2023. január 8. – 09:56
Mindig is léteztek sajátos klubok, ahova csak bizonyos érdeklődésű vagy tulajdonságú emberek léphettek be. Ilyen exkluzív klubok jöttek létre a 19. század végén szép sorjában Amerika keleti partján, ezekbe meghívót csak olyan férfi kaphatott, akinek a súlya meghaladta a kétszáz fontot, vagyis nagyjából 91 kilót. A legsikeresebb kövérférfi-klubnak több mint tízezer tagja volt. A nőknek tilos volt belépniük ezekbe a klubokba, amelyekről egyeseknek az volt a véleményük, hogy tagjaik olyan szörnyszülöttek, akiket cirkuszban kellene mutogatni. A kövérférfi-kluboknak az orvostudomány fejlődésével és a gazdasági válságokkal leáldozott.
„Ez a falu ma este tele van gömbölyű, lógó hasakkal és tokákkal, mert a New England-i Kövér Férfiak Klubja ma este Hale’s kocsmájában ülésezik. A csont és bőr bennszülöttek irigykedve bámulják a vonatokról leszálló köpcös alakok pirospozsgás arcát” – olvasható a Boston Globe egy 1904-es cikkében, amelyet az egyik legsikeresebb kövér férfiakból álló társaságról írtak. A századforduló idején – főleg Amerika keleti parti városaiban, illetve Utah, Nevada és Tennessee államokban – több olyan klub is létezett, amelybe kizárólag túlsúlyos férfiak léphettek be. Az első ilyen exkluzív kövérférfi-klub valamikor az 1860-as évek végén alakulhatott New Yorkban, New York-i Kövér Férfiak Egyesülete néven.
A New England-i társaságot, amiről a Boston Globe újságírója is írt, 1903-ban alapították, a legenda szerint a Vermont állambeli Wells River egyik kocsmájában, amelynek a tulajdonosa Jerome Hale volt. Amikor vendégeivel a kocsma kandallója mellett beszélgetni kezdtek, Hale észrevette, hogy mind hasonlóan nagydarab fickók. Hale erre fel bedobta az ötletet, hogy akár alapíthatnának egy klubot is, ahol a hozzájuk hasonló, jó súlyban lévő férfiak összegyűlhetnek.
A New England-i Kövér Férfiak Klubjának több mint tízezer tagja volt. A társaság szigorú szabályok szerint működött, és még saját szlogenjük is volt, ami úgy hangzott: „Kövérek vagyunk, és kihozzuk belőle a legtöbbet.” A New England-i férfikörnek csak az lehetett tagja, akinek a súlya meghaladta az angolszász mértékegység szerint 200 fontot, vagyis nagyjából 91 kilót. Minden újonnan csatlakozónak egy dollárt kellett fizetnie, ha be akart lépni az exkluzív társaságba, amely évente kétszer ülésezett, és ezeken az eseményeken csak az vehetett részt, aki ismerte a klub titkos kézfogásait és jelszavait.
A találkozókat jó előre meghirdették, hogy a tagoknak legyen idejük tisztességesen felkészülni a gyűlések egy kötelező programjára: a mérlegelésre – ez lényegében azt jelentette, hogy mindenkinek legyen ideje még 5-6 kilót felszednie. Egyes klubokban versenyt csináltak a mérlegelésből, és a legnehezebb tagokat egy-egy disznóval jutalmazták. Többen próbáltak csalni is a versenyben, például úgy, hogy párnákat tettek a ruhájuk alá és érméket a zsebeikbe, hogy többet mutasson a mérleg, és végre megkapják a nekik járó elismerést. George Kapp, aki egy connecticuti kövérférfi-egyesület tagja volt, az egyik méredzkedés alkalmával magabiztosan állt a mérlegre, azzal a felkiáltással, hogy most már biztosan több mint 136 kiló (háromszáz font). A mérleg azonban csak 110 kilót (243 fontot) mutatott, ami annyira lesújtotta a férfit, hogy a barátai szerint bánatában még aznap este több kilót fogyott.
Nem meglepő módon ezeken az összejöveteleken a fő program az evés volt. A kiadós reggeli után a klubtagok különböző játékokkal, sportversenyekkel szórakoztatták magukat és egymást, kötelet húztak, ugró- és talicskatoló versenyeket rendeztek. A napközbeni sportolás azért is volt fontos, hogy a résztvevők kellően éhesek legyenek, amikor este a vacsoraasztalhoz ültek. És míg a texasi klubokban jellemzően grillpartikat tartottak és sült osztriga volt a vacsoramenü, addig a New England-i társaságnak az osztriga mellett csirkekrémlevest, főtt csukát, gombás marhafilét, sült csirkét, sült malacot, garnélasalátát, gyümölcspudingot brandymártással, süteményeket, sajtot és fagylaltot szolgáltak fel, ami után többen kávét vagy konyakot kortyolgattak. Az est zárásaként pedig felolvasták a hiányzó tagoktól kapott leveleket, és mielőtt mindenki elbúcsúzott volna, még tűzijátékoztak is.
A brit Swansea Egyetem történésze, Daryl Leeworthy szerint ezekben a klubokban azontúl, hogy testes férfiak összegyűltek és jókat lakmároztak együtt, a kapcsolatépítés is fontos volt. A vallási vezetők, bírók mellett politikusok is megfordultak ezekben az exkluzív körökben. Az Egyesült Államok 27. elnökének, William Howard Taftnak, aki maga is jó erőben volt, szintén felajánlották a tagságot, ám ő ezt visszautasította. Egy Wells River-i találkozón azonban ő is részt vett, és amikor beszállt az autóba, ami a vasútállomásról fuvarozta a találkozóra érkezőket a Hale’s kocsmába, az elnök súlya alatt az autó csak sokadik próbálkozásra tudott elindulni.
Kerry Segrave az Obesity in America 1850–1939 (A kövérség Amerikában 1850–1939) című kötetében azt írja, azért is érdekes ezeknek a kövérférfi-kluboknak a története, mert egy olyan korban jöttek létre, amikor sokan sokfélét gondoltak az elhízásról és a kövér emberekről. Míg egyesek a fizikai és szellemi leépülést is a túlsúly számlájára írták, addig mások ünnepelték a kövérséget, úgy gondolták, hogy az, aki nehezebb az átlagosnál, mindig jó kedélyű és erkölcsös, sosem tenne semmi törvénybe ütközőt. Ők úgy tekintettek ezekre a férfiakra, mint a társadalom megbecsült tagjaira, akiknek vagyonuk és presztízsük volt, míg mások szerint inkább cirkuszba való szörnyszülöttek voltak.
Talán ezért is voltak olyan sokan kíváncsiak az olyan sporteseményekre, amelyeken két kövér férfiakból álló csapat játszott egymás ellen, vagy épp átlagos testsúlyú játékosok voltak az ellenfelek. A New York Times 1885-ben írt két New York-i kövérférfi-klub – a brooklyni és a flushingi – baseballmeccséről. A beszámoló szerint a lelátók megteltek, amikor a két csapat játékosai összecsaptak. Egyikük még beszédet is mondott, amelyben bevallotta, hogy már nem tud egyedül öltözködni, így 25 centet fizet valakinek azért, hogy segítsen neki felvennie a mezét, és másik huszonötöt azért, hogy segítsen levennie.
A brit történész Leeworthy szerint a kövérférfi-klubok nem csak Amerikában működtek, bár tény, hogy ott voltak a legnépszerűbbek. Létezett egy francia változat is, a „Les Cents Kilos”, azaz a százkilósok egyesülete, ami 1897-ben alakult, de nem sokáig működött. Létrehoztak egyet Belgrádban 1932-ben, illetve többet Nagy-Britanniában is, ahol azoknak a tagoknak, akik nem tudták teljesíteni a súlykövetelményt, bírságot kellett fizetniük, amit jótékonysági célra ajánlottak fel.
A nőknek megtiltották, hogy csatlakozzanak kövér férfiakból álló társaságokhoz, ezért létrehozták saját klubjaikat, egyet például Pennsylvaniában, ebben a tagok átlagosan 107 kilót (236 fontot) nyomtak. Nem sok ilyen klub létezett, a nők körében már a 19. századtól kezdve sokkal népszerűbbek voltak azok az egyesületek, amelyek a különböző diétákat, fogyókúrás csodaszereket, elhízás elleni tablettákat népszerűsítették.
A kövérférfi-kluboknak az idő előrehaladtával lassan leáldozott, egyrészt az orvostudomány fejlődésével, hiszen egyre nyilvánvalóbbá vált, milyen súlyos egészségi kockázatokkal jár a kóros elhízás. Másrészt a gazdasági válságok miatt, amikor az embereknek nem tellett több fogásból álló vacsorákra. 1924-ben a több mint tízezer tagból álló New England-i Kövér Férfi Klub már csak 38 tagot számlált, akinek a súlya még mindig a belépési küszöb fölött volt.
