2023. február 26. – 00:12
Kilencven éve, 1933. február végén mutatták be a pesti mozikban a Grand Hotel című amerikai filmet, aminek a díszelőadásán az ország legnagyobb hírességei is felvonultak – még Horthy Miklós kormányzó és a felesége is elfogadta a meghívást. A romantikus film főszerepét, az orosz balerinát Greta Garbo alakította. Az Egyesült Államokban nagy sikert ért el a film, ezért fogadta páratlan lelkesedés a hazai premiert is. A mozi épülete előtt a lelkes tömeg nagy ujjongással várta a sztárokat és előkelőségeket. Az érkező vendégeket Petschauer Attila, a kétszeres olimpiai bajnok vívó konferálta fel, de a rádiót is ő tudósította arról, mi történik bent az épületben, ki milyen ruhát visel.
A lapok akkoriban folyamatosan találgatták, mivel foglalkozik majd a jövőben a ragyogó tehetségű Petschauer, aki a társasági élet központjában élt, 28 éves volt, de a kardvívást már nem akarta folytatni. „Eddig a kardomnak éltem, mostantól a kardomból szeretnék megélni” – ez volt a híres mondata, amellyel elköszönt a sportágtól. Az akkori élsportolókat nem fizették jól, a sport az idő tájt még amatőr alapú volt (kivéve a focit, ahol 1926-ban vezették be a profizmust). Kulcskérdés volt sok esetben, hogy az olimpiák hősei hogyan találják meg a sporton túli életben a boldogulásukat.
A vívás tette országosan ismertté
Az 1904. decemberben, budapesti zsidó családba született Petschauer a gimnázium előtt, 1919-ben ismerkedett meg a sportággal, és gyorsan a rabja lett. Előbb Fodor István készítette fel, később a válogatottak sorával foglalkozó Italo Santelli lett az edzője.
„Belőled nagy sampion lesz”
– ígérte neki. Petschauer 1925-ben már felnőtt válogatott, és az Európa-bajnokságon harmadik volt. Napi nyolc órát gyakorolt, az utcán, vagy nyaraláskor is megszállottan csiszolta a mozdulatait, nem véletlenül tartották a korszak legtechnikásabb versenyzőjének, a penge virtuózának. A későbbi legeredményesebb olimpikon, Gerevich Aladár úgy emlékezett vissza rá, ha azt mondták neki a társai egy asszó előtt, hogy fej- vagy hasvágást szeretnének, az ellenfele annak ellenére sem tudta hárítani, hogy pontosan tudta, hová fog támadni.
1926-ban ezüstérmes lett egyéniben a budapesti Eb-n, egy év múlva sérülés miatt visszalépett, de ez átmenetileg sem vetette vissza, az 1928-as olimpia nagy esélyesének tartották. Akkoriban előbb a csapatversenyt rendezték, később az egyénit. A kardcsapatot fűtötte a revansvágy, mert a négy évvel korábbi olimpián az olaszok győztek. A két válogatott simán jutott el az olimpiai döntőig, jöhetett a nagy összecsapás. Petschauer mindhárom meccsét megnyerte, ő volt a magyarok befejező embere – ez egy fontos, bizalmi poszt –, negyedszerre 8:7-es magyar vezetésnél lépett pástra. Ha veszít, 8:8-ra alakul az állás, és a döntetlennel az olaszoké az aranyérem. Ha nyer, akkor Magyarország 1912 után ismét olimpiai bajnok.
Az ellenfele a 12 évvel idősebb, lényegesen rutinosabb Renato Anselmi volt. A feszültségre jellemző, hogy a csapattárs, Tersztyánszky Ödön kiment a teremből a folyosóra, az előző asszóban vereséget szenvedő Gombos Sándor felesége pedig elájult. Az olaszok idegei sem voltak kötélből, Pulitit is ápolni kellett, mert váratlanul lefordult a székről. Petschauer a krónikák szerint krétafehéren foglalta el a helyét a páston, miután elhangzott jellegzetes a csatakiáltása, az ollálá. Az egész olimpián 19 csörtét nyert meg, de ha nincs meg a huszadik, elúszik a dicsőség.
Két találattal kezdett, de az olasz felzárkózott, 4:3-nál volt esélye az egyenlítésre is. Petschauer akkor egy rá jellemző, lendületes lerohanó támadásra szánta el magát, a pást végére kergette ellenfelét, és amikor Anselmi már kiszolgáltatott helyzetben volt, elhelyezte a mellkasán az utolsó, mindent eldöntő találatot. Annyira egyértelmű és szép tus volt, hogy a társai meg sem várták a zsűri hivatalos ítéletét, berohantak ünnepelni a pástra, hogy a vállukra emelhessék a finálé hősét.
Az Esti Kurirnak Petschauer így nyilatkozott a győzelem után:
„Rémes érzés volt látni, ahogy az olaszok feljönnek. Irtózatos kétségbeesés fogott el, minden porcikám megremegett arra a gondolatra, hogy tőlem függ minden, tőlem függ az arany sorsa. Minden energiámat összeszedtem, valami vad kétségbeeséssel feküdtem bele a küzdelembe és boldog vagyok, határtalanul boldog, hogy sikerült. Győztem és ezzel a győzelemmel megnyertük a csapatversenyt.”
A versenyzőt nagyon kimerítette a verseny, és a későbbi értékelések ennek tulajdonították, hogy az egyéniben elmaradt a győzelme. A tizenkét résztvevős, körmérkőzéses döntőben 9 sikerig jutott két vereség mellett, pontosan ilyen mérleggel zárt Tersztyánszky is. A szabályok szerint az ő külön asszójuknak kellett eldöntenie, ki állhat a dobogó tetejére. Ebben Petschauer 5:2-re alulmaradt. Hiába nyert 20 meccset egyéniben is, a szétvívást a csapat diadala után már nem sikerült megnyernie, és nem lett kétszeres bajnok.
Hazaérve a Keleti pályaudvaron egy olyan beszédet rögtönzött, amit ezrek tapsoltak meg, és a Magyarország tudósítója a következő gondolatokat jegyezte fel. „Kimentünk Amszterdamba, hogy a világ legjobbjaival felvegyük a versenyt, hogy a világ legjobbjainak megmutassuk, hogy mit ér a magyar erő. Nyolcmilliós, nyomorult kis ország küldött ki bennünket, velünk szemben ott állt az egész világ, küzdöttünk, harcoltunk a magyar becsületért. Tudtuk, hogy ez a kötelességünk, de éreztük azt is, hogy ott többet kell tennünk, mint amit a kötelesség diktál. Éreztük a nemzet bizalmát és éreztük, hogy ehhez a bizalomhoz méltónak kell lenni. Sokszor fogcsikorgatva, sírva szereztük meg a győzelmet. Azért verekedtünk olyan erővel, hogy megmutassuk azoknak, akik figyelik a magyar kard minden villanását, hogy itt erős, harcos magyarok élnek, akik őrzik az ősök minden harcos erényét, és ha kard van a kezükben, Magyarország integritásáért szembeszállnak az egész világgal.”
Nemcsak e miatt a beszéde, hanem csillogó intellektusa miatt is lett közönségkedvenc. Kivételes humorral bírt, Karinthy Frigyessel is jó barátságban volt. Színésznők, táncosnők voltak a barátnői.
1932-ben már nagy sztárként utazott a Los Angeles-i olimpiára, a csapatban ott is meglett az arany, az olaszok elleni döntőben most nyoma sem volt az izgalmaknak, 9:2-vel gázoltak át az ellenfelükön, ilyen fölényre mindaddig egyszer sem volt példa. Egyéniben az ötödik helyen végzett, ezt kisebb csalódásként értékelte.
Petschauer már akkor megpróbálkozott az újságírással, Hollywoodból tudósította a Színházi Életet. A magyar küldöttséggel nem tért haza, megállt New Yorkban, aztán Washingtonban, ahol fogadta az amerikai elnök, ő pedig komolyan fontolgatta, hogy kint telepszik le. Télen aztán mégis hazajött.
1933-ban fordult a média felé, Az Estben Beszéljünk őszintén címmel rovatot kapott, a fociról is bátran írt. A vívószövetségben egy kritikus írása miatt nagy balhé lett, ezért lemondott tanácsosi pozíciójáról. Az 1933-as budapesti Eb-n már nem vívott, vállalt viszont egy filmszerepet. A korszak nagy színészideáljával, Csortos Gyulával is jó barátságban volt, Csortos lányának kiterjedt kapcsolatrendszerén át elintézett egy állást 1938-ban, amikor már nem volt könnyű állást találni a zsidóknak. Versengtek a barátságáért a tisztelői, örültek, ha tehettek érte valamit.
A zsidótörvények ellen a maga módján többször tiltakozott, megesett, hogy egy méltánytalannak gondolt ítélet miatt levonult a pástról. A mozgását és a tudását így nem tudta megcsodálni a politikai elit egy része, ami éppen miatta látogatott ki a versenyre. A ’36-os olimpián már hírlapi tudósítóként vett részt Berlinben.
A háború kitörése után, 1940-ben a naplójában szomorúan jegyezte fel a gondolatait az emberi gonoszságról, pedig akkor még csak nem is sejthette, milyen csapások érik hamarosan, és milyen kegyetlen viszontagságokkal telnek utolsó hónapjai.
Fatális tévedés
Petschauer sziklaszilárdan hitte, hogy nem eshet bántódása, mert a legmagasabb kitüntetést kapta meg az olimpiai győzelem után, és a Signum Laudis megmenti majd az életét, nem hurcolhatják el. Még két kisebb érdemrendje is volt, amelyek egyenként is mentesítést adhattak volna, mégis kevésnek bizonyultak.
Április 27-én rendelték be a Veres Pálné utcai parancsnokságra, ő semmi rosszra sem számítva tavaszias öltözetben ment be, mert tisztáznia akarta a sorsát. Onnan azonban rögtön a Keleti pályaudvarra vitték 40 orvossal együtt, és egy vagonba rakták őket.
Egy századtársa megrázó visszaemlékezése szerint Nagykátán Petschauer elmondta nagy tisztelettel, méltóságos úrnak szólítva Muray Lipót alezredest, hogy ő kicsoda, és milyen kitüntetések birtokosa, amik felmenthetik őt a munkaszolgálat alól, és csak egy fatális tévedés miatt kerülhetett oda. Muray úgy válaszolt, hogy fogja be a pofáját, a kitüntetésekre nem szolgált rá, és akik odaküldték őt, pontosan tudják, hogy miért tették, takarodjon vissza a sorba. Petschauert sokkolta a beszélgetés, és világossá vált előtte, hogy a korábbi érdemeiben már nem bízhat. (A szadizmusáról ismert Murayt egyébként háborús bűnösként 1945. május elsején akasztották fel Budapesten.)
Amikor válogatott-társai próbáltak szót emelni érte, egyikük még Horthy közvetlen környezetéhez is eljutott, de állításuk szerint nem tudtak semmit tenni érte, mert már nem volt Magyarországon, és külföldön nem vonatkoztak rá a magyar törvények.
Akik a munkaszolgálatosok közül felismerték, biztatták, hogy rendeződik ez a félreértés, és majd érte jönnek. Petschauer a humorával szórakoztatta a társait, mesélt nekik az olimpiai hangulatról, az amerikai csillogásról. Derűjét nem tudta sokáig megőrizni, mivel meleg ruhát sem vitt magával.
Nem sokszor beszélt arról, hogy kerülhetett ilyen helyzetbe, de volt egy teóriája, miért vihették el a kitüntetései ellenére. Egyszer egy bécsi szállodában lezsidózta őt egy magas rangú katonatiszt, amire ő egy pofonnal válaszolt. Párbajoztak, és mivel lényegesen képzettebb volt, megvágta az arcán. Petschauer arra gyanakodott, hogy a sebhely miatt állt rajta bosszút, amikor már a honvédség vezérkarába bekerült.
A munkaszolgálat alatt folyamatosan megaláztatásokat kellett elszenvednie, az olimpiai aranyaiból gúnyt űztek, kéjesen mondták neki, most mutassa meg, mi mindenben a világ legjobbja. A visszaemlékezések szerint a keretlegények alig várták, hogy szórakozhassanak vele. A hideg télben elkezdődött haláltusája a mai Ukrajna területén lévő Davidovkában. Lefogyott, betegségek gyötörték, dolgozni már nem volt ereje.
Utolsó heteiben találkozott az 1928-as olimpián a lovas számokban részt vevő Cseh Kálmánnal, és azt talán remélte, hogy tud rajta segíteni, kórházba tudja vitetni. „Te karddal, én lovon fogok dicsőséget szerezni a magyar névnek” – mondta neki Cseh, amikor még a vonaton zötykölődtek Amszterdam felé az olimpiára. Az alezredes azonban nem tett érte semmit a találkozásukkor a fronton, csak intett segédjének, hogy táncoltassák meg a zsidót. (Cseh a budapesti bírósági tárgyalásán nem tagadta ezt a jelenetet.)
Petschauer elkapta a tífuszt, már lábra állni sem tudott, az utolsó pillanatban került egy szovjet hadikórházba, de nem tudtak segíteni rajta. 80 éve, január végén halt meg. Az Egyesült Államokban emlékverseny viseli a nevét. A Napfény íze című filmjében Szabó István neki is emléket állított.
Források: Élet és Irodalom, 1976/1. és 3. szám, Virtuális Sportmúzem
