A Baileys ír krémlikőrt mindenki ismeri, az emberek nagy része női italnak tartja, és ennek a csoportnak a férfi fele titokban irigykedik is a nőkre miatta, bár ezt sosem vállalná fel. Ez az ital egy fura anomália az alkoholpiacon, ahol a tradíció mindennél fontosabb, a sörfőzdék, borászatok és whiskylepárlók iszonyú büszkék a sok évszázados hagyományaikra. Erre jön egy italmárka, ami csak eljátssza a tradíciót, a tesztkóstolásokon mindenki utálja, és pár év alatt mégis letarolja a világot, azzal a nevetségesen egyszerű trükkel, hogy finom.
A Baileys története az 1970-es években kezdődik, amikor Írországban az állam gazdaságélénkítő intézkedésként 15 éves adómentességet ajánlott fel minden új, exportra készített termék gyártójának. Erre csapott le többek között az International Distillers & Vintners nevű, ginlepárlóként indult, később sörrel-borral-whiskyvel is foglalkozó cég (ma az alkoholipari óriás Diageo része). Az IDV akkori kreatív csapatából azóta tulajdonképpen mindenki a saját találmányának tartja a Baileyst:
- Tom Jago, a cég innovációs vezetője, igazi alkoholipari legenda, a Malibu ízesített rum, és a kék címkés Johnny Walker whisky kitalálója;
- A Dél-Afrikából igazolt David Gluckman, és az oxfordi egyetemről kikerült Hugh Reade Seymour-Davies, marketingesek (Gluckman a Kerrygold vajmárka felfuttatásával lett igazi nagymenő az ír reklámszakmában pár évvel korábban);
- Mac Macpherson, vegyész, az egyetlen a csapatban, aki valójában értett az alkoholos italok keveréséhez.
Utólag már pofonegyszerűnek tűnt az alapötlet. A csapat abból dolgozott, amije a cégnek volt, és a cégnek történetesen volt egy whiskylepárlója, illetve részesedése egy tehenészetben – hát összemixelték a whiskyt tejszínnel (ez sem volt egyébként annyira saját ötlet, a Brandy Alexander nevű, akkoriban népszerű, konyakos-tejszínes koktél ihlette). Az eredmény borzalmas volt, így hát addig ütötték fel forrócsoki-porral és cukorral, míg egyszer csak elérték az alkohol és az édes íz tökéletes arányát, 25% alkoholtartalom magasságában. A legenda szerint a kotyvalékot egy Schweppes tonikos üvegbe kitöltve rohantak vele a cégvezetéshez, akik imádták a szokatlan színt, ízt, állagot, mindent. Legfőképpen azt, hogy az ital erősebbnek érződött, mint amilyen valójában volt, így ki lehetett belőle spórolni egy csomót a legdrágább alapanyagból, a whiskyből. Így végül 17%-ra csökkentették az alkoholszintjét.
A név kitalálása nehezebb feladat volt, mint magáé az italé. Legyen ír hangzása, de azért ne túlságosan ír, kicsit angol is; a whiskyhagyományoknak megfelelően legyen egy személy nevéhez köthető; és utaljon arra, hogy nagy tradíció áll mögötte (pedig ugye, mint láttuk, nem állt). A Bailey nevet végül egyszerűen lenyúlták egy dublini kocsmától, mellétették, hogy „Irish Cream Chocolate Liqueur”, ami később arra egyszerűsödött, hogy „Baileys Irish Cream”. Végül az utolsó pillanatban ehhez még hozzácsapták az R & A monogramot, aminek végképp semmi jelentése nincs, viszont passzolt az eredettörténet meséjéhez:
„Egyszer volt, hol nem volt, egy testvérpár, R. és A. Bailey, az egyik tehenész, a másik whiskylepárló. Világ életükben nagyon utálták egymást, de az apjuk a halálos ágyán azt mondta, csak úgy kaphatják meg az örökségüket, ha képesek lesznek együtt dolgozni. Hát így született meg az R&A Baileys ír krémlikőr, whiskyből és tejszínből.”
Az első fókuszcsoportos tesztelések katasztrofális eredményeket hoztak, a férfiak női italnak titulálták, a nők gyógyszerízűnek. Viszont – és ez új volt a tesztcsoportok vezetőinek –, bármennyire is rosszakat mondott a Baileysről minden tesztelő, valahogy mégsem maradt egy csepp sem a poharakban, sem az üvegben a végére. Mivel ez nem tűnt túl őszintének, stratégiát váltottak: becsempésztek pár londoni kocsmába egy-egy kartonnal, annyi használati útmutatóval, hogy adhatják, amennyiért akarják, csak dokumentálják a fogyasztók reakcióit. Az első feljegyzés így szólt:
„Bejött három rendőr, elkezdtek beszélgetni, és közben megittak egy egész üveggel.”
Itt már lehetett sejteni, hogy az ital sikerre van ítélve, bár ezt sokan még ekkor sem vették észre. Abe Rosenberg, az amerikai whiskykirály (éppen akkor futtatta fel a J&B márkát Amerika legnépszerűbb whiskyjévé), például konkrétan azzal dobta vissza az írek próbálkozását az amerikai partnerségre, hogy „Ezt a szart senki nem fogja megvenni”. Az 1974-ben piacra került ital pár éven belül a világ kedvenc likőrmárkája lett, 2007-ben ünnepelték az egymilliárd eladott palackot, 2019-ben a kétmilliárdot.
Az eredeti csapat, akik kitalálták a Baileyst, 3000 fontos prémiumot kapott a munkájáért. Ha csak egy penny részesedést kérnek minden eladott üveg árából, már rég multimilliomosok lennének mind.
(Irish Times, Vinepair, The Drinks Business 1, 2)