1972-ben az Egyesült Államok éppen nyakig benne volt a vietnámi háborúban. Észak-Vietnám offenzívát indított Dél-Vietnám ellen, a húsvéti offenzívában Amerika igyekezett úgy előnyhöz jutni, ahogy tudott, ezért körberakta víz alatti aknákkal Hải Phòng kikötőváros partjait, reménykedve, hogy a északiak hadihajói föléjük úsznak és elsüllyednek.
Aztán augusztus 4-én valami egyszerre felrobbantott több tucatot a tengerfenéken pihenő aknák közül. A robbanások látszólag teljesen maguktól történtek, nem haladt el arra sem ellenséges, sem szövetséges hajó. A következő hetekben újra és újra megismétlődött a furcsa jelenség, ismét anélkül, hogy hajó haladt volna el az aknák felett. Becslések szerint mintegy négyezer szerkezet robbant fel így, és sokáig senki nem tudta, mi okozhatta a rejtélyes detonációkat.
A katonaság viszont már akkor is gyanította, hogy nem szellemhajók, hanem szoláris interferencia lehet a háttérben, vagyis a Nap aktivitása zavarhatta meg az aknák szenzorait, de ezeket az információkat jó ideig titkosították. A titkosítás feloldása óta kutatók egy csoportja újra megvizsgálta az incidenst, és egy 2018-as kutatás megerősítette a katonaság gyanúját: a naptevékenység volt a felelős a furcsa jelenségért.
150 millió kilométerre a Vietnámi-öböltől a Nap 1972 augusztusában rendszeresen erős kitöréseket produkált, közel négyszer erősebbeket, mint amilyen egy tipikus napkitörés szokott lenni. A napkitörés vagy napfler lényegében a napfelszín közelében felhalmozódó „mágneses feszültség” (mágneses energia) gyors felszabadulása. Egy átlagos napfler során néhány perc alatt annyi energia szabadul fel, hogy az évtizedekre fedezni tudná az emberiség teljes energiaszükségletét, miközben az eseményről az emberek többsége általában tudomást sem vesz, hiszen a flerek leginkább a látható fénynél rövidebb (ultraibolya, röntgen) hullámhosszokon figyelhetők meg a világűrből.
Az 1972-es napkitörések olyan erősek voltak, hogy kiakasztották az ilyen események mérésére szolgáló részecskedetektorokat és magnetométereket. A légkörben képződő sarki fény egész Európában látható volt, még az olyan déli országokban is, mint Spanyolország. Ha az esemény akkor történt volna, amikor a NASA elindult a Holdra, az űrhajót érő sugárzás cselekvőképtelenné tette volna az űrhajósokat, sőt könnyen lehet, hogy halálos dózist is kaptak volna belőle.
De mi köze van mindennek a vietnámi aknákhoz? Annyi, hogy ezek a szerkezetek mágneses szenzorokat használtak, vagyis olyan érzékelőket, amelyek képesek felfogni a mágneses tér apró változásait is. Ha egy hajó a fémtestével túl közel sodródik az aknákhoz, a megváltozott mágneses tér beindítja a detonátort. Ha az aknák érzékenyek egy ilyen apró változásra is, akkor nem nehéz kitalálni, mit tesznek a szenzoraikkal a napkitörések, amelyek gyakorlatilag óriási mágneses lökések. Enyhébbek gyakran érik el a bolygót, az északi és déli fényért is ezek felelősek, a kicsit erősebbek zavarhatják a GPS-rendszereket, a kommunikációs eszközöket, 1967-ben pedig majdnem atomháborút indítottak.
A 2018-as tanulmány szerint az 1972-es napkitörés az eddig mért egyik legnagyobb volt, a kutatók az 1859-es Carrington-eseményhez hasonlították, amelyre a szuperfler vagy a sajtóban elterjedt „meganapkitörés”, „meganapvihar” kifejezéseket is szokták használni. A 19. század közepén még nem okozott akkora kárt egy ilyen mértékű napkitörés, hiszen a társadalom kevésbé hagyatkozott az elektronikus eszközökre, de a távíróhálózatot a mágneses vihar így is súlyosan megrongálta: számos állomás kigyulladt, a kezelők közül többen áramütést szenvedtek.
A kitörést vizsgáló amerikai és ausztrál kutatók sejtették, hogy az 1972-es esemény egy nagy napvihar volt, és hogy a Nap által kibocsátott mágneses felhő rekordidő, kevesebb mint 15 óra alatt jutott el a Földre, de így is megdöbbentek a hatásain. Kutatásuk során olyan tudományos jelentéseket fedeztek fel az Egyesült Államokból, Európából és Ázsiából, amelyek részletesen leírták a napvihar következményeit. A folyóiratokban a szakértők elektromos hálózatok károsodásáról számoltak be. Japán a röntgensugárzást is mérte, a helyi kutatók pedig felhasználták az adatokat az esemény rekonstruálásához. A napkitöréseket röntgenkibocsátásuk alapján is osztályozhatjuk, és ennek alapján az 1972-es vihar kifejezetten hevesnek számított. A szemtanúk beszámolói is ezt támasztották alá.
Persze ma már nem olyan sérülékenyek az űrhajók a napkitörések által keltett sugárzásra, mint az 1970-es években voltak, és az intenzívebb naptevékenységet is kibírják, de az 1972-es napflerhez hasonló eseményre valószínűleg még ezek sincsenek felkészítve. Egy ilyen napkitörés akár az egész műholdas rendszerünket is megbéníthatja.
(Források: Atlas Obscura, Space Weather, Popular Mechanics, METEOR csillagászati évkönyv)