolni, tapasztalati úton egyszerűen megérezni – ahogyan például egy pingpongozó sem old meg fejben iszonyú bonyolult differenciálegyenleteket egy alaposan megcsavart-megpörgetett labda röppályájának kiszámolásához, hanem reflexből tudja, az asztalnak nagyjából melyik részére fog érkezni.
A kaszinók tulajait ez nem nyugtatta meg. Nem konkrétan Tošától és társaitól féltek, hanem attól, hogy ha a módszerük elterjed, vagy akár csak a híre, az, hogy a rulett átverhető, az katasztrofális hatással lesz az üzletre. Vizsgálatot indítottak, ami 2005 februárjára készült el (csak szeptemberben hozták nyilvánosságra), és a jelentés két meghökkentő eredményt hozott:
- A rulettkerekek nem hibátlanok, és ahogy használat közben kopnak, egyre kevésbé lesznek azok. Ha mondjuk a kerék nem tökéletesen vízszintesen áll, a forgása egy kopott csapágy miatt nem teljesen egyenletes, a kipörgetett számok sem lesznek abszolút véletlenszerűek, hanem mintázatok jelennek meg benne.
- Egy nem tökéletes asztalnál ezeket a mintázatokat kitapasztalva és kihasználva egy játékos a ház 2,7 százalékos előnyét átfordíthatja akár 20 százalékos előnnyé a saját oldalára (igaz, ehhez továbbra is számítógépes segítséget feltételeztek a szakértők).
Ez óriási változásokat hozott a rulett világába, még ha az átlagos játékosok ebből nem is sokat vettek észre. A trend Londonból indult, de hamar elérte a tradicionális szerencsejátékos központokat, Las Vegast, Atlantic Cityt, Makaót, Monte Carlót. A rulettasztalokat alaposan bevizsgálták, rengeteget lecseréltek. A kerekek laposabbak lettek, a „zsebek” (az egyes számokat hordozó hasábok a keréken) közti elválasztó peremek alacsonyabbak. Lézeres vízszintmérők kerültek az asztalokba, amik azonnal jelezték, ha a kerék akár csak egy icipicit is elkezd lejteni valamelyik irányba. Divatba jöttek a kerék forgását számítógépes algoritmus alapján véletlenszerűen lassító rendszerek. A számítógépek egyre kisebbek lettek, és egyre esélytelenebbé vált kitiltani a kaszinóból vagy kiszűrni mondjuk egy szemüvegbe vagy órába rejtett segítő kütyüt – de ezekkel a módszerekkel azért alaposan meg lehet nehezíteni a csalók dolgát.
Megjegyzendő, hogy amúgy az egész problémának lenne egy gyermekien egyszerű megoldása: az utolsó tét felrakása után kéne csak megpörgetni a kereket. A kaszinók azonban nem hajlandók erre, azt mondják, kiölné az izgalmat és a spontaneitást a játékból, ha nem lehetne még az utolsó pillanatban, amikor már benn pattog a golyó a kerékben impulzustéteket feltenni.
Na és mi lett Niko Tošával?
A londoni balhé után a horvát szerencsejátékos nyomát elvesztették a hatóságok, és a kaszinók utána szaglászó nyomozói. Az évek során fel-feltűnt kaszinókban a világ különböző pontjain, jellemzően azért nem a legfényűzőbbekben és leghíresebbekben. Angliában, Szlovákiában, Lengyelországban, Romániában, Afrikában bukkant fel, néha más nevet használt, néha parókát hordott, de mindig rulettezett és mindig nyert, ugyanazt az utolsó pillanatos tétfelrakós módszert használva, mint a Ritzben. Sosem sikerült csaláson kapni.
A Bloomberg újságírójának végül féléves nyomozómunka után sikerült megtalálnia, meglátogatnia, és beszélnie vele. Niko Toša most Horvátországban él, Dubrovniktól nem messze, a tengerparton, egy villában, és természetesen nem ezen a néven. Egy Ferrarit vezet, utazgat a világban, és ha valahol egy kaszinóban sebezhető rulettasztalt talál, azt kíméletlenül megkopasztja. Saját bevallása szerint sosem használt a ruletthez illegális segítséget, egyszerűen érzéke van a hozzá, és sokat gyakorol otthon, a saját rulettasztalán. A valódi nevét és a következő úti célját nem árulta el az újságírónak, hogy ne kerüljön veszélybe az álcája.