Egy átlagos kamaszfiú céljai általában nem túl bonyolultak: nem megbukni a suliban, nagyokat bulizni a haverokkal, átesni az első csókolózáson és más testi örömökön. Sokáig a michigani David Hahn is átlagos kamaszfiúnak tűnt. Kémiából színjeles volt, más tantárgyakból többnyire bukdácsolt, szívesen baseballozott, és barátai is akadtak. Sőt, egy Heather nevű lány a középiskolás évek alatt szinte végig a barátnője volt. Viszont amikor Heather anyja másodszor férjhez ment, az esküvőre meghívott Davidet megkérte, hogy a násznépből lehetőleg senkivel ne beszélgessen. A fiú ugyanis olyan szenvedélyesen szerette a kémiát, hogy evés közben is folyton arról beszélt, milyen elemekből és molekulákból állnak az ételek. Sőt, tulajdonképpen bármilyen témáról képes volt átkötni a kémiára.
Nagy álma pedig az volt, hogy a periódusos rendszer minden egyes eleméből beszerezzen egy mintát.
És ez még csak a kezdet volt. Mert David később olyat tett, amivel egyszerre hívta fel az FBI, az amerikai környezetvédelmi ügynökség, az EPA és az amerikai nukleáris felügyelet, az NRC figyelmét. A fiú ugyanis egy atomreaktort kezdett el építeni az anyja fészerében, és ebbéli igyekezetében nagyon messze jutott. Amikor a hárombetűs szervezetek végül lecsaptak rá, a fiú még csak tizennyolc éves volt.
Akit a foszfor füstje megcsapott
David Hahn 1976-ban született Detroit mellett, és gyerekkorát is az autógyártásáról híres nagyváros agglomerációjában töltötte. Szülei elváltak, amikor még csecsemő volt, és a kis David hol az apjánál és mostohaanyjánál lakott, hol az édesanyjánál. Egy nap a nagyapjától olyan ajándékot kapott, ami megváltoztatta az életét: a The Golden Book of Chemistry Experiments című ismeretterjesztő könyvet, tele izgalmasnak hangzó kémiai kísérletek leírásával.
David rögtön a tudományág megszállottja lett, sorra bújta a kémiai témájú írásokat, 12 évesen már apja főiskolai kémiatankönyvét lapozgatta. Első laboratóriumát apja házának egyik szobájában rendezte be, boltban megvásárolható eszközökből, és rögtön kotyvasztani kezdett. Kísérleteiben 14 évesen lépett szintet, amikor sikerül nitroglicerint előállítania. A robbanékony szerrel Davidnek sikerült is elpusztítania a tapéta és a szőnyeg egy részét, aminek hatására az apja kitiltotta a labort a lakóhelyiségekből. A fiú leköltöztette kémcsöveit és Bunsen-égőit a ház pincéjébe, és iskola utáni munkákat vállalt, hogy tudja finanszírozni egyre veszélyesebbé váló hobbiját.
Az amerikai cserkészfiúegyletnek is tagja volt, de hóbortjával oda is sikerült színt vinnie. Egy alkalommal szó szerint: miután a kantaxantin nevű mesterséges barnítóval kísérletezett, az egyik cserkészgyűlésen narancssárga fejjel jelent meg. A cserkésztáborokban már nagyobb problémák voltak vele. Egyik nyáron például a tábori petárdatilalmat kijátszva nagyobb adag magnéziumport vitt a táborba, hogy ott kézműves tűzijáték-rakétákat fabrikáljon. Csapattársai viszont megtalálták a port, és sikerült lyukat égetniük vele a közösségi sátor oldalába. Egy másik évben Davidet kicsapták a táborból, mert – mialatt társainak többsége a közeli cserkészlánytáborhoz lopakodott át – ellopott és szétszerelt pár tábori füstjelzőt. A fiú mostohaanyjának meg kellett szakítania nyári vakációját, hogy hazavigye a fiút.
Ezek után nem meglepő, hogy David laborja a pincében sem maradhatott sokáig.
Egy napon alagsori robbanás rázta meg a házat, és amikor a fiú szülei lerohantak, rajzfilmbe illő jelenet fogadta őket.
Egy kormos arcú, megpörkölődött szemöldökű David tért magához éppen a detonáció sokkjából. Mint kiderült, a fiú vörösfoszfort tört apró darabokra egy csavarhúzóval, amikor az berobbant. Igen, azt a vörösfoszfort, ami a gyufafejen is található, és egy kis dörzsölés elég neki, hogy lángra kapjon. Azt a vörösfoszfort, amivel Walter White a Breaking Bad első évadában elintézett két drogkereskedőt. Szerencsére a fiúnak nem lett nagyobb baja, bár még hónapokig járt a kórházba, hogy eltávolítsák a szeméből és arcából a foszfort tartó műanyagtégely darabjait.
A nukleáris cserkészfiú
David apja és mostohaanyja ezután már sehol nem tűrte meg a kísérletezést. Elkezdték figyelni a fiút, alkalomszerűen razziát tartottak a szobájában, és elkobozták az előkerülő gyanús anyagokat és felszereléseket. Hahn nem esett kétségbe, áttelepítette az egész labort az anyjához, aki vagy nem tudott az ifjú Mengyelejev hajmeresztő dolgairól vagy nem törődött vele eléggé. És egyébként is, a gyerek senkit nem zavart a ház melletti fészerben, ahol hamarosan szépen gyűltek már a periódusos rendszer elemei. A rendszer alsó soraiban viszont akadt jó néhány nehezen beszerezhető elem, sőt olyanok is, amikről David úgy gondolta, hogy egyszerűbb lenne magának előállítani őket. Ezek között akadtak persze radioaktív elemek is.
A fiú ezalatt sem hanyagolta el a cserkészéletet, sőt ráhajtott arra, hogy „eagle scout” legyen. Ez a cím 21 különböző cserkészjelvény beszerzéséért járt, a jelvények között akadtak kötelező és választható témájúak, és mindegyiket valamilyen készség vagy ismeret bizonyításával lehetett megkapni. David volt közel s távol az egyetlen, aki atomenergiából szerezte egyik jelvényét, amihez a kitűző mellett egy nukleárisenergia-párti brosúrát is kapott. Ezt elolvasva a fiú fellelkesült, majd további cikkekből, könyvekből igyekezett minél többet megtudni a témáról. Érdeklődése új, a korábbinál is veszélyesebb irányba lendítette a kísérleteit. Elhatározta, hogy épít egy neutronforrást. Később pedig azt, hogy egy tenyésztőreaktort.
Ezen a ponton nehéz megúszni némi magyarázatot, még ha sokkal pongyolább is lesz, mintha David mesélné el egy esküvőn. Az atomreaktorokban alapvető folyamat a fűtóanyag – jellemzően urán- vagy plutóniumizotóp – bombázása neutronokkal. Ennek hatására jönnek létre a maghasadások, az ebből felszabaduló energiát pedig megfelelően kontrollált körülmények között áramtermelésre lehet használni. A neutronokat egy neutronforrással állítják elő – ez volt David egyik vágya. A másik pedig egy speciális reaktor, a tenyésztőreaktor, ami nevét onnan kapta, hogy több nukleáris üzemanyagot állít elő, mint amennyit elhasznál. A hatvanas években nagy reményeket fűztek ehhez a típushoz, de végül energiatermelésre kevésbé vált be. Ennek ellenére mai napig léteznek ilyenek, sőt két éve járta meg a sajtót, hogy Kína két új tenyésztőreaktort is épít, ahol fegyverekben is használható plutóniumot lehet majd előállítani.
Davidnek nem voltak pontos tervei, először egy jó kis neutronágyút akart, amivel besugározhat mindenféle izotópot, amihez csak hozzáfér. Nem tudta, hogy pontosan hogyan és milyen anyagokból kell ilyet építeni, ezért elkezdett levelezni a cserkészjelvényhez kapott brosúrában szereplő szervezetekkel. Gimnáziumi tanárnak adta ki magát, aki oktatási célból érdeklődik, és sokan segítettek neki. Több válaszlevelet írt például az NRC izotópgyártásért és -forgalmazásért felelős igazgatója, Donald Erb, aki tippeket adott bizonyos radioaktív elemek izolálásához, és leírta, hogy „semmi sem termel olyan jól neutronokat, mint a berillium.” Erb biztosította a fiút arról, hogy veszélyes mennyiségben nem tudja beszerezni a megfelelő elemeket, mert ahhoz az NRC engedélyére lenne szükség. Davidnek viszont megvoltak a maga módszerei. Például vett egy Geiger-Müller számlálót, a Pontiacje műszerfalára szerelte, és úgy furikázott a városban, hátha talál valahol radioaktív anyagot.
Is in the air for you and me
A válaszlevelekből David megtudta, hogy néhány számára megfelelő izotópot honnan tud kinyerni. Például azt, hogy az amerícium-241 bomlásakor neutronok keletkeznek, és hogy ilyen izotóp van bizonyos füstérzékelőkben. Ez meg is magyarázza David cserkésztábori akcióját, de jóval sikeresebb volt, amikor egy füstérzékelő-gyártótól vett száz kiselejtezett készüléket, darabját egy dollárért. Kioperálta a füstjelzőkből a parányi ameríciumalkatrészeket, majd forrasztólámpával összehegesztette őket. Ezután az ameríciumot egy üreges ólomtömbbe helyezte, és némi szerelés után készen is állt egy neutronforrás.
David ezután megpróbált urán-235 izotópot szerezni, ami az uránszurokérc nevű ásványban a természetben is megtalálható, de hiába szerzett be ilyen kőzetet egy csehszlovák cégtől, nem tudta kinyerni belőle az izotópot. Érdeklődése ezután a tórium-232 felé fordult, ami egyes gázlámpák belsejében megtalálható. A fiú több ezer ilyen alkatrészt szerzett be, majd forrasztólámpával hamuvá égette ezeket. Ezután drótvágóval felaprított nagyjából ezerdollárnyi lítiumelemet, mert olvasta, hogy a lítium jól kötődik az oxigénhez, és így akarta kivonni a hamukupacban levő tórium-dioxidból a tóriumot. Ez némi hevítéssel sikerült is, és David csak úgy sugárzott a sikertől.
Meg a környék is. A fiú a mutatványával a természetben előforduló szint kilencezerszeresére tisztította az amúgy radioaktív tóriumot, ez a 170-szerese volt az NRC által meghatározott engedélykötelességi szintnek.
De David nem állt meg itt. Hogy a neutronforrását továbbfejlessze, elkezdett rádium-226-ot vadászni. Rádiumot a hatvanas évekig használtak világító számlapos órák festésére, aztán leálltak vele, mert kiderült, hogy rákkeltő. A fiú tehát elkezdett antik órákat keresni, és a beszerzett számlapokról apránként kapargatta le a rádiumot. Egy nap nagy szerencséje volt: miközben furikázott az autójával, a műszerfalon egyszer csak megbolondult a GM-számláló egy régiségbolt előtt. David bement, és a boltban egy újabb órával lett gazdagabb – az órában pedig egy fiola rádiumfestéket talált, amit talán javítási célokból őrzött meg a korábbi tulajdonos.
Később a fiú Erb tippjének megfelelően berilliumot is beszerzett, és egy tríciumos szűrővel is tökéletesítette az immár rádiumos neutronforrását. Amikor sugározni kezdte vele a tóriumot, az a GM-számláló szerint az határozottan radioaktívabbnak tűnt. Ekkor, 17 évesen határozta el, hogy épít egy kis modell-tenyésztőreaktort a fészerben. Tudta, hogy nincs elég alapanyaga ahhoz, hogy beindítson egy tartós láncreakciót, de kíváncsi volt, meddig juthat el. A neutronforrást szétszerelte, egy kupacba rakta minden begyűjtött radioaktív anyagát, alufóliába csomagolta azokat, ez lett a reaktor magja. A magot szénkockákkal és alufóliába bugyolált tóriumhamuval és uránporral építette körül, majd szigetelőszalaggal körbetekerte az egészet.
„Radioaktív volt, mint a fene” – nyilatkozta később, amikor a Harper's Magazine 1998-ban először írta meg a fiú történetét egy igen alapos cikkben. „A sugárzás szintje néhány hét elteltével sokkal nagyobb volt, mint az összeszereléskor. Tudom, hogy átalakítottam némi radioaktív anyagot. Tudom, hogy néhány olyan reakció, amely egy tenyésztőreaktorban megtörténik, parányi mértékben lezajlott.” A házi reaktor ereje még magát Davidet is megijesztette. Amikor a GM-számláló már öt házzal a fészer előtt kilengett, szétszerelte a reaktort, a radioaktív anyagokat pedig elrejtette anyja házában, a fészerben és a kocsijában.
A sugárzó konzervdoboz esete
Ki tudja, David meddig jut a kísérletezésben, ha 1994 augusztusában egy hajnali beszerzőkörútján nem nézi őt tolvajnak egy lakó és nem hívja fel a rendőrséget. A kiérkező rendőrök átkutatták a Pontiacet. Gyanús tárgyakat, porokat és vegyszereket találtak az autóban, meg egy lakattal lezárt, szigszalaggal körbetekert szerszámosládát, amiről David azt állította, hogy radioaktív. Ezután a rendőrség bombától tartva tűzszerészekkel vizsgáltatta át a ládát, amiben végül tóriumra és ameríciumra bukkantak. Ekkor vonták be az ügybe az EPA, az NRC, az FBI és az energiaügyi minisztérium illetékeseit.
David nem volt túlságosan együttműködő a hatóságokkal: az apja címét adta meg, az anyjánál levő fészerről viszont hallgatott. Végül három hónappal később, a sokadik kihallgatáson húzta ki belőle egy radiológiai szakértő, hogy hol is építette fel háztáji reaktorát. A szakemberek november 29-én vizsgálták át a fészert, de addigra már David anyja – aki attól félt, hogy az egész házát elveszítheti – kidobott szinte mindent. A kukába került a neutronforrás, a rádium és a tórium is, a hatóságok már csak pár tárgyat és némi radioaktív port találtak meg. Azért így is hüledeztek, amikor például egy zöldségkonzerv a normál háttérsugárzás ezerszeresét produkálta.
Miután a radiológusok megállapították, hogy nem került radioaktív anyag a fészeren kívülre, az EPA emberei is elvégezték saját vizsgálatukat. Arra jutottak, hogy a fészerben uralkodó állapotok „közvetlen és jelentős veszélyt jelentenek a közegészségre, a közjólétre vagy a környezetre”, elrendelték a sufni lebontását és a környék megtisztítását. Erre 1995. június 26. és 28. között került sor, a sugárvédelmi ruhában dolgozó EPA-ügynökök nem kis riadalmat keltettek a szomszédokban.
Az akció az amerikai adófizetők 60 ezer dollárjába került, a törmelékkel 39 lezárt hordó telt meg, amik aztán egy radioaktív hulladékokat tároló lerakóhelyre kerültek.
Évek munkája lett oda, nem meglepő, hogy David depresszióba esett. Az sem segített, hogy az esetnek híre ment: az iskolában „radioaktív fiúnak” kezdték csúfolni, amikor pedig Heather Valentin-napi lufikat küldött a barátjának, az iskolaigazgató lefoglalta a léggömböket attól tartva, hogy azok veszélyes gázokat tartalmazhatnak. Ráadásul néhány cserkészvezető megpróbálta visszavonatni Davidtől az eagle scout státuszt, bár ez végül nem sikerült nekik.
Élet a fészer után
Középiskola után a fiú beiratkozott egy közeli főiskolára, ahol kohászatot tanult, de hamar kibukott az intézményből. Ezután szülei nyomására beállt a hadseregbe, megjárta a haditengerészetet és a tengerészgyalogságot is. Egy időben a világ első nukleáris repülőgép-hordozója, a USS Enterprise fedélzetén szolgált, szerencsére nem a reaktor közelében. Miután leszerelt, nem találta a helyét. Gyakran nyúlt alkoholhoz, mentális problémái voltak, paranoid szkizofrénia is felmerült nála.
Bizonyos jelek szerint viszont nem tett le radioaktív álmairól. Sokszor látták körbe-körbe autózni Detroit egyik külvárosában, Clinton Townshipben, 2007-ben pedig az FBI is kikérdezte, miután kapott egy fülest arról, hogy David újabb neutronforrást készített. Az informátor szerint Hahn kokainozott, viszont nem szedte az orvosai által felírt gyógyszereket, de továbbra is gyűjtötte a radioaktív elemeket. A kihallgatáson David mindent tagadott, de még ugyanebben az évben komoly bajba került. Augusztus 1-jén őrizetbe vették és lopással vádolták meg, miután több füstérzékelőt is leszerelt a lakóháza folyosóin, és a lakásán is találtak több mint egy tucatot. A hatóságok öt órára evakuálták ház lakóit, amíg átkutatták a lakást és meggyőződtek róla, hogy nem épül újabb atomreaktor valamelyik helyiségben.
A bírósági meghallgatásán Hahn bűnösnek vallotta magát. 90 nap börtönbüntetésre ítélték, de a végrehajtást fél évvel elhalasztották, amíg David a Macomb megyei börtön pszichiátriai osztályára vonult kezelésre. Ezután a nukleáris cserkészfiú már csak a halálhírével került be a sajtóba, amikor 2016 szeptemberében, 39 évesen elhunyt. A halál oka a férfi szervezetében levő alkohol, difenhidramin és fentanil volt, 4 ezrelék fölötti alkoholszinten mértek nála. Édesapja később a hivatalos kórboncnoki jelentéssel cáfolta azokat a híreszteléseket, amelyek szerint David halálát a radioaktív elemek okozták volna.
Ugyanakkor David Hahn maga is úgy gondolta, hogy a kísérletezgetés valószínűleg évekkel rövidítette meg várható élettartamát.
A fészerben évekig kotyvasztott radioaktív anyagokat, és bár volt egy ólommal bélelt poncsója, a kísérletei után pedig általában rögtön ruhát váltott, ez vajmi keveset ért a sugárzás ellen. A 2007-es rendőrségi fotóján szinte rá se lehetett ismerni az egykori cserkészfiúra: arcát sebek borították, amiket a nyomozók szerint okozhatott bőrbetegség, drogfogyasztás, de akár radioaktív anyagoknak való kitettség is. Hogy milyen mértékben károsodott a szervezete a rádiumtól meg a többi veszélyes elemtől, sosem derült ki. Az EPA szakértői ugyan 1995-ben megpróbálták rávenni, hogy David vizsgáltassa ki magát, de ő ezt megtagadta. Azt mondta, túlságosan fél attól, amit az orvosok találnának.
