2023. január 17. – 05:07
A világ legostobább sportja – így jellemezte az ESPN újságírója 2007-ben a finnországi szauna-világbajnokságot, miután ő maga is kipróbálta a versenynek otthont adó, 110 fokosra felfűtött szaunát. Alighanem igaza volt. Három évvel később a bajnokságot lefújták, miután a döntő egyik résztvevője belehalt a hőségbe, a másikat hetekig kellett égési sérülésekkel kórházban ápolni.
Finnországban a szaunázás a kultúra része, mindenki csinálja, sok embernek van privát szaunája otthon, a jobb munkahelyek is üzemeltetnek szaunát a dolgozóknak, sőt még a börtönök is, ugyanis a fogvatartottaknak a törvény szerint joguk van heti egyszer használni a szaunát, ez olyan alapszolgáltatás, mint a zuhany.
Aki járt már szaunaszeánszon, amikor a szaunamester különféle illóolajokkal és törülközővel generált légmozgással szórakoztatja az izzadó közönséget, jól tudja, hogy egy ilyen eseményről idő előtt távozni, főleg a társaságból elsőként, sokak szemében ciki, a gyengeség és – férfiak esetében – a férfiatlanság jele, kb. úgy, mint nem bírni az alkoholt vagy a csípős ételt. Persze jó nagy hülyeség benn maradni a 80-90 fokban, amikor a testünk jelzi, hogy elég volt, de hát ez van, ilyen az emberi természet. Meg olyan, hogy szereti a saját határait próbálgatni, akár messze a józan ész határain túl is. Ez inspirálhatta 1999-ben Finnországban az első szauna-világbajnokság megrendezését, ahol a verseny egyszerűen annyiból állt, hogy aki tovább bírja a 110 fokra felfűtött szaunában, az nyer.
110 fok elég brutális, és ha ez nem lenne elég, 30 másodpercenként fél liter vízzel dobták fel az élményt. Márpedig a szaunában a páratartalom az igazán kegyetlen, nem is a hőmérséklet. Ennek az a magyarázata, hogy a hőség ellen a szervezetünk a vérkeringés és az izzadás felpörgetésével védekezik. Az izzadság elpárolog a bőrünkről, a párolgás hőt von el – ez a testünk légkondija, ami egy ideig akár a 100 fok feletti szaunában is életben tart, pedig ugye ilyen hőmérsékleten szó szerint fel kéne forrnia a vérünknek. Viszont minél magasabb a páratartalom a levegőben, annál nehezebben párolog el az izzadságunk, így romlik a hűtés hatásfoka is.
A tradicionális finn szaunát meztelenül szokás használni ugyan, a világbajnokságon azonban kötelező volt a fürdőruha. Tilos volt bármilyen krémet, olajat kenni a bőrre, illetve a szaunában dörzsölni vagy akár hozzáérni (például letörölni az izzadságot); tilos volt a szaunában felállni, lefeküdni, és úgy általában mozogni. Aki feladta, annak önerőből, segítség nélkül kellett elhagynia a szaunát, különben kizárták.
Az első bajnokságokon jellemzően hazai győzelmek születtek, és a férfiaknál ez így is maradt, amíg csak megtartották a versenyt (a nőknél a belarusz Natallja Trifanava háromszor is megverte a finneket). A férfiaknál egy Leo Pusa nevű finn fickó volt eleinte a legnagyobb sztár, négy világbajnokságot nyert meg, az utolsót már 56 évesen. Tőle aztán egy Timo Kaukonen nevű, civilben hegesztőként dolgozó versenyző vette át a trónt, aki ötször lett világbajnok. A győzelemhez amúgy jellemzően 15-20 percig kellett kibírni a 110 fokban, 200-as pulzussal, egy idő után már elég jelentős páratartalom mellett. Mivel maga a szauna mérete és kialakítása is nagyban befolyásolja a szaunázók hőérzetét, hivatalos világcsúcsot nem tartottak számon.
2004-ben a japán tévé forgatott egy dokumentumfilmet a bajnokságról, ami váratlanul nagy siker lett, 40 milliós nézettséget ért el, és megalapozta a verseny nemzetközi népszerűségét. Így jutunk el 2010-ig, az utolsó, tragédiába fulladt bajnokságig. Ekkor a már említett ötszörös bajnok Timo Kaukonen volt a címvédő, de az orosz Vlagyimir Ladizsenszkij erősen fogadkozott, hogy megszakítja a finnek győzelmi sorozatát. Az orosz is hagyományos szaunázó nemzet (bár az orosz szauna, a banya tipikusan inkább gőzös, magas páratartalmú, és kevésbé forró, mint a finn), éppen az előző évben avattak először orosz világbajnokot a női versenyben, és Ladizsenszkijnek is volt már egy harmadik helyezése – szóval nem is volt egészen irreális a terv.
A 2010-es verseny szaunája a szokásosnál is sokkal extrémebb körülményeket teremtett, sosem tapasztalt, intenzív hőérzésről számoltak be a versenyzők, akik jellemzően pár percet bírtak csak odabenn a szokásos, 10 perc feletti menetekhez képest. A döntő a várakozásoknak megfelelően Ladizsenszkij és Kaukonen között zajlott, és előbbi kicsivel hat perc után egyszerűen elájult, úgy kellett kivonszolni a szaunából. Kaukonen megpróbált a saját lábán távozni, de végül ő is segítségre szorult – így hivatalosan mindkettőjüket kizárták a versenyből, és a finn Ilkka Pöyhiä lett a bajnok. De ez akkor már senkit nem érdekelt, annyira borzasztóan nézett ki a két sztár a hatperces pokol után, tele égési sérülésekkel. Ladizsenszkij halott volt, amikor kihúzták a szaunából, a helyszínen próbálták újraéleszteni, de hiába. Kaukonent kórházba szállították, ahol hat hétig tartották mesterséges kómában; a testfelülete 70 százalékán szenvedett égési sérüléseket, a veséi leálltak, a tüdeje és a légcsöve is megégett.
Mint utólag kiderült, a tragédiát az okozta, hogy Ladizsenszkij csalni próbált, erős fájdalomcsillapítókat vett be, és a bőrét érzéstelenítő zselével kente be. Az így eltompított fájdalomérzékelése mellett tovább volt képes a forróságban benn maradni, mint ahogy a szervezete el tudta azt viselni. Kaukonen pedig egyszerűen akaraterőből megoldotta, hogy akkor is tartsa vele a lépést, amikor az már túl sok volt a testének. Egyébként amikor felépült a sérüléseiből, azt nyilatkozta, nem neheztel sem az ellenfelére, sem a szervezőkre.
A világbajnokság sorsa azonban így is megpecsételődött. A hivatalos nyomozás nem marasztalta el ugyan a verseny szervezőit, a tragédia árnyékában soha többé nem rendezték meg a bajnokságot.