2022. november 9. – 04:59
Bár már háromszor elhalasztották az indulását, a NASA rövid időn belül újra megkísérelheti az új holdrakétájának fellövését, ami az Artemis-program beindulását jelentené (már ha nem vesszük figyelembe az indítást megelőző, sokéves előkészületet és tervezést). A program keretein belül a NASA ismét embert küldene a Holdra, de a cél egy holdbázis kiépítése, hogy elkezdődhessen a Mars meghódítása.
Ha az időjárás is úgy akarja, akkor az űrdolgok rajongói még novemberben megint együtt izgulhatnak a képernyők előtt, azt figyelve, ahogy valaki a küldetésirányító szobában visszaszámol.
Ez a jelenet a legtöbb ember számára az űrutazásról alkotott kép egyik alapmotívuma. Épp ezért érdekes belegondolni, hogy valaki már évtizedekkel azelőtt kitalálta, hogy valaki beröffentette volna az első, az űrt elérő rakétát.
A sci-fi mint műfaj nem a Bumper WAC 1949-es fellövésekor lett népszerű, elég csak Verne történeteire, H. G. Wells műveire, vagy Margaret Cavendish 1666-os The Blazing World című proto-sci-fijére gondolni. Már régóta vágyunk más világokra, bolygókra, és maga az űrutazás is jó ideje izgatja az emberek fantáziáját.
A bécsi születésű Fritz Lang az 1900-as évek némafilmiparának meghatározó alakja volt. Ő rendezte például a ma már filmremeknek tekintett Metropolist (a teljes film megtekinthető itt, már ami nem veszett el belőle az évtizedek során), de a film az 1927-es megjelenésekor nem ért el osztatlan sikert – például H. G. Wells szerint butácska volt. Langnek szüksége volt egy nagy durranásra, de szerencséje volt: Németország a 20-as években rakétalázban égett.
Az évtized egyik meghatározó művét egy erdélyi szász származású német fizikus, Hermann Oberth írta. Az 1922-ben beadott Die Rakete zu den Planetenräumen (Rakéta a világűrbe) című doktori disszertációját Németországban visszadobták ugyan, mert túl utópisztikusnak vélték, de végül kiadta a 92 oldalas művet, aminek nagy sikere volt.
Az Atlas Obscura azt írja, hogy nem sokkal később megalakult a német Társaság az Űrutazásért, ami kiadott egy havilapot, a Rakétát, és sorra jelentek meg az űrutazós regények. Az egyik ilyen volt Thea von Harbou Die Frau im Mondja. Von Habou akkoriban Lang felesége volt, akkor váltak el, amikor a nő elkezdte támogatni a nácikat. Langnak tetszett a történet, és mindenképp vászonra akarta vinni. Viszont ahhoz, hogy némafilmjével, A Hold asszonyával versenybe szállhasson az egyre népszerűbb hangosfilmekkel, valami igazi látványosat kellett alkotnia.
Ezért is kérte fel Oberthet, hogy segítsen neki a film tudományos alapjainak kidolgozásában. A karakterek bármilyen nehézséggel találkoztak, a tudós megpróbált előállni a lehető legvalósághűbb megoldással. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy amikor a valós űrutazás felpörgött, a fim több részlete is újra előkerült. Ilyen volt például, hogy az űrhajósok rögzítették magukat a felszálláskor (bár a filmben űrruha nélkül indultak útnak), vagy az, hogy egy több részletből álló rakéta indul el, és a már nem használt elemek menet közben leválnak.
És igen, meg is érkeztünk: ilyen volt a visszaszámlálás. A filmben 1.33:10-nél jelentik be, hogy 60 másodperc van hátra az indulásig. Ekkor már mindenki le van szíjazva, az egyik férfi szorosan magához ölel egy ketrecet, amiben egy rágcsáló lakik (jó, a film nem fedi tökéletesen a valóságot), és a parancsnok megragadja az indítókart.
Mivel némafilmről van szó, Lang nem nagyon hagyatkozhatott nagyszabású effektekre. Ezért döntött úgy, hogy visszaszámlálással, egyre nagyobb számokkal érzékelteti a növekvő feszültséget.
A film készítésekor több tudós is besegített, és ők a munkájukban több megoldást is továbbvittek. Így lehet az, hogy az Explorer–1 1958-as fellövésekor a hírolvasó lelkesen jelentette, hogy az óra elérte a nullát.
Persze annak, hogy a NASA is bevezette a visszaszámlálást, nem csupán dramaturgiai oka van: egy fellövés rendkívül összetett, és fontos, hogy bizonyos dolgok egy pontosan megadott időben történjenek meg. A visszaszámlálás 43 órával a fellövés pillanata előtt indul (ez a T-43 óra), és ha T-0-n megtörténik a fellövés, akkor tovább számol, hogy a mérje a küldetés hosszát.
Ehhez 1969-ben építettek egy órát a Kennedy Űrközpontban, ami egészen 2014-ig szolgált. Az esős, viharos floridai időjárás nem tett jót az órának, és ahogy teltek az évek, egyre nehezebb volt megjavítani, új alkatrészeket találni. Az Orion 2014-es fellövésekor állították üzembe az új LED-es táblát, ami óraként (is) funkcionál.
