Ma divatos kiegészítő és a szemünk védelmére szolgáló eszköz a napszemüveg, de ezer évvel ezelőtt még teljesen másra használták, mint ma. A ma ismert napszemüvegek ősét az eszkimók használták, de a 12. században a kínai bírók is viseltek hasonlót azért, hogy elrejthessék az arckifejezésüket a tárgyalások alatt.
A napszemüveg ma fontos egészségvédelmi szerepet is ellátó kiegészítő: erős napsütésben védi a szemünket a káros UV-sugárzástól, már ha megfelelő minőségű darabot vásároltunk. Az első napszemüvegeket még más okból viselték, a 12. században Kínában például a bírók azért, hogy eltakarják az arckifejezésüket a tárgyalóteremben.
Az első ismert forrás a mai napszemüvegek őseiről Pliniustól származik, aki szerint Néró császár smaragdszínű lencséken keresztül nézte a gladiátorharcokat Rómában. Egyesek úgy gondolják, hogy a császár egyfajta napszemüvegként hordhatta az eszközt, de nem tudni, hogy azért volt rá szüksége, mert valóban akarta a szemét a naptól, vagy azért, mert rövidlátó volt, és a lencse javított valamicskét a helyzeten.
Az viszont biztos, hogy a mai napszemüvegek funkciójához az inuitok fényellenzős eszközei voltak a legközelebb a történelem során. Az Észak-Amerika sarkvidéki területein élő őslakosok azért hordták a kezdetleges szemüvegeket, hogy megvédjék a szemüket a havon visszaszóródó erős fénytől. A hóvakság ugyanis kifejezetten fájdalmas állapot, és nem is ritka probléma: ha az ember hosszú ideig megfelelő védelem nélkül tartózkodik havas területen szikrázó napsütésben, a szem szaru- és kötőhártyája komolyan károsodhat. A hó a napfény 80 százalékát visszaveri (ellentétben a vízfelszínnel, ami csak a negyedét). Az inuitok többféle eszközt találtak ki a hóvakság kivédésére, a nigaugeknek nevezett szerkezetet már kétezer évvel ezelőtt is használták. Ez gyakorlatilag egy fából, csontból, és agancsokból álló lemez volt, amire két sávot vájgak a kilátásnak. A többi változatban jellemzően a sávok mérete és mennyisége változott, néhányuk viszont már egészen hasonlított a klasszikus szemüvegformára. Az eszköz hatékonyan korlátozta a szembe jutó napfény mennyiségét, modern kutatások megállapították, hogy az inuitok megoldása nagyon hatásos volt a hóvakság ellen.
Kínában nagyjából 900 évvel ezelőtt hordtak napszemüvegszerű eszközöket, itt azonban nem csak a napfény előli védekezés volt a cél. A kínaiak lapos kvarcdarabokat illesztettek a szemük elé, eleinte azért, hogy a tárgyalásokon a bírók elrejtsék az arckifejezésüket. A 15. században aztán továbbfejlesztették a technológiát, és kezdetleges keretbe építették a kvarcokat. Ekkor már sokféle, köztük terápiás és szertartásos célra is használták őket. Jellemzően azonban nem nyújtottak jelentős fényvédelmet, és csak beltéri viselésre voltak valóban hasznosak.
Az 1700-as évek elején aztán kiderült, hogy Néró császárnak mégis igaza lehetett, és a smaragd nem rossz megoldás a napsugarak elleni védelemre. Egy londoni látszerész zöld lencsékkel kezdett kísérletezni, hogy segítsen bizonyos látásproblémák javításában, és kiderítette, hogy a zöld a legjobb szín, ha az ember szeretné védeni a szemét a káros napsugaraktól. A smaragdszínű megoldások egy ideig divatosak maradtak, ezt Nathaniel Hawthorne és Edgar Allan Poe munkáiban számos említés bizonyítja.
Az első, kifejezetten fényvédelemre szánt színezett lencséket a 18. század végén Olaszországban, Velencében viselték. Ezeket Goldoni-szemüvegként ismerték, és a híres drámaíró, Carlo Goldoni után nevezték el őket, aki népszerűvé tette a stílust. Leggyakrabban gondolások viselték őket, akiknek a víz felszínén visszatükröződő fény miatt volt védelemre szükségük.
Szintén a 18. században váltak népszerűvé a briteknél a terápiás szemvédő eszközök azok körében, akik fényérzékenységben szenvedtek. Bár technikailag nem tekinthetők napszemüvegnek, ebben a korban úgy gondolták, hogy kék vagy zöld lencséjük korrigálja a látáskárosodást és enyhíti a vakító fény okozta kellemetlenséget. Az 1730-as években egyébként arra is rájöttek, hogy a legegyszerűbb a lencséket valamilyen kevésbé rugalmas anyaggal a fej mellett, a fülön ülve megtartani, addig ugyanis szalagokkal rögzítették őket. Egy brit látszerész ekkor jött rá, hogy mennyivel egyszerűbb a merev megoldás, de nagyjából száz évre volt szükség ahhoz, hogy az népszerűvé is váljon.
Az általunk ismert, modern napszemüvegre a 20. századig kellett várni: 1929-ben Sam Foster elkezdte árulni az első sorozatban gyártott darabokat, amelyek hamarosan kelendő divatcikké váltak az Egyesült Államokban. Nem is csoda: a fröccsöntési technikák megjelenésével a Foster Grant képes volt celluloidból készült napszemüvegeket gyártani. Az eladásokat a hollywoodi hírességeket bemutató reklámok erősítették, így a napszemüveg kifejezetten divatossá vált. Ezek a darabok egyébként már pont úgy néztek ki, ahogy ma ismerjük a napszemüveget.
Néhány évvel később a Bausch & Lomb beszállt a projektbe, és elkezdett napszemüvegeket gyártani amerikai katonai pilóták számára. Mindenki ismeri a pilóta-napszemüveget: ez a dizájn ekkor kezdett el divatossá válni, és azóta szinte semmit nem változott – a Bausch & Lomb kezdte el sorozatgyártani a Ray-Ban Aviator fazont 1939-ben. A népszerűségén sokat dobott, amikor a második világháború idején Douglas MacArthur tábornok ilyet viselve szállt ki a repülőgépéből a Fülöp-szigeteken. A fazon egyébként korábban is létezett, a viktoriánus időszakban biciklisek körében volt népszerű, de ez hozta el az igazi áttörést neki. A stílus a '30-as évek végéig a luxus szimbóluma volt, és csak később kezdett el begyűrűzni a kevésbé tehetős rétegek közé is.
Az évek során egészségügyi szempontból a legfontosabb technológiai fejlesztés az 1930-as években történt, amikor bevezették polarizált lencséket, amelyek tovább csökkentették a szembe jutó napfény mennyiségét, és ezzel az UV-fény okozta szemkárosodás kockázatát is.
(Science Museum, Sunglass Museum, Glasses History, Our Winter World)