35 éve, 1987-ben alapították az Egyesült Államokban a díjugrató lovasok hírességeinek csarnokát. Az, hogy ide elsőként az ország első olimpiai bajnoka, William Steinkraus került be, nem meglepő. Az első beiktatási ceremónián a felkészítője, Némethy Bertalan előtt is tisztelegtek, ő is tag lett. Némethy páratlan edzői és vezetői pályafutását ezzel a díjjal koronázták meg. Az öt olimpián indulási jogot szerző (de csak kettőn részt vevő) Dallos Gyula úgy fogalmazott róla, megtanította lovagolni Amerikát.
A magyar sportvezetés észlelte az ország lemaradását az amszterdami olimpián (1928) a lovas számokban, de megvolt a szándék a változtatásra. Örkénytáborban egy olyan csapatot hoznak létre, aminek a hazai lovassport fejlesztése lett a feladata.
Némethy Bertalan 1911-ben Győrben született, a Bencés Gimnáziumban érettségizett 1928-ban, utána a katonai pályát választotta. A lovassport fejlesztésére létrehozott csapathoz 1936-ban került, egyúttal a válogatott tagja is lett, eközben járta a világot, és figyelte a kontinensen a lovak felkészítését. A tanulmányútjai során szintetizálta a különböző iskolák felfogását, és ebből alakította ki a saját módszerét.
Ha nem marad el az 1940-es olimpia, azon biztosan rajthoz állhatott volna, ugyanis ezekben az években már az olimpiai csapat tagja volt. A válogatott színeiben elsőként 1938-ban, a németországi Aachenben lovagolhatott. 1940-ben Rómában és Firenzében is képviselte Magyarországot. Legsikeresebb lovai Lavarone (1926, Lavendell II–Árva) és Ádám II (Lavandell II–Duczi) angol telivérek voltak, rendkívüli tehetséggel, ám annál nagyobb érzékenységgel, így nem véletlen, hogy intelligens lovast kívánt a lovaglásuk.
Némethyt 1942 telén a Don kanyarba vezényelték, ahol megsebesült, jó egy év múlva tért haza. A Ludovika lovastanárának nevezték ki, erre a pozícióra vágyott. A háborús pusztítás elől menekülve azonban 1945-ben Dániába került, ott is telepedett le, hasznosította a tudását, és lovastanárként helyezkedett el. Barátságosan fogadták, majd ki is tüntették, miután egységével a németekkel szembeszállva segítették a dán partizán mozgalmat. 1951-ben kapta meg a lehetőséget, hogy az Egyesült Államokba menjen.
1955-ben a versenyzők kívánságának eleget téve az amerikai válogatotthoz nevezték ki. Rögtön munkához látott, és módosította a lovak kiképzését. Már itthon is tanulmányozta a lovak anatómiáját, arról is oktatott, milyen terhelést kaphatnak a csigolyák, később szakkönyvet írt, amiben ábrákkal szemléltette a helyes tartást, a megfelelő egyensúlyt, hogy forrhat össze a ló és a lovasa. Olyan tudást vitt Amerikába, amilyen ott akkor még nem létezett. Többnyire a vadászlovagló stílusában haladtak, noha a sport annál jóval több odafigyelést igényel. Úttörő volt, a felkészültsége lenyűgözte a sportág irányítóit, a hitelessége pedig a sikerekkel csak nőtt.
„Magával hozta a klasszikus lovaglás összes hagyományát, amelyeket egy már nem létező rendszerben tanult meg, és az amerikai lovaglás színterére szabta őket”
– jellemezték akkoriban.
Pedig az akklimatizáció alatt még furcsán néztek rá, azt suttogták, nem az olimpián kell a lovasait megtanítani lovagolni, mert olyan futószáras edzéseket tartott a magaslati, ezért ritkább levegőben, mint ha kezdő lovasok lennének a tanítványai. A futószáras edzésben látta a garanciát mind a lovas, mind a ló tökéletes kiképzésére. Szentül hitt abban, hogy a helyes ülés a sikerek kulcsa, és nagy téthelyzetben, nagy nyomás alatt sem változhat meg egyik versenyzőjének a lovaglása sem. Tanítványai ugyanolyan stílusban lovagoltak, mintha esztergagépen faragták volna őket.
Az 1956-os olimpia lovaglószámait Stockholmban rendezték az év nyarán, ott már az amerikai lovascsapat egyik vezetője volt, de még csak ismerkedett a körülményekkel, és akkor még a tizenhetedik helyen szerénykedtek. (Magát a nyári olimpiát decemberben tartották Melbourne-ben.) 1960-ban Rómában viszont általános meglepetésre az amerikai csapat ugrásszerű javulással már ezüstérmet nyert.
Életének fontos része volt, hogy abban az évben egy Oscar-díjas dokumentumfilmben is szerepet vállalt. A film (The Horse with the Flying Tail) egy Nautical nevű ló fejlődését örökítette meg, ami Némethy szakértelmével és a kezei alatt egyre jobb lett, és válogatott versenyzők olimpiai felkészítését segítette, a Pán-Amerikai Játékokon pedig nyert is az amerikai csapattal.
Némethy a filozófiáját így foglalta össze: „Az a célunk, hogy a lovasok ne csak megkíséreljék a lovukat uralmuk alá vonni, hanem azok még bizonyos öntevékenységet is nyernek, és egyúttal figyelmességük is kiképződik. Nyugodtan versenyeznek, értelmesebben figyelnek az akadálypálya feladataira és a lovasra.”
Az 1964-es tokiói olimpián az amerikai válogatott ismét ezüstérmes lett, Némethy erényei között akkor azt emelték ki, hogy a formába hozás egyik nagy mestere.
1968-ban Mexikóvárosban pedig Steinkraus megnyerte az ország első olimpiai aranyérmét.
A mexikói pályán a legmagasabb akadály 180 centis volt. Ennél azonban nehezebb ugrás a 175 centis széles vagy szaknyelven oxer ugrás, mert egymástól 220 centiméter távolságra van két rúd, így a lovaknak nagy lendületből kellett hosszan átrepülniük az akadály felett. A videó még jobban szemlélteti a pálya nehézségeit, és bemutatja, hogyan nyert Steinkraus:
Az első kört hibátlanul teljesítette, a másodikban egy verőhibája volt, de mivel nagy ellenfele, az első körben szintén tökéletesen haladó brit Coakes kétszer is hibázott, ezért ő lett az olimpiai bajnok. Ez a siker azért is volt nagy jelentőségű, mert a brit lóállományt eredetileg jobbnak minősítették, mint az amerikait. Némethy a helyszínen is lovagolta az állatokat, nemcsak utasítgatott, hanem ő is érezte a rezdüléseiket, így tudott hasznos tanácsokat adni.
„Előírásaival több nemzedéket tanította nemcsak lovagolni, hanem viselkedni és megadni a lovaknak a tiszteletet, megértést, gondoskodást és azt a képzést, amit megérdemelnek”
– méltatta Steinkraus a mesterét.
Némethy nemcsak jó lovasokat választott ki – a kiválasztásban nem ismert kompromisszumot – és nekik vetetett jó lovakat, a technikai képzettségét emelte ki valamennyi tanítványa. Illetve azt, hogy a nap mind a 24 órájában egy úriember. Az olimpiai aranyérem mellett a lovasai több mint négyszáz győzelmet arattak a világ élvonalában, köztük számos első helyet elérve a Nemzetek Díja-versenysorozatban. Az USA neves díjugratói közül mindenki hálás volt neki.
Az USA az 1980-as moszkvai olimpiát bojkottálta, Némethy pedig 25 év után befejezte a lovascsapat irányítását. A sportágtól azonban ezután sem szakadt el, hiszen az 1984-es Los Angeles-i olimpián már nem mint edző, hanem mint a lovaspálya tervezője vett részt, az ő hatására maximálták 160 centiben az akadályokat. Mivel szűkebb területen versenyeztek, előtérbe került a lovasok technikai tudása, milyen íveket használjanak, milyen sebességgel közelítsék meg az akadályokat, hogyan ugrassanak át rajtuk.
Ez az olimpia nagy amerikai sikerrel zárult, az egyéni mellett a csapatversenyt is megnyerték, ilyen duplázás mindaddig elképzelhetetlen volt. Senki sem vitatta, hogy Némethy tanítási módszerének volt köszönhető a kiugró siker.
1987-ben tért haza először, akkor egy előadást tartott az Állatorvosi Egyetemen. A kortársai ott ültek az első sorban, és csak rájuk mutatott: ők is állhatnának ott a katedrán mellette, mert azt a tudást, amivel ő rendelkezik, együtt szívták magukba még a második világháború előtt. Kaposváron találkozott egykori bajtársával, Monspart Gábor huszárezredessel, aki előtt a háború előtti éveket idézve, századosként tisztelgett. Később, 1995-ben a Pannon Agráregyetemen díszdoktori kitüntetést kapott.
2002-ben halt meg a floridai Sarasotában. Kint egy lovasverseny viseli a nevét, hazai örökségét egy nevét viselő alapítvány gondozza, és hamarosan egy Amerikában bemutatandó dokumentumfilmben is láthatjuk az életútját. „Zsenialitása tette lehetővé sokaknak, hogy élvezzék a lovak csodáját” – értékelte munkásságát egy jelenlegi amerikai lovassportvezető, Armand Leone.
A cikkhez dr. Jármy Miklós és Cseri Dávid, a Némethy Alapítvány két kurátora nyújtott segítséget.