A legendás bűvész és illuzionista, Harry Houdini – vagy ahogy Budapesten ismerték, miután megszületett a VII. kerületben: Weisz Erik – élete utolsó éveiben az áltudományos humbugok esküdt ellensége lett. Főleg az 1920-as években népszerű spiritiszta szeánszokról igyekezett lerántani a leplet, miután felismerte, hogy az állítólagos médiumok hiszékeny embereket kopasztanak meg. Mivel Houdininak is voltak hasonló mutatványai a műsorában, sok spiritiszta trükköt ismert, és igen szkeptikusan kezelte a szellemlátók és más sarlatánok állításait. Erről a Népszava is megemlékezett 1927 márciusában:
„Legujabban egy Harry Houdini nevü artista leplezett le két hires »médium«-ot, akik éveken keresztül sikerült trükkjeikkel jelentékeny tudósokat is állandóan tévedésbe tudtak ejteni. Az egyik médium Cecil M. Cook asszony volt, aki Newyorkban fejtette ki tevékenységét. »Tulvilági szellemek«-et szólaltatott meg egy beszélőcsövön keresztül. Houdini ráncosképű, összetört öregembernek öltözködött és aziránt érdeklődött a médiumnál, hogy beszélhetne-e elhalt fia szellemével? A beszélgetés valóban meg is történt egy meglehetős nagyszámu »ellenőrző társaság« jelenlétében, noha Houdininek sohasem volt fia, amellett az a kellemetlenség is érte a médiumot, hogy a kérdező hirtelen egy villamoszseblámpát huzott elő és a váratlanul fölvillanó fénynél a jelenlevők megláthatták a »tulvilági szellem«-et Cook asszony személyében, aki a beszélőcsőbe susogta üzenetét. A másik hires médiumot ugyancsak Houdini Clevelandban leplezte le, aki szintén beszélőcsövön szólaltatta meg a tulvilági szellemeket. Ennél egy észrevétlen pillanatban bekormozta a beszélőcső végét, és amikor a »szeánsz« után kigyult a fény, ott állt a médium a jelenlevők előtt kormos szájjal.”
Houdininek rengeteg perrel kellett szembenéznie amiatt, hogy sorra hiteltelenítette a sarlatánokat. De ez nem tartotta vissza, legnagyobb trófeája a kor egyik híres médiuma, Mina Crandon volt.
A Lime Street boszorkánya
Crandon akkor a harmincas évei közepén járt, és viszonylag hamar vált a paranormális szakma sztárjává. Mina Marguerite Stinson néven született 1888-ban Kanadában, egy farmon nőtt fel, és nagykorúvá válva az első dolga volt elköltözni onnan. 18 évesen telepedett le Bostonban, munkát vállalt egy helyi templomban, majd hamarosan családot alapított. Összeházasodott egy szatóccsal, egy fiuk is született. Már javában dúlt az első világháború, amikor a nő valamilyen orvosi panasszal kereste fel a dorchesteri kórházat. A sebész, aki kezelte, dr. Le Roi Goddard Crandon volt. Nem sokkal ezután megint összefutottak egy haditengerészeti kórházban, ahol Crandon gyógyított, a nő pedig mentősként szállított betegeket. Összemelegedtek, Mina 1918 elején beadta a válókeresetet, és pár hónappal később hozzáment Crandonhoz, aki később a nő fiát is a nevére vette.
Az 53 éves orvos a bostoni közélet megbecsült figurája volt, és lelkesen mutatta be mindenkinek húsz évvel fiatalabb – a korabeli beszámolók szerint sportos, csinos – feleségét. A nő ekkortájt fordult a spiritualizmus irányába, amihez vélhetően az adta meg a kezdőlökést, hogy a férjét intenzíven foglalkoztatta a halál. Mina Crandon Margery néven elkezdett szeánszokat tartani, és hamarosan már szinte minden este rendezett ilyeneket, amelyeken neves bostoni előkelőségek is megfordultak. A sajtó is többször beszámolt róla – így kapta „a Lime Street boszorkánya” nevet –, imáit még a hadseregben is felolvasták, és olyan támogatói voltak, mint a Sherlock Holmes-regények szerzője, Sir Arthur Conan Doyle. A nő sokat levelezett az íróval, aki annyira fogékony volt a természetfölötti jelenségekre, hogy a tündérek létezésében is nagyon akart hinni.
A szeánszok száz évvel ezelőtt nagy népszerűségnek örvendtek Amerikában. Ez csak részben magyarázható a spiritualizmusra éhes közönséggel, mert ha a médium nő volt, egészen másfajta érdeklődés is táplálta ezeket a rendezvényeket. A női médiumok ugyanis gyakran levetkőztek az előadás egy pontján, ami úgy is izgató gondolat lehetett, hogy a szeánszok szinte mindig teljesen elsötétített szobában zajlottak (állítólag a szellemvilág csak sötétben nyílik meg). Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy olykor bordélyházak is spirituális központoknak álcázták magukat.
A beszámolók szerint Mina Crandon is levetkőzött néha, máskor pucér fotókat lehetett megtekinteni róla, és az is előfordult, hogy fluoreszcens folyadékkal spriccelte be a melleit, hogy azok világítsanak a sötétben. Mindez a férje áldásával történt, aki általában a felesége mellett ült a szeánszokon. Az előadás lényege egyébként erotikus felhangok nélkül zajlott: a nő a sötétben halott testvérével, Walter Stinsonnal beszélgetett, a szellem tárgyakat dobált a szobában és megszólaltatott egy csengőt. Néha Crandon a szellemvilágból érkező szerves anyagot, ektoplazmát is meg tudott idézni, sőt egy szellemkezet, ami egy darab húsként feküdt az asztalon (spoiler: mert az is volt).
Csengetett, milady?
Mina Crandon nevével különösen sokszor lehetett találkozni a sajtóban, amikor megpróbálta meggyőzni képességeiről a Scientific American díjbizottságát. Az ismeretterjesztő lapnak volt akkoriban egy szkeptikus kezdeményezése: szerkesztői 2500 dollárt (mai értéken körülbelül 44 ezer dollár, azaz kb. 16 millió forint) ajánlottak annak, aki tudományosan ellenőrzött körülmények között tesz bizonyságot telekinetikus képességekről. A jelentkezőket ellenőrző bizottság tagjait a lap mellett egy paranormális jelenségeket vizsgáló tudományos szervezet, az American Society for Psychical Research delegálta. A Crandon-ügy horderejét mutatja, hogy egy ponton az ASPR-ben is szakadást idézett elő: miután 1925-ben a spiritualista frakció elhallgatott Margery szempontjából kedvezőtlen jelentéseket, a grémium egyik vezető kutatója, Walter Franklin Price kilépett, és megalapította „konzervatív” ellenszervezetét, a Boston Society for Psychical Researchöt.
A nőt először két szeánszon, 1924. július 23-án és 24-én figyelte meg az öttagú bizottság, amely a következő tagokból állt: a már említett Price, Houdini, William McDougall harvardi pszichológiaprofesszor, Daniel Frost Comstock, a Technicolor filmvállalat egyik alapítója, valamint Hereward Carrington bűvész és kutató, aki egyébként egy olasz médium menedzsere is volt. És bár nem volt a bizottság tagja, mindenképpen meg kell említeni J. Malcolm Birdöt is, a Scientific American egyik munkatársát, aki szintén ott volt a szeánszokon és jegyzőkönyveket írt.
A sötétben két oldalról két bizottsági tag – egyikük Houdini volt – fogta Margery kezét, de a csengő így is megszólalt a szeánszon. Houdini a sötétben a nő kezét fogva érezte, hogy Crandon teste elmozdul, és arra a következtetésre jutott, hogy a nő a lábát előrenyújtva szólaltatta meg a csengőt. Hogy ez lehetséges, azt be is mutatta, de a bizottság így is további vizsgálatokat látott szükségesnek. Ezért augusztusban is ellenőrizték a médium több szeánszát. Houdini mellett Comstock is szkeptikus volt, és ők ketten mindig találtak észszerű magyarázatot az állítólagos paranormális jelenségekre.
Egy alkalommal például a szellemek üzenetét megszólaltató megafon repült Houdini lábához úgy, hogy fogták a nő kezét – a bűvész szerint ez úgy történt, hogy a megafont egy segítője Margery fejére tette, aki aztán egy fejmozdulattal, ellendítette magáról a tárgyat. Olyan szeánszok is akadtak, amiken Margeryt egy ládaszerű faszerkezetbe zárták. Egy ilyen ülésen Houdiniék azt fedezték fel, hogy valaki belülről lefeszegette a láda fedelét, egy másik alkalommal pedig egy összecsukható colstokot találtak a ládában, amit gyanújuk szerint a nő az előadáshoz használt (Margery azt állította, hogy a colstokot Houdini helyezte el, hogy lejárassa őt).
Több szeánsz után a bizottság tagjai még mindig nem jutottak dűlőre, és sokszor hangos vitába szálltak egymással. Carrington úgy vélte, hogy Margery nem csaló, és Bird is folyamatosan igyekezett a nő javára befolyásolni a vizsgálatot – például a sajtónak azt szivárogtatta ki, hogy a bizottság pozitívan fogja elbírálni az ügyet. Houdini hajthatatlan volt, de Comstock és Prince sem volt meggyőzve arról, hogy nem szélhámossággal van dolguk. Végül augusztus 27-én részt vettek még egy szeánszon, amelyen a láda egy módosított, kalodaszerű verziójába zárták Margeryt, hogy biztosan ne mozgathassa a lábát, a kezét pedig szorosan fogták. A csengő ekkor nem szólalt meg, és végül a médium nem kapta meg a Scientific American pénzdíját.
Ektoplazma a vágóhídról
Houdini végig azt gondolta, hogy Margerynek volt egy segítője, és közölte is, hogy Birdre gyanakszik. Később bebizonyosodott a sejtése: 1933-ban Prince a Scientific Americanben megírta, hogy Bird pár évvel korábban maga akart közölni egy beismerő cikket arról, miként segített a médiumnak a szeánszokon, de a cikket végül nem publikálták. Az eset kutatói később arra jutottak, hogy Margerynek valójában több beavatott embere is volt, akik megszólaltatták a csengőt vagy más módokon segítettek be a szellemvilágnak. Birdöt vélhetően a nő egyszerűen elcsábította, bár abban nincs egyetértés, hogy létrejött-e köztük szexuális kapcsolat. A bizottság egyik tagja, Carrington viszont hónapokig Margery szeretője volt, és ő is támogatta a nőt a szeánszokon, sőt pénzt is kapott tőle. Ezenkívül valószínűleg egy Eric Dingwall nevű kutató is intim viszonyba került Crandonnal. Végül, minden bizonnyal a férje is rendszeresen segített a nőnek a spirituális élményeket imitáló trükkök előidézésében.
Margeryt nem viselték meg különösebben a történtek. Az, hogy komoly vagy féltudományos szervezetek kutatói vizsgálják őt, szinte a show része lett, és mindig maradt bőven olyan kuncsaftja, akik hittek abban, hogy tényleg a halottakkal beszél. A megidézett állítólagos ektoplazmát és szellemkezet Houdiniék nem vizsgálták, mert az nem volt telekinetikus mutatvány, de más kutatók igen, például az említett Dingwall. Ő annak is utánajárt volna, hogy a nő nem a vaginájába rejtette-e műsor előtt a szellemkezet, de Crandon ezt nem engedte.
Margeryt később többször is leleplezték. A parapszichológia egyik alapítója, Joseph Banks Rhine például rajtakapta, hogy a lábával mozdított el egy megafont. 1926-ban pedig egy másik háromtagú bizottság egyik tagja, egy Robert Williams Wood nevű orvos derített fényt az ektoplazma mögötti igazságra. Bár a szeánsz előtt mindenkivel közölték, hogy az ektoplazma érintése a médium betegségét vagy halálát is okozhatja, a sötétben Wood finoman megérintette a semmiből előkerült ektoplazmacsíkot, és óvatosan visszakövette forrásához – ami Margery szája volt. A médiumnak persze nem esett baja, de amikor Wood az előadás után közölte, mit tapasztalt, a nő hirtelen felsikoltott és összeesett. Kivitték a szobából, Woodot pedig nem hívták többet.
Woodék arra jutottak, hogy az ektoplazma valójában pamuttal kitömött állati belsőség volt, amit belül kötőtűvel vagy drótokkal merevítettek, Margery pedig a fejével mozgatta az egészet. Később a Crandon által „teleplazmikus kéznek” nevezett szellemkézről is kiderült, hogy állati máj, amit felvagdostak és a megfelelő helyeken összevarrtak. Valószínűleg nem véletlen, hogy a kéz csak olyankor jelent meg, amikor Margery mellett ült a férje, és valahogy ő is részt vett a mutatványban. A médiumnak volt egy olyan trükkje is, hogy a szeánszain egy viaszdarabon megjelent egy ujjlenyomat, ami nem egyezett meg a jelenlevők egyikének ujjlenyomatával sem (tehát csak szellemtől származhat). Ezt a Prince által alapított BSPR magyarázta meg egy rendőr segítségével: az ujjlenyomat Margery fogorvosáé volt, ő tanította meg a nőt a fogásztati mintavételekhez használt viasz kezelésére. A leleplezés híre a Kárpát-medencébe is eljutott, a már idézett Népszava-cikk így folytatódik:
„Bostonban pedig egy ugynevezett »materializációs« jelenségeket létrehozó médiumot lepleztek le, aki a »szellemvilág«-ból emberi végtagokat, kezeket, lábfejeket varázsolt elő. A »csodálatos médium« dr. Crandon hires bostoni sebésznek volt a felesége. Az elővarázsolt végtagokat a sötétben meg is lehetett tapintatni, tehát az »érintési ellenőrző kisérletek« sikerrel jártak. Végül kisült, hogy ezek a »materializálódott« testrészek állati tüdőből készültek, amelyet a doktor felesége, Margery urhölgy egy zsinóron mozgatott.”
Bár a negatív sajtó megtépázta a médium tekintélyét, nem kellett más megélhetés után néznie. Sorra tartotta a szeánszokat, amíg 1941-ben, 53 évesen meg nem halt. Élete végére súlyos alkoholista lett, ez okozta korai halálát.
Az átok és a méreg legendája
Crandon leleplezéseiből Houdini csinálta a legnagyobb ügyet. Nem elégedett meg azzal, hogy Margery nem kapta meg a Scientific American díját, a médiában többször is csalónak és szélhámosnak nevezte a nőt. Sőt, egyik műsorában – amelyben azt mutatta meg a közönségnek, milyen trükkökkel dolgoznak a médiumok – Margery mutatványait is ízekre szedte. Egy városi legenda szerint emiatt Crandon halott bátyja több szeánszon is megátkozta Houdinit, és kijelentette, hogy az illuzionista hamarosan meghal – de hogy valóban történt ilyen jóslat, az nem igazolt, Crandon a médiában tagadta, hogy előfordult ilyesmi.
Mindenesetre a jóslat tulajdonképpen bekövetkezett: bár az 1927-es Népszava-cikk szerzője még jelen időben ír Houdiniről, a bűvész akkor már hónapok óta halott volt. Emiatt bizonyára ma is akadnak olyanok, akik szerint Crandon átka teljesedett be Houdinin. A valóság azonban prózaibb.
Az illuzionista halálát vakbélgyulladás okozta. Máig vitatott, hogy a vakbele magától perforálódott vagy rásegített egy incidens: pár nappal a halála előtt egy egyetemi hallgató Montrealban többször, nagy erővel hasba ütötte, hogy próbára tegye őt. Houdini sokszor kérkedett azzal, hogy a hasfala sokat kibír, de az ütések felkészületlenül érték őt, és nem tudni, hogy ez hozzájárult-e az állapotához. Az ugyanakkor bizonyos, hogy nem sietett a kórházba, bár az orvosa azonnali műtétet javasolt. A bűvész még lázasan végigcsinált egy fellépést Detroitban, és csak ezután vitette magát kórházba, de már nem tudtak segíteni rajta. 1926. október 31-én hunyt el, 52 évesen.
2007-ben Houdini egyik leszármazottja bejelentette, hogy kérvényezni fogja a bűvész kihantolását, mert meg szeretné vizsgáltatni, hogy nem méreg végzett-e ősével. Arra gyanakodott, hogy a spiritiszták megmérgezték Houdinit. Végül a vizsgálatra nem került sor, és kiderült, hogy az egész csak egy éppen akkor megjelenő Houdini-életrajz reklámfogása volt.
