Felelőtlenül húzzuk le az aranyat érő vizeletet a vécén, pedig a történelem során sokszor sokat ért, és rengeteg mindenre használták. Gyártottak belőle puskaport, cserzették vele a bőrt, az viszont a mai napig kérdéses, hogy az ókori rómaiak – a városi legendákkal ellentétben – valójában használták-e fogfehérítésre.
A történelem során sokkal kevésbé pazarolták ezt az aranyat érő folyadékot, mint ahogyan mi tesszük. A vizeletet használták például a bőr puhítására: az ebben található ammónia magas pH-értéke miatt lebontja a szerves anyagokat, így a vizelet tökéletes az állati bőrök puhítására és cserzésére. Az állatbőrök vizeletbe áztatása megkönnyítette a bőrmunkások számára a szőrzet és a húsdarabok eltávolítását a bőrről.
Segítette az ammónia a szövetfestés folyamatát is: a magvakból, levelekből, virágokból, zuzmókból, gyökerekből, kéregből és bogyókból származó természetes színezékek kimosódhatnak a ruhaanyagból, ha nem kezelik egyszerre olyannal is, ami segít a festéknek a szövetbe jutni. Erre tökéletes az ammónia maró hatása miatt. A vizelet annyira fontos volt a 16. századi Anglia textiliparának, hogy a hordókat – egy hordó becslések szerint 1000 ember egész évi vizeletáramának megfelelő mennyiség – az ország egész területéről rendszeresen Yorkshire-be szállították, ahol timsóval keverték össze, ami így még erősebb marószert alkotott, mint a vizelet önmagában.
Kevésbé ártalmatlan használati módja a vizeletnek a puskaporgyártás: a puskaporhoz kis mennyiségben szén és kén kell, egyikhez sem nehéz hozzájutni. A fő összetevőt, a salétromnak is nevezett kálium-nitrátot viszont csak a 20. század elején tudták előállítani nagyobb mennyiségben. Ezt megelőzően a lőporgyártók kihasználták a vizeletben természetesen megtalálható nitrogént, és így gyártottak puskaport.
Folteltávolító tulajdonsága miatt a vizeletet takarításhoz, mosáshoz is gyakran használták. Az ammónia hasznos tisztítószeralap, mivel az enyhén savas szennyeződéseket semlegesíti. Az ókori Rómában a vizeletgyűjtő edények mindennaposak voltak az utcákon – a járókelők ezekbe könnyítettek magukon, és amikor az edények megteltek, az összegyűjtött folyékony aranyat a mosodába vitték, vízzel felhígították, és a piszkos ruhákra öntötték. A dolgozók aztán a vizelettel teli kádban állva taposták a ruhákat.
Arról is gyakran olvasni, hogy az ókori rómaiak fogfehérítésre, szájvízként használták a vizeletet, ennek megerősítésére azonban nincsenek hiteles történelmi források. Catullus római költő egyik versében említi a módszert, mint amit a kelták használtak Spanyolországban, de abból kiindulva, hogy az írásban Egnatiust erősen kifigurázza emiatt, Catullus alatt valószínűleg Rómában nem volt bevett ez a gyakorlat. Pedig – mind Catullus, mind pedig a tudomány alapján – tényleg hatékony módszer a fogfehérítésre, ha valaki vizelettel gargarizál: megint csak az ammónia miatt nagyon hatékonyan távolítja el a lepedéket a fogakról. Persze ettől függetlenül még előfordulhat, hogy volt olyan időszak, amikor Rómában is gyakran fehérítették a fogakat vizelettel, de Catullus idején már biztosan nevetség tárgya volt, aki ilyet művelt.
Annak ellenére, hogy a városi legendákkal ellentétben nem használták széleskörűen szájvíz helyett, a vizelet nagyon értékes volt a rómaiak számára. Mint ahogyan azt feljebb említettük, a fullonicákban (posztóműhelyekben) például elengedhetetlen volt a ruhák folttalanítására, annyira, hogy még a kocsmákban is vizeletgyűjtő edényeket helyeztek ki – nem volt szükség külön illemhelyiségre, mindenki ott végezte el a dolgát, ahová az edényeket kirakták.
A rómaiak az ipari és kereskedelmi felhasználás mellett a vizeletet gyógyászati célokra is használták. Idősebb Plinius például dicsérte „az állott vizeletet”, mert tapasztalatai alapján rendkívül hatékonynak bizonyult a pelenkakiütések kezelésében. Azt is írta, hogy a friss vizelet jó a „sebek, égési sebek, végbélnyílás fertőzései, hasnyálkahártya és skorpiócsípések kezelésére”, sőt a férfivizelet gyógyítja a köszvényt is. Hamuval összegyúrva jó a veszett kutya harapására, és a kígyók által okozott csípések gyógyítására, és a skolopendra százlábú csípésére igazi csodaszer: a megcsípettnek csak egy csepp vizeletet kell a feje tetejére csepegtetnie, és azonnal meg is gyógyul. Az író felhívta a figyelmet arra is, hogy mindenkinek a saját vizelete a legjobb, hiszen azt azonnal lehet alkalmazni, és nem kell várni a beszerzésére.
Mivel a rómaiak számára a vizelet – a fentiek alapján érthető módon – nagyon értékes volt, egyértelmű, hogy meg is adóztatták. Vespasianus császár szép summát keresett azzal, hogy megadóztatta a nyilvános mellékhelyiségekben összegyűlt vizelet kereskedelmét. Erre szüksége is volt: Nero halála és az egy évig tartó polgárháború után üresen vette át az államkasszát. Ezt az adót azonban még a gazdagabb rómaiak is gyakran bírálták, élükön Vespasianus császár saját fiával, Titusszal. Neki tulajdonítják a „pecunia non olet”, vagyis a „pénznek nincs szaga” mondást is: Vespasianus állítólag Titus orra alá dugta az első befizetésből származó pénzt (pecuniam), és megkérdezte, bántja-e a szaga. Mikor Titus azt mondta, hogy nem, a császár közölte vele, hogy pedig ez is a vizeletadóból befolyt pénz.
A tudomány egyébként ma is használja a vizeletet például elektromos áramforrásként: a vizeletet feldolgozó baktériumok elég erős áramot tudnak termelni ahhoz, hogy egy mobiltelefont működtetni lehessen. A vizeletből származó gyógyszerek segíthetnek a meddőség kezelésében és a menopauza tüneteinek leküzdésében. A vizeletből kinyert őssejtek neuronokká programozhatók, és még emberi fogak növesztésére is felhasználhatók. A lehetőségek tárháza – majdnem – végtelen.