2023. április 2. – 16:49
A NASA egyik leghíresebb intézete a kaliforniai Jet Propulsion Laboratory (JPL), ahol többnyire bolygókutatási programok eszközei készültek, például a Viking- vagy a Voyager-szondák. Az intézmény neve – Sugárhajtási Laboratórium – viszont arról árulkodik, hogy más célból hozták létre: a JPL az amerikai rakétakísérletek egy korai fontos helyszíne volt.
A JPL egyik alapítója Jack Parsons volt, első igazgatója pedig a Magyarországról emigrált Kármán Tódor. Amikor a szintén alapító Frank Malina 1958-ban egy levélváltásban megkérdezte Kármánt, hogy ki az a tíz ember, aki a legtöbbet tett az amerikai rakétaprogramért, Kármán úgy válaszolt, hogy „természetesen a lista velünk kezdődik”, majd leírt tíz nevet. A legelső név Jack Parsonsé volt, mint azt John Carter 2004-es életrajzi könyve, a Sex and Rockets: The Occult World of Jack Parsons írja.
Ha viszont megnézzük a JPL hivatalos honlapját, az intézet történelmét taglaló oldalon csak egy képaláírásban szerepel Parsons. A NASA némileg elhallgatja a tudós szerepét, ahogy azt a brit Wired 2014-es cikke is pedzegette. Ebben megszólalt Parsons másik életrajzírója, George Pendle is, és elmondta, hogy a tudós több volt kollégája, például Malina vagy az amerikai űrprogram egyik vezetője, Wernher von Braun is megpróbált nagyobb elismerést kivívni a tudósnak, sikertelenül.
Jack Parsons érdemei kétségtelenek ugyan, de furcsa dolgai miatt úgy tűnik, ma is vállalhatatlan a kormányhivatalnak. Igaz, Parsons tényleg olyan őrült tudós volt, aki rászolgált erre a jelzője: neve összefonódott az okkultizmussal, a fekete mágiával és erkölcstelen szertartásokkal, szabados életébe pedig az is belefért, hogy elcsábította felesége kiskorú húgát.
Robbanékony fiú
Jack Parsons 1914-ben született Marvel Whiteside Parsons néven Los Angelesben, később Johnra változtatta a keresztnevét, de a ismerősei csak Jacknek hívták. Apja hamar lelépett, és főleg gazdag nagyszülei nevelték. A fiúnak nemigen voltak barátai, de rengeteget olvasott mitológiai könyveket, meséket és ponyvaregényeket – köztük a sci-fi-történeteket is tartalmazó Amazing Stories folyóiratot, ami nagy hatással volt rá. Ez keltette fel érdeklődését a rakéták iránt, és még gyerekként elkezdett saját rakétákat készíteni és próbálgatni a kertben. Eleinte nagyapja felügyeletével, de később egyedül is.
Megszállottan érdekelték azok a robbanószerek, amikről úgy gondolta, hogy rakéta-üzemanyagként is beválhatnak. Járt magántanárhoz és több iskolába is, de mindenhol csak bukdácsolt, mert a kémia és a fizika rakétakutatásra vonatkozó részén kívül más nem érdekelte, emellett valószínűleg diszlexiás is volt.
Az egyik középiskolából viszont azért bocsátották el, mert ott is folytatta kísérleteit, és felrobbantotta a mosdót.
Ami az oktatást illeti, érettséginél nem vitte tovább, de ebben annak is szerepe volt, hogy a család közben elszegényedett – a magas egyetemi tandíjakra úgy sem tellett, hogy Parsons munkát vállalt egy építkezési robbanószereket gyártó vállalatnál. Mire betöltötte a tizennyolcat, lett egy jó barátja, a hasonló érdeklődésű Edward Forman, és együtt álmodoztak a rakétaépítésről.
Mivel a világ egyik legjobb műszaki egyeteme, a pasadenai California Institute of Technology (Caltech) a közelben volt, és ott foglalkoztak elméleti rakétakutatással, Parsons és Forman többször ellátogatott az egyetemre. Egy ilyen alkalommal találkoztak Frank Malinával, aki akkoriban rakétameghajtásról írta a doktoriját. Hármasban alapítottak rakétakutató csoportot, és kitalálták, hogy támogatást keresnek saját kísérleteikhez. Beavatták terveikbe Melina egyik tanárát a Caltechen, de ő kinevette a triót.
Hozzá kell tenni, hogy akkoriban a tudományos közélet egy része úgy vélte, a rakéták sci-fi-sztorikba valók, a valóságban kivitelezhetetlenek. A New York Times például minden idők legjobb helyreigazítását közölte a holdra szálláskor: 49 év elteltével egy 1920-as cikket tettek helyre, amiben kételkedve lekezelték Robert Goddardot, a rakétakutatás atyját.
A három fiatal kutató ezután megkereste Malina egyik konzulensét, Kármán Tódort, aki akkor a Caltech egyik kutatóintézetét, a Guggenheim Aeronautical Laboratoryt (GALCIT) vezette. Kármánnak tetszett az elhivatott csapat, és megengedte nekik, hogy a GALCIT erőforrásaival kísérletezzenek. Pénzt még nem tudott adni nekik, ezért úgy boldogultak, ahogy tudtak. Parsons például minden pénzét rakéta-alapanyagokra költötte, és ha kellett, kölcsönöket kért. Sőt, egyszer még a jegygyűrűjét is zaciba csapta, aminek friss felesége, Helen Northrup bizonyára nem örült. Parsons 1934-ben ismerkedett meg a nővel egy templomi mulatságon, és egy évvel később össze is házasodtak.
Vot éta rakéta
A trióban Melina volt az elméleti szakember, Forman a mérnök, Parsons pedig a robbantásszakértő kémikus. Bár mindenkinek fontos szerepe volt, Parsons intuitív gondolkodása és a robbanószerek terén rövid idő alatt szerzett nagy tapasztalata elengedhetetlen volt a korábban soha nem létező rakéta-üzemanyagok előállításához.
A csapat első kísérleteivel elnyerte Kármán tetszését, ezért folytathatták a munkát, és néhány Caltech-hallgatóval kibővülve elnevezték magukat Suicide Squadnak, azaz Öngyilkos Osztagnak, utalva arra, hogy nem volt veszélytelen a kísérletezés. Érdekesség, hogy ekkoriban a folyékony rakéta-üzemanyagokkal dolgozó Goddarddal és csoportjával is felvették a kapcsolatot, de végül a két csapat nem működött együtt.
Az Öngyilkos Osztag első rakétakísérlete 1936-ban, halloween napján zajlott az Arroyo Seco kanyonban, amit még néhány követett. Kármán ezután további kísérleteket engedélyezett, és a következő évben újabb kutatók csatlakoztak a csapathoz (például Csien Hszüe-szen, aki később a kínai rakétaprogram kulcsembere lett). Az Öngyilkos Osztagra kezdtek felfigyelni a nyugati parton, a tagok cikkeket publikáltak, tudományos előadásokat is tartottak munkájukról. Ezek egyike 1938-ban (más forrás szerint 1939-ben) zajlott egy Los Angeles-i sci-fi-találkozón. A közönség legfeljebb harminc emberből állt, de egyikük az akkor 18 (vagy 19) éves Ray Bradbury volt. A sci-fi-író élete végén is meghatározó élményként tekintett vissza arra a napra, amikor Jack Parsonsszal találkozott.
Először 1939-ben kaptak nagyobb összeget a kísérleteikre, ezer dollárt az amerikai tudományos akadémiától (ezzel ők váltak a történelem első, kormány által finanszírozott rakétakutató csoportjává). Ekkor már a tapasztalatok alkalmazásával pályáztak: egy rakétával segített repülőgép-indító rendszert (jet-assisted take-off, JATO) dolgoztak ki. Ezzel pályáztak tovább az Amerikai Aeronautikai és Asztronautikai Intézetnél (AIAA), aminek tetszett, hogy Parsonsék a Goddard-csapattal szemben a jobban kezelhető szilárd üzemanyagban gondolkodtak. Az AIAA tízezer dolláros támogatást ítélt meg az Öngyilkos Osztagnak.
A pénz egynegyedét rögtön el is kellett költeni, hogy helyreállítsák a károkat, amiket a kísérletek okoztak a GALCIT épületeiben.
A csoport átköltözött az Arroyo Secóban levő megerősített helyiségekbe, ahol az FBI is figyelte őket, mert biztosak akartak lenni abban, hogy politikai szélsőségesek nem férnek hozzá a robbanóanyagokhoz. A következő három évben felgyorsultak az események, és ezzel párhuzamosan a kapott támogatás is nőtt: az akadémia 22 ezer, majd 125 ezer dollárral segítette elő a kísérletek haladását.
Parsons a harmincas évek végére előállított, majd később tökéletesített egy korlátozottan égő szilárd rakéta-üzemanyagot, ami elég stabil volt ahhoz, hogy hosszú ideig tárolható legyen. Ez a recept annyira bevált, hogy egyes változatait a NASA is használta például az űrsikló gyorsítórakétáiban, de katonai ballisztikus rakétákban is alkalmazták.
1941 augusztusában megtörtént az első sikeres repülőgépstart a JATO-rakéták segítségével, 1942-ben pedig létrehozták az Aerojet nevű vállalatot, hogy azon keresztül hozzák forgalomba a hajtóműtechnológiát. A cég vezetője Kármán, egyik alelnöke Parsons volt.
Közben Amerika belépett a második világháborúba, és tudomást szerzett arról, hogy a németek a V–2 rakétákon dolgoznak. Ezután az Aerojetnél is nagy változások történtek: bár a JATO-ra szépen jöttek a megrendelések, a hadsereg rakétafegyverek kifejlesztésére adott megbízást és hárommillió dollárt. Ekkor, 1943 novemberében nevezték át az Öngyilkos Osztagból kinőtt GALCIT-csoportot Jet Propulsion Laboratoryra. Egy évvel később a cégben megjelent részvényesként egy gumigyártó vállalat, és 1944 végére többségi tulajdonos lett. A Caltechből érkezett dolgozók nagy része az átalakulás feltételéül szabta, hogy Parsons és Forman távozzon az Aerojettől.
Az ellenállás láttán mindketten eladták részvényeiket, és elhagyták az általuk gründolt laboratóriumot, éppen akkor, amikor az befutott. Parsonsnál sokan problémának érezték a biztonságra fittyet hányó munkamódszereit, de a két alapító nagyobb bűne a nyíltan vállalt okkultizmus volt. Ennek megnyilvánulásai akkor már évek óta egyre több kellemetlenséget okoztak az FBI által is felügyelt, háborús feszültségben élő kollégáiknak.
Tégy, amit akarsz
Jack Parsons és felesége, Helen egy ismerős testvérpár meghívására vett részt az első gnosztikus misén 1939-ben, a hollywoodi Thelema Templomában. Thelema egy okkult filozófia, amit az angol Aleister Crowley talált ki, majd erre gyakorlatilag szektát épített, ami több nevet is kapott az idő múlásával. Amikor Parsonsék találkoztak a kultusszal, Ordo Templi Orientis (OTO) volt a neve, és a Thelema Temploma ennek volt a nyugati parti központja, amit hamarosan Agapé Páholynak neveztek át. Parsons inkább természetfilozófusnak tartotta magát, mint természettudósnak, és nyitott volt szinte bármi iránt. Az OTO hamar szimpatikussá vált neki, mert úgy gondolta, hogy a thelemita tanoknak és a kvantumfizikának létezik valamiféle nagy közös megfejtése.
Parsons többször személyesen találkozott Crowley-val, aki nagy hatással volt rá, az angol okkultista pedig bizonyára örült annak, hogy az egyre jobban kereső Parsons rengeteg pénzt adományozott az OTO-nak. A tudós 1941-ben formálisan is csatlakozott a kultuszhoz. A Thelema legfontosabb útmutatását – „Tégy, amit akarsz, ennyi a Törvény” – a szektatagok többsége a szexuális szabadságra való felszólításként értelmezte, és így tett Parsons is.
Ugyanebben az évben kapcsolatba kezdett felesége 17 éves húgával, Sarával.
Helen ezt úgy tudta meg, hogy elment egy nyaralásra, és amikor hazajött, Sarát a saját ruháiban találta, és a húga „új feleségnek” nevezte magát. Helen ezek után egy idősebb thelemitával kezdett kapcsolatot, és együtt éltek kommunában egy pasadenai házban. A közösségben mindennapos volt a változatos drogfogyasztás és a szexuális partnerek cserélgetése.
Parsons ekkortájt kezdett problémássá válni kollégáinak. Azt még talán meg tudták volna emészteni, hogy amikor a tudós a rakétakísérletein dolgozott, pogány verseket szavalt. Akár azt is, hogy sokszor másnaposan, bedrogozott éjszaka után érkezett meg dolgozni. De azt már nem, hogy az Agapé Páholy folyamatosan a rendőrség és az FBI radarján volt. Az OTO „fekete mágia” szertartásai és szexorgiái mellett az is felkeltette a rendőrség figyelmét, hogy egy 16 éves fiú nemi erőszakkal vádolt néhány szektatagot, az FBI pedig nemzetbiztonsági szempontból figyelte a gyanús kultuszt.
Nem sokkal azután, hogy kitették az Aerojetből, Parsons magánélete is összeomlott. Bőséges végkielégítését is a kommuna fenntartására fordította, ahol az OTO avatott tagjai mellett művészeket és szabad gondolkodókat is szívesen látott. Így találkozott a szcientológia későbbi alapítójával, L. Ron Hubbarddal, aki 1945-ben átmenetileg beköltözött az Agape Páholyba.
Hubbard hamarosan összeszűrte a levet Sarával, és rábeszélték Parsonst egy közös cég, az Allied Enterprises alapítására. Parsons ebbe beletette minden pénzét, több mint húszezer dollárt. A pénz nagy részével aztán két üzlettársa lelépett, Hubbard és Sara ugyanis titokban világkörüli utat terveztek együtt. Parsons egy floridai kikötőben érte utol őket, de csak 2900 dollárt kapott vissza tőlük, Sara pedig megfenyegette, hogy ha tovább erősködik, bepereli, és azt fogja állítani, hogy megerőszakolta, amikor ő 17 éves volt. A páros így szállt ki Parsons életéből, és Sara később Hubbard második felesége lett (amíg 1952-ben le nem cserélte a harmadikra).
Parsons a maga okkultista módszereivel, vagyis szexmágiával próbálta enyhíteni Sara hiányát. Fejébe vette, hogy megidézi a thelemita istennőt, Babalont, aki aztán tökéletes nőként a párja lesz. A szertartást 1945-ben kezdte el, az utolsó felvonás 1946 februárjában történt a Mojave sivatagban. A rituálé során Parsons többek között kántált, szakrális táblákra maszturbált és szellemekkel társalkodott, miközben Prokofjev zenéje szólt.
Ha úgy vesszük, az idézés sikerült: amikor a kutató visszatért a sivatagból, a kommunában egy új tagot pillantott meg: Marjorie Cameront, egy állás nélküli illusztrátort. Szinte rögtön egymásba bolondultak, Parsons még abban az évben elvált Helentől (aki egészen addig a felesége volt), és elvette Marjorie-t. A nő a férfi haláláig társa maradt, Parsons egy egész verseskötetet írt hozzá Dalok a boszorkányasszonyhoz címmel, amit a tudós születésének századik évfordulóján, 2014-ben ki is adtak.
Az utolsó kísérlet
Parsons az okkultizmushoz élete végéig hű maradt, bár az utolsó éveiben már csak kisebb formátumú partikat tartott. Miután kiszorult a tudományos életből, robbantási szakértőként kereste a kenyerét, de ennek hamarosan vége szakadt. Elmélyült a hidegháború, a mccarthyzmus pedig Parsonst sem kímélte, visszavonták az engedélyét. Ezután még egyszer próbált visszatérni a kutatói pályára, amikor Kármán közvetítésével kapcsolatba lépett az éppen formálódó izraeli rakétaprogram vezetőivel. Parsons készen állt arra, hogy Izraelbe költözzön, de egy besúgó feljelentette őt, és az FBI kémkedéssel vádolta meg. Ekkor eltiltották minden rakétakutatói munkától.
Parsons ezután abból élt, amiből tudott. Volt ápoló, autószerelő, benzinkutas, új vállalkozásában pedig hollywoodi stúdióknak gyártott pirotechnikai eszközöket. Munkamódszerében visszatért a kezdetekhez: a kertben kotyvasztott, különösebb biztonsági intézkedések nélkül. 1952. június 17-én, egy filmgyári megrendelés teljesítése közben érte a vég házi laboratóriumában:
kicsúszott a kezéből egy robbanószerrel teli doboz, ami a földre érve felrobbant és további detonációkat indított be a helyiségben.
Parsons még rövid ideig eszméleténél volt, de teste olyan súlyosan roncsolódott, hogy a kórházba már holtan érkezett meg.
A hivatalos vizsgálat balesetet állapított meg, de Parsons haláláról született több másik elmélet is. Az egyik teória szerint öngyilkos lett, amit az támasztana alá, hogy a férfi utolsó éveiben depressziós volt. De olyanok is akadtak, akik úgy vélték, hogy egy okkult idéző szertartás sült el rosszul. Parsons felesége pedig úgy gondolta, férjét vagy rendőrök vagy anticionisták robbantották fel. Az egyik életrajzírója, John Carter szerint mégis a baleset a legvalószínűbb. Parsons ismert volt arról, hogy sokat izzad, és aznap nagyon meleg volt – könnyebben elképzelhető, hogy kicsúszott a kezéből egy doboz, mint Izrael ellenségeinek bosszúja.
Jack Parsons már nem érte meg azt, hogy öröksége az űr felfedezésének szinonimája legyen. A JPL a NASA megalakulásakor, 1958-ban az űrhivatal része lett, és a holdra szállást előkészítő szondákon kezdett dolgozni. A Nemzetközi Csillagászati Unió 1972-ben krátert nevezett el a Holdon a rakétakutatás bizarr életű úttörőjéről. Talán nem volt ebben szándékosság, de Parsonshoz jól illik, hogy a kráter a Hold Földről nem látható (a köznyelvben sokszor sötétnek nevezett) oldalán található.
(Források: The Dollop, Smithsonian Mag, Wired, All That's Interesting, Qubit)