2022. június 15. – 05:00
frissítve
„Das ist erhebend, meine Herren!” (Ez felemelő, uraim!) – mondta Konrad Adenauer német kancellár 1951-ben a lübecki Mária-templomban, két karját a gyönyörűen restaurált XIII. századi freskók felé emelve. A freskók Lübeck 1942-es heves bombázásakor tűntek elő, a német sajtót már akkor bejárta a „lübecki csoda” története, és a helyiek összefogása nyomán alkalmi védőtetőt emeltek a megsérült templom fölé a háború végéig.
A negyvenes évek végén aztán az egyre gazdagodó Német Szövetségi Köztársaság 88 ezer márkát költött a freskók restaurálására. Nemcsak Adenauer, hanem az egész NSZK imádta a falfestményeket, a Marienkirche a háború pusztítása után talpra álló Németország szimbólumává vált. Még Lajos Ferdinánd porosz herceg (II. Vilmos császár unokája) is gratulált a freskók helyreállításával megbízott Dietrich Feynek, a német posta pedig kétmillió bélyeggel ünnepelte a felújítást.
Nyolc hónappal később – a második világháborút lezáró német kapituláció hetedik évfordulóján – egy 39 éves férfi jelent meg a lübecki rendőrségen, és azt állította, hogy a Marienkirche összes freskója hamisítvány, ő festette őket középkori stílusban, semmilyen valós alapjuk nincsen. A férfit Lothar Malskatnak hívták, és azt mondta, azért jelenti fel magát, mert munkaadója, Dietrich Fey nem fizetett neki eleget a felújításért (110 márka jutott neki a több tízezres honoráriumból), és Fey kapta az állami elismeréseket, miközben igazából Malskat dolgozott.
Senki nem hitt neki.
A rendőrök őrültnek tartották, a helyi lapok azt írták, csak egy el nem ismert festő akar így hírnevet szerezni magának. A lübecki polgárok még Malskat letartóztatását is kezdeményezték. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, és saját maga által készített fotókat nyújtott be a rendőrségnek az alkotói folyamatról. Az országos médiához fordult, tévé- és rádióinterjúkban magyarázta, hogy a freskókat ő festette, saját kútfőből, hiszen már a restaurálás legelején látszott, hogy az eredeti falfestményeket nem lehet helyreállítani, ugyanis vagy túl halványak ahhoz is, hogy egyáltalán látsszanak, vagy a legkisebb ecsetvonásra, vagy akár légmozgásra leperegnek a falról.
Malskat különböző alakokat emelt ki a freskókon szereplő emberek közül, megmutatta, melyiküket mintázta saját magáról, Feyről, Raszputyinról, a templom körül dolgozó építőmunkásokról vagy Hansi Knoteck osztrák színésznőről. A hasonlóság tagadhatatlan volt, de a lübecki rendőrségnek ez sem volt elég, a városvezetés ki is adott egy közleményt arról, hogy nem foglalkoznak a Dietrich Feyt érintő pletykákkal.
Malskat ezután megpróbálta újra feljelenteni magát, beismerte, hogy korábban Fey megbízására több híres festő képét hamisította, és Feyjel együttműködve a világháború előtt a schleswigi dómban is teljesen átfestett egy freskócsoportot, aminek a felújításával bízták meg őket. Egyébként a schleswigi freskókat is nagyon jól fogadta a közvélemény, de egy helyi művészettörténész már akkor kételkedett a képek eredetiségében, hiszen Malskat pulykákat festett rájuk, pedig a pulykát Amerikában háziasították, az eredeti schleswigi freskók készítésekor pedig még nem fedezték fel a kontinenst. Malskatnak egyébként ez nem szegte kedvét, a lübecki freskókra még több pulykát festett.
A rendőrök azonban így sem voltak hajlandók foglalkozni az üggyel, ezért Malskat ügyvédet fogadott, hogy még egyszer feljelentse saját magát és Feyt. A rendesen megírt feljelentésre már reagálniuk kellett a rendőröknek, két nappal később házkutatást tartottak Feynél, házában több, Malskat által hamisított festményt és rajzot találtak, köztük Matisse, Degas és Chagall képeinek másolatait. Végre kiküldtek egy szakértői bizottságot a templomba is, ők megállapították, hogy a freskók nagyobb része egyáltalán nem középkori, maga Malskat festette őket szabad kézzel, látható középkori alap nélkül.
1954-ben kezdődött Malskat és Fey tárgyalása. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy sajtó munkatársai és a nézők be sem fértek a lübecki bíróság épületébe, ezért a bíró egy közeli szórakozóhely óriási tánctermében hallgatta végig a vallomásokat. Amikor Malskattól megkérdezték, miért jelentette fel magát, azt mondta:
„Mindenki a gyönyörű freskóimról áradozott, mégis Fey kapott minden elismerést. Még a nevemet sem tudta senki.”
Vallomásaiban Malskat el nem ismert zseninek állította be magát, áradozott arról, mennyire nem okoz neki gondot 13. századi stílusban festeni. Közben akaratlanul is kiosztotta a munkáját méltató újságírókat és kritikusokat.
„Egy műkritikus áradozott a »varázslatos szemű prófétáról«. Apám mintájára készült. Egy másik »Mária pompás alakjának lelki szépségéről« áradozott, ami annyira távol áll a nőiség mai képétől. Ehhez a festményhez Hansi Knoteck fényképét használtam.”
Végül amikor az egyik ügyész megkérdezte, hogy lehet, hogy a röntgenkészülékek korában, amikor a legmodernebb műszaki berendezések könnyűszerrel leleplezik az ilyen nagyszabású hamisításokat, „egy másodrangú festő mégis így becsapja az ország vezető szakembereit”, Malskat azt válaszolta:
„Manapság az emberek szeretik, ha átverik őket. Mi csak azt adtuk nekik, amit akartak.”
A per végül nem is csupán Malskatról és Feyről szólt, hanem a német elitről és az egész országról. Egy lübecki lap azt írta, „az igazi vádlottak nem a hamisítók, hanem azok a szakértők és tisztviselők, akik nem jártak el kellő körültekintéssel, nem bánták, hogy becsapják őket. Ha Malskat nem fényképezte volna le az üres templomfalakat, mielőtt elkezdte volna festeni freskóit, a bizonyítékokat éppen azok az emberek hallgatták volna el, akik őt alkalmazták. Ezek az emberek éppen annyira hibásak, mint maguk a hamisítók.”
Végül Feyt 20, Malskatot 18 hónap börtönbüntetésre ítélték, a lübecki Marienkirche falait pedig a püspök utasítására fehérre meszelték. Szabadulása után Malskat végre a saját nevén festhetett, de sosem ismerték el művészként, az emberek fejében mindig hamisító maradt, aki átverte egész Németországot. Főleg kocsmák és fogadók belső tereiben láthatók ma saját neve alatt készült freskói. 1988-ban halt meg egy Lübeck melletti faluban.
Történetét Günter Grass is feldolgozta A patkánynő című regényében, a háború utáni Németország romlottságának és korruptságának szimbólumaként. Malskatról bővebben Jonathon Keats konceptművész és filozófus 2013-as Forged: why fakes are the great art of our age című munkájában lehet róla olvasni.