Vidámparkot akart építeni Kanadában, a kormány rászállt, erre Libanonban ejtett túszokat

2022. május 15. – 07:37

Vidámparkot akart építeni Kanadában, a kormány rászállt, erre Libanonban ejtett túszokat
Eddy Haymour 2019-ben a Csörgőkígyó-szigeten – Fotó: Eddy's Kingdom részlet

Másolás

Vágólapra másolva

A Csörgőkígyó-sziget egy apró, kéthektáros földdarab az Okanagan-tóban, Kanada nyugati szélén, Vancouvertől 370 kilométerre. A sziget nem árul zsákbamacskát, tényleg akadnak rajta csörgőkígyók, de ez kismiska ahhoz képest, hogy az őslakosok szerint ez a sziget rejti Ogopogo barlangját. Ogopogo a helyi folklórban amolyan Loch Ness-i szörny: állítólag kígyószerű lény, ami a mély tóban él, néha látni is vélik vagy lefilmeznek egy furcsa hullámot, amit nyilván csak egy szörny okozhat. A szkeptikusok szerint valószínűbb, hogy az Ogopogo-észlelők libasorban úszó vidrákat néznek mitikus lénynek.

A Csörgőkígyó-sziget legnagyobb furcsasága mégsem Ogopogo állítólagos fészke, hanem egy balsikerű építkezési projekt maradványa a hetvenes évekből. Az építkezés egy libanoni bevándorló, Eddy Haymour álma volt, aki a saját kultúráját akarta méltó módon bemutatni, de ennek nagyon rossz vége lett.

Több, mint parkőr

Haymour 1930-ban született a Bekaa-völgyben, de még kicsi gyerek volt, amikor a család Bejrútba költözött. Ott felcseperedve Eddyből borbély lett, majd 1956-ban Kanadába emigrált, Edmonton városába. 17 dollárja volt, nulla angoltudása és egy táblája, amire két szó volt felírva: „ÉN BORBÉLY”.

A családi legendárium szerint ezzel a táblával keresett állást, és végül fel is vették egy fodrászathoz. Keményen dolgozott, közben angolul tanult, és 1960-ra bejött neki az amerikai, vagy legalábbis kanadai álom. Abban az évben állampolgárságot kapott (óriási bulival ünnepelte, 250 vendéggel), egy idő után saját borbélyműhelyt nyitott, aztán szépségszalont, sőt fodrásziskolát. Jólétben élt, elvette egy farmer 19 éves lányát feleségül, akivel négy közös gyerekük lett.

A hatvanas évek végére aztán a házasságuk megromlott, és a nő elköltözött Haymourtól. Erre a férfi meglehetősen szerencsétlenül reagált: fogta a négy gyerekét és magával vitte őket Libanonba, ahol bentlakásos magániskolába tette őket. Azt állította, hogy politikai kapcsolatokat akar építeni szülőhazájában az üzleti terveihez.

Hat hét után mégis visszament a családdal Kanadába, de érthető módon a felesége akkor már emberrablással vádolta őt (legalábbis az emlékirataiban, mert hivatalos következménye nem lett a dolognak). Eddy Haymour magányosan keresett új otthont, és Brit Kolumbiában, az Okanagan-tó partján elterülő Peachlandben telepedett le. Itt talált rá a Csörgőkígyó-szigetre is, ami szikláival a libanoni gyerekkorára emlékeztette. És itt következik egy asszociációs hétmérföldes lépés, amit nehéz követni Eddyvel:

Elhatározta, hogy közel-keleti témájú vidámparkot épít a lakatlan kanadai szigetre.

Sikerült is tízezer dollárért megvennie a szigetet, és tervezni kezdte a szórakoztatóparkot, amit edukációs értékkel bíró turistalátványosságnak szánt. Egészen konkrét elképzelései voltak, amik egymás mellé írva egy kicsit őrült, de legalábbis furcsán működő elmére utalnak.

Például kigondolt egy 18 lyukból álló minigolfpályát, ahol mindegyik lyuk a keleti kultúra egy-egy tanítására utalt volna. Szeretett volna építeni egy kisebb piramist is. Na jó, kettőt. Szamárháton ülve sztorizó történetmesélő alkalmazottakat akart. Meg egy kígyóbűvölőt és egy péket. Egy éttermet, úszómedencét és persze tengeralattjárót, amivel a turistákat lehet elvinni egy körre a tóban. Végül, de nem utolsósorban, egy 11 méter magas, 8 méter széles betontevét, aminek a hasába lépcsőn lehet felmenni, és ott válogatni 38 féle fagylalt közül.

Igen, 11 méteres. Beton. Tevét. Ami. Egy. Fagyizó.

A Csörgőkígyó-sziget – Fotó: Wikipedia
A Csörgőkígyó-sziget – Fotó: Wikipedia

Eddy a világ ellen

A vidámpark ötlete heves ellenkezést váltott ki a helyiek többségéből. Peachland konzervatív kisváros volt, ahol nagyra értékelték a környező természet szépségét, a Csörgőkígyó-szigetre pedig az egész városból rá lehetett látni. Ráadásul Haymour már azzal kihúzta a gyufát, hogy házat épített a tó mellett. Tegyük hozzá, ez a ház építészetileg átmenet volt egy mór erőd és egy bajor kastély között, de méretei sem voltak hétköznapiak. Volt benne három nappali, hét hálószoba és két lift. A peachlandiek egy része úgy vélte, a ház sem nagyságával, sem giccses stílusával nem illik bele a tájképbe. Eddy ilyen előzményekkel toppant be a peachlandi tanácshoz a szórakoztatópark terveivel, ráadásul jampecruhába öltözve, ami nála egyfajta üzleti viselet volt. Nem fogadták valami jól.

Különösen egy helyi tanár, Desmond Loan igyekezett megfúrni a projektet, mert úgy vélte, Haymour meggyalázza a szigetet az építkezésével (a szigetet, ami akkor az ő magántulajdona volt). Loannak megvoltak az eszközei ahhoz, hogy keresztbe tegyen a vidámparknak. Ő maga a peachlandi városi tanácsban ült, de a sógora, Ray Loffmark igazi nagypályás potentát volt, Brit Kolumbia egészségügyi minisztere. Loan panaszkodott egy sort Loffmarknak, mire ő feltüzelt még négy tartományi minisztériumot és Brit Kolumbia kormányzói hivatalát.

A hatóságok innentől fogva elkezdték változatos módokon megkeseríteni Eddy életét.

Sorra jöttek az építészeti kifogások a vidámpark kivitelezése, csatornázása, vízellátása miatt, ezeket Haymour többnyire sikeresen leszerelte mérnökeinek segítségével. De ez nem volt elég. A városvezetés további bürokratikus módokon nehezítette a betonteve és a többi látványosság megvalósulását. Átminősítették a szigetet piknikhellyé vagy éppen lezártak egy mólót, akadályozva a szigetre jutást. Egyszer, amikor Haymour bemutatót tartott a szigeten, a parton egy odavezényelt rendőr beszélte le az embereket arról, hogy áthajózzanak. Más alkalommal az önkormányzat küldött Eddynek egy környezetvédelmi törvénytervezetet (tehát egy még el sem fogadott törvényt), hogy eltántorítsák a folytatástól.

De a libanoni borbély nem volt ijedős. Az akkori törvények értelmében a magánterületen zajló építkezést akkor állíthatta volna le a tanács, ha 90 napig nem halad a munka, de Haymour folyamatosan építgette a vidámparkot. Már elkészült egy piramis, a teve feje, kilenc minigolfpálya alapja és további alapozó munkák zajlottak.

Eddy Haymour a hetvenes évek elején a szigeten – Fotó: Eddy's Kingdom részlet
Eddy Haymour a hetvenes évek elején a szigeten – Fotó: Eddy's Kingdom részlet

Aztán két év után mégis eljött egy pont, amikor Eddy kénytelen volt leállni. A vidámpark rögeszméjévé vált, és ez lassan tönkretette. Ugyan a gyerekrablós fiaskó után újra összejött a feleségével, a nő ezúttal végleg elhagyta. Pénzét felemésztette részben az épülő park, részben pedig a folyamatos csatározás a hatóságokkal. Háromszor perelték be állami hivatalok, ő pedig mindháromszor nyert – de ez is pénzbe került. Ráadásul a folyamatos balhék miatt a bankok sem szívesen folyósítottak már hitelt Eddynek.

Ügyvédei végül rábeszélték, hogy adja el a szigetet az államnak. Addigra már legalább 170 ezer kanadai dollárt költött a vidámparkra. Brit Kolumbia 40 ezret ajánlott az egész szigetért. Eddy ebbe nem ment bele, és ekkor mérgesedett el igazán a helyzet.

Börtönből a pszichiátriára

Haymour első dolga volt, hogy sajtótájékoztatót tartson az őt ért igazságtalanságokról, ahol az ott megjelent egyetlen darab újságírónak elmondta, ha nem folytathatja az építkezést, „emberi vért fog inni és emberhúst enni, hogy Kanadának legyen egy fekete napja”. Ez jól mutatta, hogy a majdnem hároméves szélmalomharc mentálisan is megviselte Haymourt. Sokat átkozódott és fenyegetőzött, és szívesen beszélt bárkinek arról, hogy a kormány összeesküdött ellene, és csak azért nem engedik megvalósítani az álmát, mert ő nem fehér. Ez a bárki általában Ralph Schouten volt, az egyetlen barátja, aki a nehéz időkben is mellette volt.

Ha Kanadától nem várhatott segítséget, Eddy tett egy próbát szülőhazájában. Hat hétre Libanonba utazott, ahol korábbi politikai kapcsolatait próbálta felmelegíteni és újakat szerezni. Leveleket írt minisztereknek és egy korábbi miniszterelnöknek, de nem járt sikerrel. Amikor visszatért Kanadába, Schouten rögtön jelentkezett nála, pedig Haymour még senkinek nem szólt, hogy hazaérkezett. Ez gyanús lett az akkor már kissé üldözési mániás férfinek. Arra kérte barátját, hogy szerezzen neki hivatalos rendőrségi borítékokat, mert levélbombákat akar gyártani és elküldeni esküdt ellenségeinek, például Desmond Loannak vagy a feleségének. Schouten hamar szerzett is ilyen borítékokat, amitől még gyanúsabb lett Haymournak. Később áthívta a barátját, átadta neki a már lezárt borítékokat, és megkérte, hogy adja fel a levélbombákat. Amikor kikísérte őt a házból, a rendőrség fogadta Eddyt.

Mint kiderült, Schouten informátor volt, akit a rendőrség Haymour fenyegetőzései miatt állított rá a férfire. Mivel Eddy mondott kemény dolgokat neki – például azt, hogy gépkarabélyt és gránátokat fog szerezni és több hamis útlevele van –, Schouten vallomása a levélbombákkal együtt már elég volt ahhoz, hogy Eddy hosszú időre előzetesbe kerüljön.

A tárgyalásán 37 vádpont hangzott el, de végül csak egyetlen vádpontban találták bűnösnek: egy bokszer birtoklásában.

Minden jel arra mutatott, hogy Haymour csak elkeseredettségében beszélt robbanószerekről és fegyverekről, valójában nem szegte meg a törvényt. A levélbombákat kinyitották, de csak a libanoni politikusok válaszlevelei voltak bennük. A lapokat Haymour ruhába tekerte, hogy a levelek súlyosabbnak tűnjenek, akárcsak egy levélbomba. Mivel már gyanakodott Schoutenre, a levélbombás színjátékkal csak le akarta leplezni a barátját. A per hét hónapig húzódott, ezalatt már a férfi kellően megtört ahhoz, hogy elfogadja a 40 ezer dolláros ajánlatot, amiről a börtönben alá is írta a szerződést.

A sztori azonban nem úgy folytatódik, hogy Eddy kifizette a büntetést a bokszer miatt, és szabadon távozott. A kanadai igazságszolgáltatás nem vette félvállról, hogy Haymour erőszakos tettekkel fenyegetőzik és kormányhivatalok megtámadásáról fantáziál. Több pszichiáterrel is megvizsgáltatták a vádlottat, az orvosok pedig beszámíthatatlannak nyilvánították Eddyt. Paranoid szkizofréniát állapított meg nála, és külön kiemelték, hogy a páciens téveszméje az, hogy közszolgák zaklatják és Brit Kolumbia kormánya összeesküvést szőtt ellene. Kényszergyógykezelésre küldték egy elmegyógyintézetbe, ahonnan csak egy év után szabadult egy, az intézet pácienseit képviselő ügyvéd segítségével.

Egy minigolfpálya romja a Csörgőkígyó-szigeten – Fotó: Wikipedia
Egy minigolfpálya romja a Csörgőkígyó-szigeten – Fotó: Wikipedia

Kalasnyikovval a konzulátusra

Haymour nem tétlenkedett a pszichiátrián: az intézet művészeti terápiás foglalkozásain furnérból megalkotta az általa elképzelt csörgőkígyó-szigeti vidámpark részletes makettjét. Amikor szabadult, vitte magával a makettet, és házalni kezdett vele. Hihetetlen módon sikerült a projekt mellé állítania egy nagy építkezési cég vezetőjét, és a vállalat megbízásából Libanonba utazott, hogy befektetőket keressen.

Haymournak viszont ezúttal egészen más tervei voltak a szülőhazájában, és ezekbe a tervekbe négy libanoni unokatestvérét is beavatta. Fél évig lakott a bejrúti kanadai nagykövetséggel szemben, és megfigyelte a konzulátust, jegyzetelve, hogy ki, mikor hol tartózkodik az ott dolgozók közül. Aztán 1976. február 23-án ő és unokatestvérei

AK-47-essel és más fegyverekkel berontottak a nagykövetségre és 33 túszt ejtettek.

Haymour pontosan tudta, hogy kit keres: a konzulátus vezetőjét, Alan Sullivant. Azt is tudta, hol keresse: az irodájában, a nagy íróasztal alatt, mert máshova nem tudott volna elbújni a helyiségben. Sullivan feltartott kézzel előjött az asztal alól, mire Haymour megkérte, hogy hallgassa meg a történetét. Elmesélt mindent a vidámparkról és arról, hogy a kormány összeesküvést szőtt ellene, és azt követelte, hogy hadd beszélhessen Kanada akkori miniszterelnökével, Pierre Trudeau-val (akinek egyébként a jelenlegi miniszterelnök apja). Ez a kérése nem teljesült, de Sullivan felhatalmazást kapott Kanadától, hogy tárgyaljon Haymourral.

A férfi nyilvános bocsánatkérést követelt a kormánytól és az őt beszámíthatatlannak minősítő pszichiáterektől, valamint félmillió dollár kártérítést, és azt, hogy a gyerekei visszakerüljenek a felügyelete alá. Fél nap alatt belátta, hogy egy túszdráma reménytelen próbálkozás a céljai eléréséhez, és 14 órával azután, hogy megtámadta a követséget, Haymour feladta magát és elengedte a túszokat.

Libanonban éppen kitört egy súlyos polgárháború, a hatóság nem akart még egy rögeszmés emigránssal is foglalkozni: pár száz dollárra büntették Eddyt, és szabad emberként térhetett haza Kanadába. Követelései közül nyilván semmi nem teljesült – még.

Parkába harapó kígyó

9/11 és más súlyos terrormerényletek után a mai közgondolkodás már jobban elítéli Haymour nagykövetségi akcióját, de a hetvenes évek közepén egy áldozatok nélkül járó bejrúti túszejtést máshogy kezeltek.

Peachlandben sokan üdvözölték Eddyt, és akadtak, aki tisztelték azért, hogy bármire képes az igazsága érvényesítéséért. Az egyik szimpatizánsa egy Pat Hay nevű nő volt, aki hamarosan Haymour második felesége lett. Később elváltak, de a nyolcvanas években a nő sokat tett azért, hogy a nyilvánosság megismerje Eddy sztoriját és párja jogi elégtételt vehessen.

1985-ben a CBC csatorna dokumentumfilmet készített Haymourról, amiben a férfit egy ambiciózus bevándorlónak állították be, akinek az álmait módszeresen tönkretette a hatalom. Közben Eddy kárpótlási pert indított, ami 1986-ban a kanadai legfelsőbb bíróságon ért véget.

Az ítélet gyakorlatilag kimondta, hogy Eddy Haymour ellen tényleg összeesküvést szőtt a kormány.

Gordon MacKinnon bíró az ítélet indoklásában hosszasan szidta az államigazgatás súlyos túlkapásait. „Igazolták azokat a paranoiás képzeteket, amikben Haymour hitt” – fogalmazott MacKinnon. Brit Kolumbiának 250 ezer dollár kártérítést kellett fizetnie azért, amit Eddyvel tett. A férfi és támogatói természetesen a Csörgőkígyó-szigeten ünnepelték meg a per sikerét.

A pénz nagy részét Haymour arra verte el, hogy Peachland határában felépíttette a Haymour-kastély nevű fogadót. A berendezés keleti hangulatot árasztott, hastáncos szórakoztatta a vendégeket, és hogy mindenkinek világos legyen, hogy Eddy nem békélt meg teljesen, a fogadó mellett életnagyságú szobor állt a házigazdáról, és egyenesen a Csörgőkígyó-sziget felé mutatott.

Eddy Haymour életéből készült egy színdarab, amit egyetlen alkalommal mutattak be, és egy filmen is dolgoztak a nyolcvanas évek végén, de végül a forgatókönyvírási fázisban elvetették. Akkortájt a terrorizmus már igen komoly problémát jelentett (1988-ban történt például a lockerbie-i merénylet), és sokkal nehezebb volt szimpatikus karakternek beállítani az ember, aki mégiscsak Kalasnyikovval terrorizált egy nagykövetséget. 9/11 után már végképp esélytelenné vált mélységeiben dramatizálni Haymour történetét – volt első felesége viszont éppen ekkor adta ki emlékiratait Házasságban egy terroristával címmel. Az elmúlt években egy dokumentumfilm, az Eddy királysága hozta vissza Haymour nevét a köztudatba, aminek készítésében ő is részt vett.

Az egykori borbély a kétezres évek elején kiszállt a Haymour-kastélyból, az épületet pár éve Peachland városa vette meg, ahol Eddy lassan akkora legenda már, mint Ogopogo. A szigeten ma is megtalálni az egykori építkezés romjait, ami kisebb turistalátványosság lett. Haymour visszaköltözött Edmontonba, ahol még ma is él, egy idősek otthonában. Legfiatalabb lánya szerint még mindig nem adta fel, hogy egyszer még az a vidámpark összejön a Csörgőkígyó-szigeten.

Támogasd a Telexet! Nekünk itt a Telexnél a szabad sajtó azt jelenti, hogy politikusok, oligarchák nem befolyásolhatják azt, miről írunk, miről nem, kivel dolgozunk, vagy kivel nem. A szabad sajtó nekünk kritikusságot, korrektséget, kíváncsiságot jelent. Hogy a közérdekű sztorikról beszámolunk, hogy mindig oda megyünk, ahol a dolgok történnek.

Nem egyszerű a munkánk, van, hogy falakba ütközünk: nem válaszolnak a megkereséseinkre, kordonokkal zárnak el, hogy ne tehessünk fel kérdéseket. Ha szeretnéd, hogy ennek ellenére is kitartóan kérdéseket tegyünk fel, hogy megmutathassuk a lehető legtöbbféle álláspontot, a legtöbb tényt és bizonyítékot, támogasd a munkánkat!
Támogatom