2023. február 20. – 04:55
Ismerik a sztorit, ami úgy kezdődik, hogy „Churchill, Roosevelt és Sztálin leültek dumálni”? Ha igen, akkor gratulálok, úgy tűnik, sikerült figyelniük töriórán a gimiben, ugyanis ez valóban megtörtént. Nem is csak egyszer. De ne szaladjunk ennyire előre. Kezdjük azzal, hogy önállóan egyik nagyhatalom sem lett volna képes legyőzni Adolf Hitler hódító birodalmát – ehhez szükség volt többek között három nagyon különböző vezető együttműködésére.
Franklin Delano Roosevelt (FDR) rendkívül népszerű elnök volt, a második világháború kitörésekor épp a harmadik ciklusát megalapozó választási kampány hajrájára készült. Az USA épp csak hogy kilábalt egy jelentős gazdasági válságból, és a legtöbben az elszigetelődést támogatták, mert úgy érezték, hogy elég amerikai vér folyt a nagy háborúban.
Az óceán túlfelén ült Winston Churchill, aki ugyan személyiségében nagyon hasonlított Rooseveltre, de politikájában kevésbé: büszke volt a brit imperializmusra, és mindent meg akart tenni, hogy megőrizze a korona területeit. Az is nagy különbség volt kettejük között, hogy FDR fővárosát nem bombázták minden este a nácik.
Még egy kicsit odébb pedig Joszif Sztálin uralkodott. Néhány döntése balul sült el, és az 1940-es évek elején a kezdeti lepacsizás Hitlerrel vagy a katonai és politikai vezetés szinte teljes kisöprése utólag talán már nem tűnt olyan jó ötletnek.
A három nagyhatalom közötti szövetség szükséges volt, de nehezen jött létre: Sztálin igencsak gyanakvó ember volt, Churchill pedig Sztálinban nem bízott. Talán nem is ültek volna le soha tárgyalni, ha a japánok nem támadják meg Pearl Harbort, amivel belekényszerítették az USA-t a világháborúba. Az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió néhány héttel később, 1942. január 1-jén alá is írt egy jogilag nem kötelező érvényű szövetségi nyilatkozatot, ami néhány évre összekovácsolta őket.
Személyesen azonban csak 1943 novemberében Iránban, a teheráni konferencián találkozott először a három vezető, ahol lényegében megbeszélték, hogy amerikai és brit csapatok Nyugat-Európában betámadják Németországot, hogy Hitler kénytelen legyen csapatokat elvonni a Szovjetunió szempontjából kilátástalannak látszó keleti frontról. Cserébe Sztálin megígérte, hogy beszáll a japánok elleni harcba. Emellett szó volt még egyfajta szervezet felállításáról, ami egyesíteni a nemzeteket – ebből lett aztán szűk két évvel később az Egyesült Nemzetek Szövetsége, azaz az ENSZ.
Állítólagos sötét felhő a találkozó felett
A találkozó hatékonynak bizonyult, és akadt néhány vidámabb pillanat is, például Churchill táncolt egy jót a 69. születésnapja alkalmából. Sztálin is megpróbált viccelődni, bár a csattanója, hogy a háború végén ki akar végezni 50-100 ezer német katonát, nem aratott osztatlan sikert. Azonban hazatérve FDR egy egészen új sztorit dobott be az újságíróknak: azt állította, hogy a nácik merényletet terveztek a három vezető ellen.
„Gondolom, egész jó fogás lett volna, ha mindhármunkat kinyírtak volna az utcán”
– mondta az újságíróknak.
Ezt azonban bárki állíthatja, és a mai napig nem teljesen egyértelmű, hogy amit az elnök mondott, igaz volt-e. Brad Meltzer és Josh Mensch A náci összeesküvés című könyvükben megpróbáltak utánajárni, hogy mi igaz a sztoriból. A szerzők a Times of Israelnek azt mondták, hogy nehéz dolguk volt, mert rengeteg egymásnak ellentmondó információt találtak.
Churchill például szintén biztos volt benne, hogy mindhárman veszélyben voltak, és ez nem is volt teljesen alaptalan. Nem sokkal korábban, 1941-ben az amerikaiakkal közösen döntötték meg Iránban Reza Pahlavi sah uralmát, de az iráni vezetés addig nem volt náciellenes, a rezsimváltást pedig sikeresen átvészelte Franz Mayr náci titkosügynök is, aki a politikai változás után megpróbált életre hívni egy nácibarát mozgalmat. A célja az volt, hogy elég iránit maga mellé állítson, hogy leváltsák a szövetségesek által kijelölt vezetőt, és végül beszálljanak a háborúba, természetesen a nácik oldalán.
Terveiről és sikereiről lelkesen mesélt iráni barátnőjének, Lili Szandzsarinak is. Szandzsari azonban egy amerikai katonával is összeszűrte a levet, és továbbadta neki, mit mondott Mayr. Természetesen egy kettős ügynök kevés egy jó kémsztorihoz, de szerencsénk van, ugyanis a katona is kettős ügynök volt, a brit titkosszolgálatoknak jelentett. 1943 augusztusának közepén a helyi brit hatóságok ezekután felkeresték Szandzsari nagybátyját, Mayr bizalmasainak egyikét, aki elvezette őket az ügynökhöz – két héttel az után, hogy a náci titkosszolgálat rákérdezett az iráni ügynökeinél, hogy a három vezető tényleg Teheránba látogat-e.
Mayrt ugyan elkapták, de volt másik forrásuk is: egy ügynökük, Elyesa Bazna, a törökországi brit nagykövet komornyikja, aki Cicero álnéven dolgozott. A komornyiktól befolyó információkra alapozva Hitler összeült a hírszerzési vezetőjével, Walter Schellenberggel és az egyik ügynökével, Otto Skorzenyvel, hogy összerakják a teheráni akciót.
A szovjetek szerint 38 német ügynök ejtőernyőzött át Iránba, és csak hatot nem sikerült elkapni a találkozóig. Szovjet tisztviselők erről beszámoltak az amerikai és brit kollégáiknak is, és előbbieket sikerült rábeszélni, hogy a sajátjuk helyett a szovjet követségen szálljanak meg. Az már csak hab volt a tortán, hogy Sztálin követsége összenyílt a brittel, ami jelentősen biztonságosabbá tette a találkozót, hiszen kisebb volt az esélye, hogy egy német mesterlövész kocsikázás közben lelője valamelyik politikust. A konferencia végére a maradék hat náci ügynököt is elkapták, merényletkísérlet nem történt, és Skorzeny sem utazott Iránba – sőt, emlékirataiban azt írta, hogy lebeszélte Hitlert a tervről, ami így sosem indult be.
Sokan azonban, például több brit szakértő, egyáltalán nem biztosak benne, hogy valóban tervben volt egy nagyszabású akció, vagy ha volt is, nem biztosak abban, hogy mennyire volt valós a fenyegetés. Andy Saunders brit történész szerint például semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy Mayr azért volt Iránban, hogy megszervezze a merényletet, Adria O'Sullivan szerint pedig a szovjetek vagy csupán kitalálták vagy nagyban eltúlozták a lehetséges veszélyt.
Maguk a szerzők sem biztosak benne, hogy mi igaz a történetből. A CBS News arról kérdezte Meltzert, hogy ha nem biztos a dologban, miért írt róla könyvet.
„A történet attól még létezik, hogy én megírom-e, vagy sem. Azt biztosan tudjuk, hogy a titkosszolgálat szerint meg akarták ölni [az elnököt]. Csak azért, mert ez nem történt meg, nem jelenti azt, hogy a történet nem létezik. Ezt a történetet érdemes tovább vizsgálni”
– mondta.
