2023. március 26. – 12:52
Ha valaki unja Berlinben a tévétornyot, esetleg nem mozgatja meg a Brandenburgi kapu, hanem inkább a természetbe vágyik, könnyen találkozhat a Teufelsberg nevével. Berlin egyik leghíresebb urbexes célpontjának helyén építettek a nácik egyetemet, kémkedtek az amerikaiak és lehallgattak a britek: napjainkban pedig biciklisek, túrázók indulnak útra a romokból épült mesterséges hegyen, hogy megnézzék az 1990-ig Berlin életében oly fontos szerepet játszó bázist.
Kibuszozva Berlin belvárosából az Olympiastadion irányába egy kellemes külvárosi, már-már nyaralóövezetre emlékeztető részen találjuk magunkat. Boltot, kocsmát egy darabot sem látni, Spätverkaufot, azaz német éjjel-nappalit hiába keres itt az ember, a legközelebbi Rewe is csak akkor érhető el, ha van alattunk autó. Nincs más választás itt: neki kell vágni az utaknak, hogy legalább kiránduljunk egyet.
Bármelyik irányból is közelítjük meg a Teufelsberget, a recept ugyanaz lesz. A lakóövezetet elhagyva egyszer csak fák és táblák jelzik, hogy a természetbe értünk. A bagollyal illusztrált Naturschutzgebiet feliratból hamar megtudni azt is, hogy védett területen vagyunk, egy dolgunk van, hogy sétálgassunk a kitaposott kis ösvényeken, szinte bármerre. Mert eltévedni a Teufelsbergen könnyű, de aztán valahogy mindig minden út kivezet belőle. Aztán, ha eleget kóvályogtunk, egyszercsak biztos felnézünk, és
meglátunk egy hatalmas, golflabdaszerű valamit kikacsintani a fák közül: utak vezetnek ide is.
Felérve a hegy tetejére aztán először nem lepődik meg az ember, régi, elhagyatott objektumot lát, elkerítve kerítéssel. Aztán meg már meglepődik, amikor turistákat lát meg, akik bent mászkálnak és elmondják a kint bámészkódóknak, hogy merre van a bejárat. Az igazi meglepetés meg már tényleg akkor jön, amikor a bejárathoz érve, kifizetve a 8 eurót a belépőért (diákoknak, nyugdíjasoknak 6) megtudja a kicsit mogorva, de beszédes portástól, hogy egy régi lehallgatóállomáson van, lába alatt pedig háborús romok állnak a fák gyökereivel egy szinten.
Ha lerombolni nem lehet, betemetjük
A Teufelsberg a hidegháború idején nem turistákról és természetben sétálásról szólt, hanem arról, hogy a keleti blokk kommunikációját a nyugati hatalmak megfigyelhessék. Az itt létesült NSA Field Station volt a hidegháború egyik legfontosabb lehallgatóállomása, Nyugat-Berlin legmagasabb pontján, a Teufelsberg tetején. A magasság hatalmas előnyt jelentett: ott, Berlin felett minden irányból akadály nélkül venni lehetett a jeleket.
A Teufelsberg („Ördög-hegy”), igaz, nem természeti képződményként lett ennyire magas. A mesterséges hegy története ott kezdődött, hogy az 1940-es években építkezni kezdtek a nácik a nyugat-berlini Grundelwald-erdő északi részén. A Harmadik Birodalom új fővárosának, Germaniának akartak egyetemet építeni a nácik, Teufelsberg – akkor még nem hegyes – területe pedig kiváló résznek bizonyult ehhez. Hitler főépítészének, Albert Speernek a keze alatt el is kezdték egy náci katonai iskola megtervezését, a Teufelsberg részén haditechnikai kart és egyetemi kórházat terveztek felhúzni, azonban a háború az addigra elkezdődött építést keresztülhúzta.
Az 1945-ös áprilisi ostromban a felhúzott épületek súlyos sérüléseket szenvedtek, de a náci iskola alapjai így is megmaradtak. A Speer által tervezett komplexum olyan masszív volt, hogy teljesen megsemmisíteni nehezen lehetett: a nyugati szövetségesek jobb ötletnek látták, ha egyszerűen csak fogják
és szétlőtt, lerombolt házak törmelékeivel betemetik a náci egyetemet úgy, ahogy van.
A még hasznosítható építőanyagot előbb kibányászták az épületből, aztán jött a betemetés. A NATO-szövetségesek által törmeléklerakásra ítélt területen lévő romok mennyiségéről pontos adatokat nem tudni, van, ahol 75, van, ahol 12 (kb. 400 ezer lebombázott házból számolva), van, ahol 26 millió köbméter háborús törmelékről írnak. Bármennyi is volt, az 1970-es évekre az így épített mesterséges domb elérte a mai méretét. A maga 120,1 méterével a Teufelsberg hamar Nyugat-Berlin legmagasabb pontjává vált. 1972-ben a területet lezárták, termőtalajt és homokot hordtak a hegyre, majd facsemetéket ültettek rá, hogy beerdősítsék.
Hegyre épült kémhálózat
A nyugati szövetségeseknek megtetszett az optimális, frissen épült hegy, és az Ördög-hegyhez illő funkciót találtak ki – kémbázissá teszik. Bár a terület hivatalosan a britekhez tartozott, az amerikaiak is hatalmas érdeklődést mutattak a kiváló kémhelyszín iránt. Kémkedési koprodukció indult a britek és az amerikaiak között, a hegy csúcsán az 1960-as években Amerika lehallgató- és radarállomást épített fel. Innentől Teufelsberg irányítását az NSA vette át majdnem 30 éven át, a legnagyobb amerikai külföldi hírszerző szolgálatot kiépítve arra, hogy lehallgassa az NDK-hatóságok és a Vörös Hadsereg kommunikációját.
A területen belül kaptak külön épületet a brit fegyveres erők, szeparált komplexumot az amerikaiak és a britek – bár ezekről mára nagyjából annyit tudni, hogy például míg az amerikaiaknál kettő, addig a briteknél három típusú WC volt. Egy a nőknek, egy az átlagférfiaknak, egy a tiszteknek. Emellett viszont az olyan dolgokat, mint az étkezés, az áram, a fűtés, közösen rendezte a két ország. Naponta körülbelül 1000 amerikai és 500 brit ült éjjel-nappal a lehallgatókészülékeknél.
A Teufelsbergen belüli feszültséget alapból fokozta, hogy az épület alapjai nem voltak szilárdak. Minden ottdolgozónak készen kellett állnia arra, hogyha baj történik, meg tudjanak semmisíteni egyből mindent – Teufelsberg ugyanis csak néhány kilométerre volt a szovjet és az NDK-beli haderőtől. Emellett pedig a mindennapokban is érződött a bizalmatlanság: a tisztek sokszor inkább dupla munkát végeztek és ugyanazt az információt egyszerre hallgatta le egy brit és egy amerikai is. Csak az angolok 5000 katonát taníttattak meg oroszul azért, hogy Teufelsbergen tudjanak dolgozni. A projekt körüli, egymás között is fellépő bizalmatlanságot remekül mutatja az is, hogy 2022-ig fel sem merült, hogy Teufelsberg szigorúan titkos adatai kikerülhetnének a nyilvánosság elé.
Kémelhárítástól a graffitisekig
Ahogy telt-múlt az idő, úgy a lehallgatóbázist is egyre jobban építették ki. Elsőként csak antennás járművek lehallgatásával próbálkoztak, ez aztán olyan jól ment, hogy az NSA végül öt állandó radartornyot helyezett el a hegytetőn. Ezeket a tornyokat aztán fehér anyaggal, nagy golflabdaszerű borítással fedték be, hogy megvédjék őket az időjárástól, de annál is inkább a kémelhárítástól. Ezek a védőburkok azok, amik, bár már jelentősen szétrohadva, de a mai napig odavonzzák az ember szemét a hegy tetejére.
A kiépített rendszer, amiből mára már csak pár üres épület, meg belül visszhangos, telegraffitizett golflabdaszerű védőborítás maradt, akkoriban 500 kilométeres körzetben tudott lehallgatni. Bár a kémbázisként használt rendszer alapból is komplexebb volt, fedett sétányok kötötték össze azokat az épületeket, amelyek ma már teljesen külön állnak.
A teufelsbergi hadművelet utolsó éveiben az amerikai hadsereg hírszerzési és biztonsági parancsnoksága, az INSCOM vette át az irányítást itt. Építettek 12 méteres tányérantennákat a komplexumhoz, amikkel valószínűleg Kelet-Berlinen belül mindent le tudtak hallgatni. A hidegháború végével azonban ez megszűnt, a berlini fal leomlása után a teufelsbergi küldetésnek vége lett.
1996-ban a telket egy magánbefektetőnek adták el, ő exkluzív lakóparkot, kémmúzeumot, szállodát és konferenciaközpontot is tervezett ide. A környezetvédők tömeges tiltakozása, később pedig a költségek folyamatos növekedése miatt ebből azonban semmi nem lett, a területet teljesen lezárták.
A bázist 2010-ben nyitották meg újra szabályozott körülmények között a látogatók előtt, 48 ezer négyzetméteres területével a komplexum egyben a graffitiművészek helye is lett. A tudatosan beengedett graffitizőkkel, a később nyitott, hegyteteji kocsmával a régi lehallgatóállomás így évek óta Berlin egyik legnépszerűbb urbex-helyszíne lett, ahol hétvégén buliznak, hétköznap pedig Berlin teljes panorámájára néznek le a látogatók, mielőtt újra lebandukolnak a bonyolult, könnyen összekeverhető utakon az ördög hegyéről.
Forrás: CCC, TipBerlin, AbandonedBerlin