2023. március 15. – 12:38
Nem könnyű meghatározni, egészen pontosan hányan tartoztak az 1848. március 15-i forradalmat kirobbantó márciusi ifjakhoz. Ha egy 25-30 fős csoportot jelölünk meg, azzal biztosan nem tévedhetünk. A legtöbben bajban lennénk, ha fejből fel kellene sorolni közülük a három emblematikus alakon, Petőfi Sándoron, Vasvári Pálon és Jókai Móron kívül még hármat, ezért most tartunk egy rendhagyó és nem teljes névsorolvasást.
A forradalom történetét az elsők közt feldolgozó Gracza György 1894-es munkájában (A szabadságharc története) kilenc nevet említ, akik a márciusi ifjak csapatának közvetlen irányításhoz tartoztak, a már fentebb említett trión kívül, ahogy a korabeli grafikán is látható, még hat név van: Irányi Dániel, Irinyi József, Vajda János, Bulyovszky Gyula, Degré Alajos, Vidacs János.
Irányi Dániel a Felvidéken született, a Késmárkhoz közeli Toporcon. Eredeti, családi neve Halbschuch volt, ezt változtatta meg 1842-ben. Ez a szó németül félcipőt jelent, nem kizárt, hogy ennek is köze volt a változtatáshoz. Jogi végzettséget Budapesten szerzett, a Pilvaxban ismerkedett meg Petőfivel. 1850-ben, a megtorlástól félve hagyta el az országot, emigrációjában a forradalmat népszerűsítő könyvet írt. A kiegyezés után tért haza, baloldali országgyűlési képviselő lett 1892-ig.
Irinyi József is jogi végzettségű, 1844-től a Pesti Hírlap munkatársa volt. A Jókai által szerkesztett, nagy hatású lapba, az Életképekbe is gyakorta írt, Jókai a legszebb magyar férfinak nevezte. Irinyi javasolta, hogy a követeléseiket foglalják pontokba, így maga a forradalmat meghatározó 12 pont hozzá köthető. Később ő fordította magyarra a Tamás bátya kunyhója című a rabszolgaságellenes regényt. (Ha ismerős a név, nem véletlen: öt évvel idősebb bátyja, János találta fel a gyufát.)
Degré Alajos is ügyvéd, és ahogy a neve hangzása utal rá, francia felmenőkkel rendelkezik, amúgy Temes vármegyében, Lippán született. Tagja volt a Tízek társaságának, amit Petőfi két évvel korábban hozott létre, hogy a magyar nép nyelvét irodalmi értékre emeljék. Degré március 15-én tért vissza délvidéki útjáról, és mivel pár napig hajón volt, meglepte a Pilvax előtti sokaság, nem hallott a bécsi eseményekről sem, szó szerint belecsöppent a forradalomba. Később Szemere Bertalan futára lett, az 1849. július 20-i, cári orosz csapatokkal vívott csatában megsérült. Népszerű íróvá vált, képviselő lett, 1896-ban halt meg.
Bulyovszky Gyulának is jogi végzettségű, és ő is hírlapíró volt, és ő sem tősgyökeres pesti, mert Rákoskeresztúron született, ami akkor még nem tartozott a fővároshoz. Bulyovszky még a forradalom évében a kor színésznagyságát, Szilágyi Lillát vette feleségül.
Az egyedüli pesti születésű, Vajda János példaképként tekintett Petőfire, megpróbálkozott a színészettel is. Már augusztusban önként a hadseregbe állt, a Délvidéken harcolt. A szabadságharc leverése után szülei váli birtokán talált menedéket, majd a császári seregbe sorozták be, Padovában is szolgált. 1866-ban tért vissza Pestre, nem támogatta a kiegyezést. Őt szokás a hazai szimbolista költészet előfutárának tekinteni.
Vidacs János vagyonos családba született, a felsoroltak közül ő a legtehetősebb, mert édesapja gyártulajdonos, mezőgazdasági gépeket gyártott Torontál vármegyében. Az egyetemi élet vitte Pestre. Őt bízták meg Petőfi és Vasvári mellett a Landerer nyomda elfoglalásával. Amíg a nyomdát nem foglalták el, addig a 12 pontot kézzel írták, így ragasztották ki a falara, ebben a munkában vett részt az orvosnak készülő Oroszhegyi Józsa, aki már nem tartozott a belső maghoz. Nem is meglepő, mert a Jelenkorban kritizálta Petőfit.
Akik szorosan kötődtek az irányítókhoz
Sükei Károly egy Bukarestben született, de Kolozsváron tanuló mozgalmár volt, aki Budapestre kerülése után tanulóköröket hozott létre, amiknek ő maga volt a motorja. Vasvárit ismerte személyesen, Petőfit sokáig nem. Erdélyben már a Tízek társasága előtt köré csoportosultak a fiatal költők, literátorok. A dadogása miatt nem lehetett nagy szónok. 1854-es haláláig lefordította Victor Hugo és Nyikolaj Vasziljevics Gogol műveit.
Szikra Ferenc életrajzi adatairól nem sokat tudunk, mégis beírta magát a történelembe, és ezt szó szerint kell érteni. Petőfinek ugyanis ő javasolta március 14-én, hogy a Nemzeti dal első szava ne a „rajta” legyen, ahogy a költő képzelte, hanem a „talpra”. Petőfi elfogadta az érvelést, hogy előbb talpra kell állítani az embereket, hogy aztán cselekedjenek bármit is.
A társaság egyetlen arisztokrata tagja Nyáry Albert volt. A származását elrejtendő az y-t i-re cserélte a nevében, a bárói címét sohasem használta. 1848-ban hadnagyi rangot kapott a hadseregben, 1849-ben főhadnagy lett, és Kossuth mellett szolgált. A szabadságharc elbukása után Garibaldi testőrségének a tagja, a kiegyezés után tért vissza Magyarországra, és történészként dolgozott 1886-os haláláig.
Hamary Dániel jogot végzett, de orvosi képesítése is volt, Vasvári Pállal kötött barátsága miatt ott volt a márciusi eseményeken, Táncsics kiszabadításánál is. Beállt harcolni, részt vett a schwechati csatában, tüzérhadnagyi rangot kapott. Világos után sokat zaklatták, Budapest érintésével tért vissza Tatára, orvosi hivatását ott folytatta.
A zömmel protestáns csoporthoz – Vasvári görögkatolikus volt – két zsidó csatlakozott: az orvosnak készülő, 1848-ban 19 éves Korányi Frigyes és Szegfi Mór. Szegfi Prágában és Berlinben tanult, származására olyannyira büszke volt, az Életképekben írt is egy verset Zsidó vagyok címmel. Beállt a hadseregbe, kapitányi rangig küzdötte fel magát, sebesülése után Szemere Bertalan titkára lett. A világosi fegyverletétel után bujdosott, visszament Prágába és Berlinbe, majd végül újságíróként és tanárként helyezkedett el.
Korányi 19 éves a forradalom kitörésekor, a harcok idején orvosként segít a bajba jutottakon az ország különböző pontjain. A közreműködéséért 1849 után száműzték a fővárosból, visszakerült szülővárosába, Nagykállóra. Szakértelmével gyorsan kitűnt, a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. 1913-ban, ő halt meg utolsóként a máricusi ifjak közül, több mint 60 évvel a szabadságharc után. Róla nevezték el Budapest XII. kerületében működő tüdőkórházat.
A harcokban csak ketten, Petőfi Sándor és Vasvári Pál haltak meg, mindketten Erdélyben, mindketten 1849. júliusban. Egyikük holtteste sem került elő.