Létezik egy hal, ami tökéletesen magáévá tette a „csak nézek ki a fejemből” szólást. A hordószemű hal (Macropinna microstoma) ugyanis tényleg a fejéből, mármint a feje belsejéből néz ki, konkrétan a fején keresztül. Az állat tekintélyes méretű fejének felső része ugyanis teljesen átlátszó, a szemek mellett feltűnik az élő agy is, az idegek, meg ami még egy gerinces fejében szokott lenni. A hal megjelenésével kiváló szemléltetőeszköz lenne egy biológia-szertárban, csak éppen, ha felhoznánk élőhelyéről, a láthatatlan fejpáncél rögtön meg is semmisülne a nyomáskülönbség miatt – a hordószemű hal ugyanis a mélytengeri vizekben él.
Az állat egyetlen képviselője a Macropinna nemnek, ami a sugarasúszójú halak nemzetségébe és az Opisthoproctidae, azaz a hordószeműhal-félék családjába tartozik. 1939 óta tudnak a létezéséről, W. M. Chapman tengerbiológus akkor találta meg több elpusztult példányát. Ezután a hal évtizedekig őrizte titkait a tudomány előtt, csak 2004-ben készült az első felvétel egy élő állatról. Azóta viszont egészen sokat megtudtunk róla, és ez főleg a Monterey Bay Aquarium kutatóintézetének (MBARI) köszönhető.
A MBARI évek óta pásztázza robot-tengeralattjárókkal a Kaliforniai-öböl mélységeit, és a hordószemű hal ott is megél. És még a Csendes-óceán északi részén szinte mindenhol, csak nehéz találkozni vele, mert nagyjából 600 és 800 méter közötti mélységben úszkál, az óceán alkonyzónájában. A MBARI legutóbb tavaly decemberben tett fel videót a YouTube-ra az állatról, akkor azt írták, hogy az intézet távirányítású járművei 5600 merülés alatt 27 600 órányi videót készítettek az évek során, de ezalatt mindössze kilenc alkalommal futottak össze a hordószemű hallal. Tegyük hozzá, hogy egy legfeljebb 15 centisre megnövő állatról van szó.
Azt pedig rögtön igazítsuk is helyre, hogy „úszkál”, mert a Macropinna microstoma inkább csak egy helyben lebeg, nagy uszonyaival képes úgy manőverezni, hogy szinte mozdulatlan maradjon. Lebegés közben zsákmányt keres: zöld, csőszerű szemeivel keresztülbámul a feje tetején levő átlátszó részen, és függőlegesen felfelé figyel. Felületes szemlélő talán a fej első részén levő apró nyílásokat gondolná szemnek, de azok gyakorlatilag orrcimpák, az állat szaglószervéhez tartoznak. A szemek azok a nagy zöld diódák, amiket egyébként a fejben egy védelmező folyadékréteg vesz körül.
A zöld pigmenteknek valószínűleg abban van szerepük, hogy kiszűrjék azt a kevés napfényt, ami lejut a mély vízbe, és a hal könnyebben észrevegye a zsákmányát jelző biolumineszcens fényeket. Amikor kajáért indul, a hal függőlegesbe állítja magát, és úszni kezd, szemeit pedig ekkor előreforgatja az átlátszó szövetek alatt. Eleinte a kutatók azt gondolták, hogy a szemek állása rögzített, csak pár éve ismert, hogy az állat képes elforgatni azokat. Ezt közvetlen megfigyeléssel is igazolták, amikor egy speciális tartályban sikerült elfogni egy példányt.
A MBARI két hordószeműhal-szakértője, Bruce Robison és Kim Reisenbichler hosszas tanulmányozás után arra jutott, hogy a Macropinna microstoma minden bizonnyal telepes medúzák környékéről szerzi a táplálékát. (Ezek a furcsa állatok is megérnének egy cikket: több, különféle életfunkciót ellátó élőlény közössége, ami csak együtt marad életképes.) A telepes medúzáknak szinte minden faja kibocsátja a már említett biolumineszcens fényt, ezzel vonzzák magukhoz a zsákmányul szolgáló apró rákokat, halakat.
A hordószemű hal pedig rámozdul a lepattanóra: megeszi a telepes medúzák maradékát, de a kutatók szerint az is előfordulhat, hogy ellopják a medúzák zsákmányát, sőt, lecsippentenek egy-egy darabot a medúzákból. Valószínűleg az egyedi fejszerkezet is emiatt alakult ki: ha a fejedbe dugod a szemeidet, nem kell attól tartanod, hogy belecsíp egy csalánsejt, amivel a telepes medúza bőségesen el van látva. A hal emésztőrendszere is kellően erősre fejlődött, a gyomra bírja a csípőset.