Az 1960-as években kezdődött el a NASA komoly pénzügyi finanszírozása mellett az a kutatás, amely arra fókuszált, meg lehet-e tanítani delfineket angolul beszélni. A kutatás akkoriban végül nagy csalódás lett: a delfinek nem tanultak meg emberül, ráadásul a kísérletet jelentősen beárnyékolta az egyik kutató szexuális kikacsintása Peterrel, a delfinnel. A bizarr történet, ami LSD-vel etetett és öngyilkos delfinekkel végződött.
A The Order of the Dolphin nevű titkos csoport úgy került kapcsolatba a NASA-val, hogy (bár a név nem ezt sugallja) a benne lévő tudósok a földön kívüli intelligencia kutatására összpontosítottak elsősorban. Ennek a rendnek volt a tagja John Lilly idegtudós – és hírhedt különc – is. Lilly delfines pályafutását 1961-ben kezdte, amikor kiadta Man and Dolphin című könyvét, amely bemutatta az elméletét, miszerint
a delfinek kommunikálnak az emberekkel, így az sem kizárt, hogy meg tudnak tanulni beszélni is.
Lilly írásai felkeltették a tudományos érdeklődést a fajok közti kommunikáció iránt. Könyvei pedig eljutottak Frank Drake csillagászhoz is. Drake volt az, aki ebben az időben az Ozma Projektet vezette, amelynek lényege az volt, hogy rádióhullámok segítségével találjanak földön kívüli életet más bolygókon. Drake olyan izgatott lett Lilly írásaitól, hogy segített is a tudósnak támogatást szerezni a NASA-tól és más kormányzati szervektől.
Lilly célja ezután egy kommunikációs híd felépítése volt ember és delfin között. A támogatás megszerzése után felépített egy laboratóriumot, ahol a felső szinten munkaterület, alul pedig egy delfinház volt. A Karib-tenger partján épült labort Dolphin Pointnak nevezte el, a létesítményt pedig eleve arra terveztette, hogy alkalmas legyen „közelebb hozni egymáshoz delfint és embert”.
Partra vetett emlőstől a beszondázott agyú delfinekig
A kutató delfinek iránti megszállottsága egyébként már korábbra nyúlt vissza: 1949-ben élőben látott egy partra sodort Calderon-delfint massachusettsi otthona közelében. A fiatal kutató egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet egy delfinnek akkora agya, mint az általa látott példánynak volt. A nagyméretű agy látványából pedig hamar levonta a következtetést: ennek a lénynek biztosan kifejezetten intelligensnek kell lennie.
A delfinnel való találkozást követő éveket Lilly és első felesége arra szánták, hogy hajókat bérelve a tengerre szálljanak, és más nagy agyú tengeri emlősöket keressenek, hogy megfigyelhessék őket. Lilly delfinekkel akart találkozni, ez akkoriban azonban nem volt olyan egyszerű: az 1950-es években fogva tartott delfinek nem nagyon voltak, az amerikai halászoknak versenyezniük kellett a delfinekkel a halakért, ezért kártevőknek tekintették őket.
A házaspár végül egy Miamiban lévő labornál talált bezárt palackorrú delfineket, Lilly itt először tudta tanulmányozni a delfinek agyát. Olyan szondákat használt, amelyeket eredetileg rézuszmajmok agyának feltérképezésére talált ki. Az agykéregkutatás közben a delfineket nem lehetett érzésteleníteni, mert akkor leállt volna a légzésük. A kísérletek pedig sokszor így sem végződtek jól az állatok számára.
A Miamiban zajló kutatás aztán nagy fordulatot vett 1957-ben. A feleség, Mary beszámolója szerint tisztán emlékszik arra a napra, amikor belépett a laborba, és hallotta, hogy John beszél a delfinhez. Az állat a házaspár állítása alapján „először azt mondta, hogy húú, aztán utánozni kezdte a hangokat”. Lilly ezt úgy értelmezte, mint egy jelzés a delfinektől arra, hogy akarnak kommunikálni a körülöttük lévő emberekkel. És itt érkeztünk el 1961-hez, a Man and Dolphin publikálásához.
Ember és Delfin
A házaspárnak nagyszabású terveik voltak a delfinekkel. Meg akarták őket tanítani angolul, hosszú távon pedig (ha ebben sikerrel járnak) létrehozni az Egyesült Nemzetek Cetegyesületét, ahol minden tengeri emlőst felvilágosíthatnának a világ ügyeiről, működéséről, tudományáról, gazdaságáról, történelméről. Ennek az eléréséhez építették fel a karib-tengeri Dolphin Pointot.
1963-ban a lelkes, 23 éves Margaret Howe Lovatt sógorától tudomást szerzett a titkos delfinlaborról a sziget keleti részén. Úgy döntött, a következő év elején kíváncsiságból elnéz a laborba. A kutatókkal aztán hamar egymásra találtak.
„Volt egy könyv, amit még anyám adott nekem, egy beszélő macskáról szólt. Tudott kommunikálni, megértette magát az emberekkel: az a remény pedig örökre megmaradt bennem, hogy talán lehetne ilyen a valóságban is”
– magyarázta később Lovatt, hogy mi motiválta arra, hogy a laborba menjen. A fiatal lány reménykedett abban, hogy valamilyen módon tanúja lehet egy nagy tudományos áttörésnek. A laborban a kutatók meg is kérdezték Lovatt-től, hogy mit keres itt, ő pedig annyit válaszolt erre, hogy „hallottam, hogy vannak itt delfinek, gondoltam, megnézem”. Nem sokkal később pedig már a kutatás egyik részt vevő kutatója lett.
Meg akarom tölteni vízzel, és itt akarok élni
Lovatt eleinte csak megfigyelte a delfineket, és jegyzeteket készített az állatok viselkedéséről. Lillyék később felfedezték, hogy a lány lelkes és tehetséges, így Lovatt egy idő után már nemcsak megfigyelte, hanem tanította is a három delfint: Pamelát, Sissyt és Petert. A napi órák célja az volt, hogy arra ösztönözzék a delfineket, hallassanak emberi hangokat.
A kutatás aztán hamar unalmassá vált, a delfinek emberi kommunikációja ugyanis nem igazán fejlődött. Lovatt a probléma gyökerének azt látta, hogy este mind hazamennek aludni, holott sok munka van még hátra. Így hát meggyőzte Lillyt, hogy hagyja, hogy beköltözzön a laborba. Emellett azzal érvelt, hogy ha éjjel-nappal a delfinekkel tudna lenni, ébreszthetne bennük vágyat az emberszerű hangok kibocsátása iránt: „Pont, mint egy anya, aki beszélni tanítja a gyermekét” – fogalmazott.
„Azt mondtam John Lillynek, hogy mindent be akarok vakolni, és meg akarom tölteni vízzel. Itt akarok élni”
– mesélte.
Lillynek tetszett az őrült ötlet, ezért vízzel árasztották el a laboratórium nagy részét. Lovatt Petert választotta az új nyelvi kísérlethez. Egy héten hat napot töltöttek együtt folyamatosan a delfinnel. Lovatt pedig ezeken a napokon a tartály mellett aludt, és egy víz fölött lógó íróasztalon dolgozott a kutatásán.
A delfin szexuális ébredése
Peter ivarérett fiatal delfin volt, gyakran voltak szexuális késztetései, amelyek Lovatt szerint gátolták őket a tanulási folyamatban. A nő arról számolt be, hogy a delfin néha „hozzádörzsölte magát a térdéhez, a lábához vagy a kezéhez”. Eredetileg Peter szexuális késztetéseit azzal kezelte, hogy ilyenkor áthelyezték a delfint egy másik medencébe, két nőstény delfin mellé. Az utaztatás azonban logisztikai rémálom volt,
Lovatt úgy érezte, folyamatosan megzavarják ezzel a tanulást – szóval végül úgy döntött, kielégíti ő kézzel a delfin szexuális vágyait.
„Könnyebb volt ezt beépíteni a projektbe, hagyni, hogy megtörténjen. A folyamat részévé vált” – emlékezett vissza Lovatt. A delfin egy idő után folyamatosan megkörnyékezte őt, a kutató szerint azért, mert „tudni akarta, hogy működik az emberi anatómia”. A nő úgy látta, a szexuális együttlét közte és a delfin között idővel megszokottá vált, bár Lovatt néha kisebb sérüléseket is szerzett, amikor Peter „túl erőszakosan” nyomta magát a térdéhez.
Lovatt később többször is kitartott amellett, hogy mindez az ő részéről „nem volt szexuális jellegű”. A nő férje később szintén azt hangoztatta, hogy bár szerinte „a delfin szerelmes volt a feleségébe”, Lovatt „sosem viszonozta ezt”. A történet Lovattről és a delfinről az 1970-es években aztán napvilágot is látott, a Hustler írta meg a sztorit, amelyben „szexuális kizsákmányolásról” beszélt az állat és a nő természetellenes kapcsolatát bemutatva. Lovatt ezután felvásárolta a szigeten fellelhető összes lapszámot.
„Kicsit kényelmetlen volt. A világ legrosszabb kísérlete, amiről valaha is olvastam, én és Peter voltunk. De nem ez volt a lényeg, nem is az eredménye.”
A kutatás végszava: LSD
A bonyodalmat fokozta, hogy a labor megépülését támogató csillagász, Drake ellátogatott Lillyékhez, azonban csalódott lett, amikor látta, hogy a delfintanítás nem halad olyan jól, mint remélték. Amellett, hogy Drake csalódása miatt elzáródott a pénzcsap, volt egy másik oka is annak, hogy a projekt hanyatlani kezdett:
Lilly engedélyt kapott az amerikai kormánytól az LSD-kutatásokra, és rájött, hogy az LSD egy fokkal izgalmasabb, mint a beszélő delfinek. Legalábbis számára.
Lilly LSD-kutatásának célja az volt, hogy megvizsgálják, a különböző drogok hogyan hatnak például mentális betegségekre. A kutatás részeként a kábítószert kipróbálták állatokon is: Lilly pedig úgy döntött, mind magát, mind a laboratórium delfinjeit bedrogozza (Lovatt kérésére Peter nem kapott az LSD-ből), hogy megnézze a szer hatásait – a delfinekre egyébként Lilly legnagyobb csalódására sehogyan sem hatott.
Lilly különös kutatásainak a finanszírozási kerete azonban végül kimerült, a delfineknek pedig a kutatóval együtt költözniük kellett. Lovatt már nem tartott a kutatócsoporttal, ráadásul azt is ellenezte, hogy Petert magukkal költöztessék a hideg, fénytelen miami laborba.
„Néhány héttel később John maga hívott fel, hogy elmondja: Peter öngyilkos lett”
– mondta a róla készült dokumentumfilmben Lovatt.
Ric O’Barry delfinszakértő szerint bármennyire is valószerűtlennek tűnik egy delfin öngyilkossága, valójában létezik ilyen: O’Barry szerint „a delfinek nem automatikusan vesznek levegőt, mint mi. Minden lélegzetük egy tudatos erőfeszítés, képesek rá, hogy csak úgy döntsenek: nem vesznek több levegőt.”
Lovatt a sikertelen kísérlet után a szigeten maradt, ahol Peter halála után összeházasodott a delfinkísérletet dokumentáló fotóssal. Három gyerekük született, akikkel beköltöztek az elhagyott Dolphin Point laboratóriumba – persze miután víztározóból családi otthonná alakították át. Lovatt ezután közel ötven évig nem beszélt a delfinnel történt incidenséről: egészen 2014-ig, amikor először és utoljára nyilatkozott a vele történtekről egy, a kísérletről szóló BBC-dokumentumfilmhez:
