2023. április 9. – 13:00
Nem túlzás azt állítani, hogy Magyarországon az olimpia rendezésének gondolata egyidős az olimpizmussal, hiszen már 1896-ban kisebb esély mutatkozott arra, hogy Budapest megrendezze az első játékokat. Egy gazdag görög mágnás azonban a legfontosabb pillanatban a pénztárcájába nyúlt, és orvosolta Athén pénzügyi nehézségeit, így végül ott rendezhették az első újkori olimpiát. 1916-ban és 1920-ban is a magyar főváros lehetett volna a befutó, ha nincs az első világháború.
Az első és a második bécsi döntés után, amikor az ország területeket kapott vissza 1938-ban és 1940-ben, a revizionista törekvések az olimpiarendezésnek is új lendületet adtak. És mivel a magas hegyek egy része is visszatért, a téli olimpia megrendezése is elérhető közelségbe került.
Legalábbis a Magyar Síszövetség vezetői így gondolkodtak. Déván István kapta a feladatot, hogy járja végig Kárpátalját és a Romániától visszacsatolt részeket, hol lehet olyan helyszín, amely alkalmas sípályák építésére, ahol létesíteni lehet egy olimpiai centrumot, stadiont felhúzni, és van olyan tó is, amelynek a jegén a korcsolyaversenyek és a jégkorongmérkőzések megrendezhetők. Déván sok szép fekvésű helyet végignézett, de sokáig nem talált alkalmasat. Utoljára a Radnai-havasokba (2305 méter a legmagasabb pontja), Borsára érkezett, a Kárpátok keleti vonulatához. Ott aztán rátalált arra, amit keresett, egészen lenyűgözte a látvány. A Visó- és a Borsa-patak biztosította volna a vizet a korcsolyázóversenyekhez (akkoriban még nem fedett pályán rendezték ezeket). A máramarosi Borsa 190 kilométerre van Szatmártól, 180 kilométerre Kolozsvártól, és mindössze 20 kilométerre a jelenlegi ukrán határtól. Ezen a területen a magyarok nem éltek többségben a 40-es években, de a fejlesztéseknek mindenki örült.
A hazai szövetség vezetése 1941. október 23-án utazott a szélcsendes, tökéletes fekvésű Borsára. Mindenkinek elnyerte a tetszését a helyszín, és bár tudták, hogy a közlekedést fejleszteni kell, mert legalább 14 óra az út Budapestről vasúttal, de belevágtak a Magyar Nemzeti Téli Síközpont építésébe.
A cél az 1948-as vagy az 1952-es téli olimpia megrendezése volt, bízva a központi hatalmak gyors sikerében a világháborúban. Muzsa Gyula volt akkoriban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság magyar tagja, elsősorban neki volt a feladata a lobbizás. Ő úgy látta, hogy az esélyeink kedvezők. Az 1936-os téli olimpiának a német Garmisch Partenkirchen adott otthont, a nyárit Berlinben rendezték. A magyarok célja nem az volt, hogy lemásolják az Alpokban látott viszonyokat, egy kicsivel többet szerettek volna adni mindenben annál.
Elsőnek, 1941 karácsonyára, az olimpiai lesiklópálya épült meg, ami a mai napig az Olympia nevet viseli. A magyar válogatott német edzője, Herbert Heiss áradozott a pálya szépségéről, amelyiknek egy szakasza erdőn vezetett keresztül. 1660 méter magasról rajtoltak el a versenyzők, 2840 méteren át siklottak, majd 830 méter magasan értek célba, a szintkülönbség tehát elég jelentős, és könnyen kiszámolható: 830 méter.
„Biztos vagyok benne, ismerve a magyar sportélet sportszerető és hozzáértő vezetőit, hogy Borsafüreden világkupákat, világbajnokságot, de talán még egy olimpiai versenyt is meg fogunk érni”
– idézte Heisst a Nemzeti Sport.
Ezzel párhuzamosan hozzáfogtak a menedékházak építéséhez is, hiszen azzal a sípálya értékét is jelentősen növelték. A Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) 60 férőhelyes Borsvezér menedékházát már 1941-ben átadták. Ebben ma egy iskola működik.
A tökéletes panorámájú Anikó menedékház 1942. november 23-ra lett kész, és minden igényt kielégített. Névadója a kor legjobb sízője, Iglóiné Eleőd Anikó. Iglóiné szerepelt az 1948-as olimpián, később férjével együtt elhagyta Magyarországot. A 100 ezer pengős költségbe a sportoló bankár férje is beszállt.
1943 áprilisa volt egy következő fontos dátum, akkor tették le a Hóvirág sportszálló alapkövét. Négy hasonló típusú szállót álmodtak meg, az Anikó menedékházhoz hasonlóan ezt is a budapesti Benedek Frigyes tervezte.
A Hóvirág egy igazi presztízsberuházás volt, úszómedencével is a kedvében akartak járni az ide érkező olimpikonoknak, síelőknek, túrázóknak. Ez az impozáns épület testesítette volna meg az olimpiai falu központját, a másik három ház az összes olimpikont be tudta volna fogadni. A központi fűtéssel ellátott, száznál is több szobás épület a korszak egyik legmodernebb komplexuma lett. Egy év múlva, 1944-ben már majdnem üzemelt is, a tetőszerkezet és a válaszfalak készen álltak, de az utolsó simításokkal nem készültek addig, mire odaért a front.
Még 1943-ban elkezdték a sísánc építését is, amit egyedülálló módon, a hegyoldalba vájtak bele, Európa legnagyobb természetes sísáncát alakították ki, a környezetet károsító fémszerkezetet egyáltalán nem is használtak. Eközben 10 ezer köbméter földet mozgattak meg, a zsűrinek ötszintes, fából készült épületet emeltek, hogy a pontozók kifogástalanul láthassák a versenyzők talajfogását. 1944. február 20-án már nemzetközi versenyt rendeztek itt. A sísánc létrehozásában egy Stanisław Marusarz nevű vb-ezüstérmes lengyel ugró nyújtott hathatós segítséget, akinek az életét a magyarok mentették meg, amikor a Gestapo üldözte, mivel a lengyel hadsereg tagjaként szembeszállt a németekkel. A sísport egyik hazai vezetője, Belloni Gyula közbenjárásával, hamis papírokkal (Przestalky Stanislaw) került ide mint a magyar válogatott edzője. Amikor a versenyre németek is érkeztek, nem jelentették fel, pedig pontosan tudták róla, hogy halálra ítélték. Marusarz versenyen kívül 88 méterre repült a jegyzőkönyvek tanúsága szerint.
A sífelvonók építése is elkezdődött, de ezek a munkálatok már csak jó 30 évvel később fejeződtek be. 1944 májusában a hegy másik oldalán már ott tartózkodott a szovjet haderő. Mivel Románia 1944. augusztus 23-án kiugrott a németek mellől, és átállt a szövetségesek oldalára, a szovjetek pár nap alatt bevonultak Erdélybe, és az érkező szovjet csapatok felgyújtották az Anikó menedékházat. A Hóvirág szálló megmaradt, rendeltetésszerűen használták is egy ideig, de mára már romos állapotban van, mert alig költöttek rá az elmúlt évtizedekben.
A magyar kormány több részletben kétmillió pengőt különített el az itteni grandiózus beruházásokra a költségvetésből, mert turisztikai lehetőséget láttak benne.
Viszonyításul: abban az időszakban körülbelül 120 pengő volt a havi átlagkereset. A politikai vezetés nem foglalkozott azzal, mi lesz, ha a háborút nem nyerik meg a németek, és vissza kell térni az 1920-ban megállapított határok mögé.
Románia az alakuló síközponttal nem tudott mit kezdeni, nem fejezték be a megkezdett fejlesztéseket, és amikor felmerült, hogy az 1984-es olimpia valahová Kelet-Európába jöhet, akkor Ceaușescu nemet mondott rá, mert nem látott reális esélyt arra, hogy román sportoló aranyérmét ünnepelhessék, így nekik ez nem érte volna meg propagandaszempontból. (Románia Los Angelesben, 1984-ben 20 olimpiai arannyal állított fel rekordot.) Ezért végül Szarajevó kapta meg a rendezés lehetőségét.
A jelenleg 24 ezer lelket számláló Borsa polgármestere, Ion Sorin Timiș kifejezetten kedveli a téli sportokat, megtanult síelni gyerekkorában, és tervbe vette, hogy az Anikó menedékházat eredeti formájában visszaépíti. Ő is hallotta a helyi öregektől, hogy ide egykor olimpiát álmodtak, de aztán a háború mindent felülírt.
A cikkhez Killyéni András kolozsvári sporttörténész kutatómunkája nyújtott nélkülözhetetlen segítséget, aki Olimpiai álom a Radnai havasokban címmel írt könyvet. A Budapest Film Produkció 50 perces dokumentumfilmet forgatott a történetről.
