Egy legendás magyar versenyző, akinek a sikereit itthon elhallgatták

2022. június 12. – 06:55

frissítve

Egy legendás magyar versenyző, akinek a sikereit itthon elhallgatták
Fotó: norton-club.ch

Másolás

Vágólapra másolva

„Sohasem felejthetjük el őt, mert egyedül testesít meg egy korszakot, a motoros eposzt. Felejthetetlen nyomot hagyott ebben a kultúrában”

ezekkel a sorokkal búcsúztatták el 2004. decemberben Marsovszky Gyulát, miután 68 évesen meghalt. Az egykori motorosok közül Drapál János vagy Szabó II. László ismertebb volt itthon, mert ők magyar színekben érték el a sikereiket, míg Marsovszky 20 éves volt, amikor fiatal házasként az 1956-os forradalom után a feleségével együtt Svájcba disszidált.

Pedig a hazai indulása egészen álomszerű volt: már 14 éves korában versenyt nyert a 125 köbcentisek között, a korabeli újságok nagy tehetségnek nevezték. 1952-ben, vagyis 16 éves korában azt írta róla az Autó-Motor, hogy „Marsovszky Gyula tehetséges motoros, azonban még jobb eredményeket tudna elérni, ha edzője utasításait állandóan lelkiismeretesen betartaná”.

Bővebben nem fejtették ki, mire vonatkozott a kritika. Annyi kiderült a Vágai István-emlékverseny tudósításából, hogy féltávnál már valószínűtlenül nagy előnnyel vezetett, végül egy első defekt miatt bukott, és helyezés nélkül zárt. 1956. augusztusban a budai Várban volt a befutója a magyar bajnokság futamának, az Attila út és az Alagút környékén egy 4200 méteres körpályát alakítottak ki, 131-en álltak rajthoz, a második helyen haladt át a célvonalon. Egy hónappal később az országos bajnokság utolsó futamán, Tihany környékén is elindult, 25 ezren látták, ahogy a második helyen futott be. Akkor még nem sejthette, hogy utoljára versenyez Magyarországon.

A forradalom után elhagyta az országot. 1956-ban a nagy reményű ifjúsági futballválogatott Svájcban ragadt, nem tudott hazatérni. A helyi lapok sokat foglalkoztak azzal, Szalay Tibor kell-e a Barcelonának, Sztáni Istvánt a Frankfurt vagy egy belga csapat igazolja-e le. A focisták igen keresettek voltak, hiszen két évvel korábban Bernben vb-döntőt játszottak Puskásék, Marsovszky azonban nem tudta futballmúltjával elkápráztatni a helyieket, a tárcájából csak egy olyan fényképet tudott előhúzni, amin kedvenc motorja, egy Csepel nyergében ül. Ezzel a megsárgult fotóval igazolta magát és versenyzői múltját.

Mivel nem beszélt franciául, a beilleszkedése nem ment könnyen. Itthon a szakmájában követte az édesapját, motorszerelő lett, ezt a végzettségét Genfben is hasznosíthatta, és egy műhelyben helyezkedett el. Gyorsan tanult, 1959 végére jött össze annyi pénze, hogy megvásároljon egy régi megkopott Norton motort a korszak egyik nagy klasszisától, Florian Camathiastől, aki az oldalkocsis versenyek egyik nagy zsenije és rekordere volt. Ezt a motort gondosan elkezdte bütykölni a bérelt lakás kis konyhájában, az alkatrészekből még a hálószobába is került. Az volt a terve, hogy olyan állapotba hozza, hogy az 500 köbcentisek között, vagyis a királykategóriában elindul vele.

Amikor elkészült, és végre kipróbálhatta, a gép mire képes, és vajon az ő tudása megfakult-e, ment néhány kört Genf körül, de nem élvezhette sokáig a száguldás örömét, mert a lakók rendőrt hívtak rá a nagy zaj miatt. Marsovszky nem tudta, hogy Svájcban egy 1954-es nagy tragédia után betiltották az autó- és motorversenyeket, és az edzéseket sem nézik jó szemmel. A rendőrök megbírságolták, a járművet lefoglalták, az összekuporgatott pénzéből 500 frankot arra kellett költenie, hogy visszaszerezze a hatóságoktól. Félve az újabb igazoltatástól, a lakhelyén, Genfben nem is gyakorolhatott, át kellett mennie a határ második oldalára, Franciaországba, ha tesztelni akarta.

A felesége vezette a buszt

Ott is indult először nagydíjon, 1961-ben, addigra szerezte meg a versenyzéshez szükséges licencet. A Clermont Ferrand-i pályán a futam előtt olyan időt repesztett, hogy az időmérők első látásra el sem hitték, hogy egy kvázi civil ilyenre képes lehet. Mindezt ráadásul egy régebbi fejlesztésű motorral. A nagydíjon is jól versenyzett, újoncként rögtön a negyedik lett, noha senkitől nem kapott technikai támogatást. Pontosabban a felesége, Helen vezette azt a kis mikrobuszt, amellyel útra keltek, és a táblára is ő írta fel, hányadik helyen áll, ő volt a jeladója a bokszból, ő mérte az időket is.

Mivel nem volt mögötte gyár vagy tehetős szponzor, a folytatásban is a saját pénzét fordította álmai valóra váltására. Benevezett a következő nagydíjra is, az emberpróbáló Isle of Man (IOM) versenyre. Ennek a kis szigeten rendezett futamnak, a több mint 30 kilométeres, szűk és kacskaringós körpályának hatalmas varázsa volt már akkoriban is, 1949-ben bekerült a MotoGP versenynaptárába, de a verseny története jóval korábbra, 1904-re nyúlik vissza. A nehézsége miatt szerették a versenyzők, de ugyane miatt sokan bajba is kerültek, sok halálos áldozatot is követelt (és követel ma is) ez a pálya a szűk és nagy sebességű kanyarok miatt. (2022-ben is hárman meghaltak rajta.) Marsovszky első nekifutásra nem ért célba, és mivel több futamra már nem volt pénze, az első éve torzóra sikeredett, de így is a negyedik helyért járó három ponttal az összetett rangsor tizenötödik helyén végzett. Nyilván a nagymenők csodabogárként tekintettek rá, de tisztelték is, hogy a szenvedélyét nem hagyta veszni.

A következő évben is célba vette az Isle of Mant, és ekkor már nem akadályozta technikai hiba, a 23. helyen ért célba. A fellelhető statisztikák alapján valószínűsíthető, hogy hatvan éve ő volt az első magyar, aki teljesíteni tudta ezt az igen kemény versenyt. Eközben Svájcban már nincs ellenfele, volt olyan versenynap, amikor mindhárom kategóriában ő lett az első egy bajnoki futamon, noha a futamok között alig volt ideje a pihenésre.

Fotó: norton-club.ch
Fotó: norton-club.ch

Az 1964-es idény hozta meg az addigi legnagyobb sikerét, a Finn Nagydíjon a harmadik lett egy Matchless-szel, először állhatott tehát dobogóra. Mivel a német GP-n kiharcolt még egy negyedik helyet, összesítésben a hetedik helyre lépett előre, és itt ismét kiemelendő, hogy nem volt semmilyen háttere.

1966-ban jött az újabb ugrás, akkor kétszer is dobogóra állt (Németország és Csehszlovákia), és mivel akkor még nem volt tiltott, hogy valaki akár két géposztályban is szerepeljen, az északír Ultersben a 250-esek között a második helyen futott be. Az 1967-es szezonban is párhuzamosan versenyzett, akkor a pódiumra nem tudott felállni, de mindkét sorozatban a nyolcadik helyen végzett az összetettben. 1968-ban egy harmadik hellyel és sok pontszerző helyezéssel az összetett harmadik helye lett az övé. Az első helyen a sportág akkori legnagyobb legendája, Giacomo Agostini, a másodikon Jack Findlay végzett.

Ma nemzeti hős lenne

Ennyivel nem érte be, még mindig tudott előre lépni, 1969-ben még egy helyet javított összetettben, és a tökéletes szezont teljesítő Agostini mögött a második lett. Agostini mind a 10 futamot megnyerte, amin elindult, csak kettőt hagyott ki az idényben. A Brnói Nagydíjon egyedül Marsovszky volt rá veszélyes, és a második lett mögötte. A magyar versenyző ekkor már Lintón ült, ami meglehetősen gyors volt, de korántsem annyira megbízható, mint Agostini motorja, így többször nem tudta felvenni vele a versenyt. Összetettben Agostini 105 ponttal toronymagasan nyert, Marsovszky 47 ponttal lett mögötte a második, Godfrey Nash a harmadik. Magyar motoros soha nem járt ilyen magasságban.

Svájcban ünnepelték a sikerét, itthon ennek nem lehetett hírértéke, a korabeli sajtó a disszidensek eredményeit elhallgatta, róla is elvétve jelent meg egy-egy nagyon rövid híradás, amelyben magyar származású versenyzőnek nevezték. Az életét nem mutathatták be. A jelenben ilyen eredményekkel az ország egyik legértékesebb sportolója lenne, így viszont még a nevét is alig ismerik.

Az 1970-es szezonban is párhuzamosan versenyzett, a 250-esek közt a hetedik, az 500-asok között a tizenharmadik volt. 1971-ben érte el egyetlen futamgyőzelmét. Akkor a 250-esek közt ment, és Monzában lett első Yamahájával, az utolsó kanyarokban állt az élre, és a kockás zászló őt intette le elsőnek. Úgy gondolta, hogy ez jó előjel lehet, és elvállalta az 500-asok futamát is. Életében először egy gyári motort kapott, néhány kör után felzárkózott az élmezőnyhöz, de utána hatalmasat bukott, a keze és a lába is eltörött. Korábban is voltak esései, törései, megsérült kétszer is a medencecsontja, de ez nem tartotta vissza a versenyzéstől, az orvosok által előírt regenerációs időt sem tartotta be.

Ez a bukás azonban jelentős hatással volt karrierjére, már nem nyerte vissza régi formáját és erejét.

A versenyzéstől persze nem szakadt el, 1972-ben is megpróbálta az Isle of Mant, tizenkettedik helyen célba is ért, de több versenyen nem indult. Ezt a versenyt nem tudta elengedni, 1975-ben is ott volt rajta még, utoljára. 39 évesen vonult vissza, élete végéig Genfben maradt, és nyugdíjaskoráig taxisofőrként dolgozott. 68 évesen érte a halál, 2004. december 17-én.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom