2022. április 13. – 05:12
Most, hogy idekattintott, rögtön leplezzük is le a címbe foglalt újságírói csúsztatást, aztán magyarázzuk ki! Hullámon az emberek többsége azt érti, amikor a víz szép formájú, fodros ívbe emelkedik, aztán lecsap az egész, és tök jól néz ki meg tök jó hangja van. A cunamiban, amiről most szó lesz, keletkezett ilyen hullám is, ami a későbbi modellek szerint körülbelül 150 méteres lehetett. Az Empire State Building viszont 444 méter magas – hát akkor hogyan mosta volna el ezt a hullám, újságírókám?! Úgy, hogy egy cunami ennél jóval összetettebb jelenség, aminél például felfutási magasságot is figyelnek, vagyis azt, hogy a víztömeg a tengerszint fölött milyen magasra nyomul be a szárazföldre. A rekorder szökőárnál a felfutási magasság 524 méter volt, vagyis tessék, a víz akár a New York-i felhőkarcolóig is felérhetett volna.
Egy ilyen katasztrófának rengeteg áldozata lett volna egy nagyvárosban, de annak következtében, hogy a hullám egy ritkán lakott területen csapott le, csak öten haltak meg miatta. 1958-ban, Alaszka déli partvidékén történt az eset, a Lituya-öbölnél, ahol július 9-én földrengés rázta meg a térséget. A rengés erőssége 7,7-7,8 körüli volt, és hatalmas földcsuszamlást idézett elő: hirtelen 30 millió köbméter szikla zuhant az öbölbe. Ez elindított egy cunamit, amit aztán az öböl formája tovább erősített. Erről Hermann Fritz, a Georgia Institute of Technology cunamikra és hurrikánokra specializálódott professzora beszélt nemrég a Live Science-nek.
Fritz volt a vezető szerzője annak a tanulmánynak, ami 2009-ben jelent meg a Pure and Applied Geophysics című tudományos közlönyben. Fritz és kollégái az öböl 1 : 675 méretarányú, az öböl formáját követő laboratóriumi modelljével vizsgálták, mi történt 1958-ban, és ők állapították meg a 150 méteres hullámcsúcsot is, aminél eddig csak kisebbeket regisztráltak a földön. Mint Fritz elmondta, egy tipikus földcsuszamlás okozta cunami után a keletkező hullám legyező alakban terjed, a Lituya-öbölben viszont nem ez történt.
A Lituya-öböl ugyanis valójában egy fjord, egy hosszú és keskeny, meredek oldalú tengerparti képződmény, ami egy egykori gleccser nyomán jött létre. 14,5 kilométer hosszú, de még a legszélesebb pontján is alig haladja meg a 3 kilométert. Viszont sok víz van benne – a maximális mélysége 220 méter –, és a földcsuszamlás éppen az öböl legbelső részén történt. Mindez azt idézte elő, hogy a cunami nem tudott legyezőalakban szétterjedni, teljes ereje a csőszerű öböl 300 méteres tengernyílása felé irányult. És mivel a víz nem tudott máshová menni, az öböl belső partjain felfelé nyomakodott. Először a földcsuszamlás gyakorlatilag felnyomta a vizet a szemközti hegyoldalra, elérve a szédítő, 524 méteres felfutási magasságot, aminél nagyobbat azóta sem mértek, aztán az öböl bejárata felé megindultak a köznyelvi értelemben vett hullámok. Egyébként geológiai lelőhelyekből arra lehet következtetni, hogy a föld múltjában előfordultak ennél még nagyobb szökőárak is.
A földcsuszamlás okozta cunamik sokkal ritkábbak, mint a tektonikus lemezek mozgásai által keltett cunamik (amilyen a 2011-es japán is volt), amik az összes szökőár több mint 90 százalékát adják. Fontos különbség még az is, hogy a tektonikus eredetű szökőárak a forrás közelében csak pár méteresek, viszont nagy távolságokat tesznek meg, és a parthoz közeledve egyre nagyobbak lesznek – ezzel szemben a földcsuszamlásos cunamik már a forrás közelében is óriásiak lehetnek, viszont gyorsan lecsengenek. A Lituya-öbölbeli cunami nem is terjedt tovább jelentősen az Alaszkai-öbölbe, de nagyságát jelzi, hogy mire a hullám elérte a fjord szűk nyílását, még mindig majdnem százméteres volt. Fritz szerint nemcsak a modellek, hanem szemtanúk beszámolói is arra utalnak, hogy ez volt a valaha feljegyzett legmagasabb szökőár.
Mert voltak szemtanúk is, mint arról egy Észak-Amerika nyugati partját felügyelő geológiai szervezet, a WSSPC részletesen beszámol. A veszélyes zónában kilencen tartózkodtak. Három ember az öbölben levő szigeten halt meg, kettő pedig egy hajón, amit a cunami elsüllyesztett. Négyen viszont, akik két másik hajón voltak, megmenekültek. Ketten úgy, hogy bár a szökőár elsüllyesztette a hajójukat, át tudtak szállni a mentőcsónakjukba. Ketten pedig úgy, hogy hajójukkal gyakorlatilag meglovagolták a szökőárt, és kihajóztak az öbölből – ami nagyon veszélyes mutatvány volt, mert amellett, hogy a víz gyorsan és szeszélyesen mozgott, még fatörzseket és más, a partról lesöpört hordalékot is magával sodort.
Az öböl kutatói csak három hét után ítélték annyira biztonságosnak a helyzetet, hogy megközelítsék a helyszínt. Döbbenetes látvány fogadta őket: az öböl partját teljesen letarolta a cunami, több millió kiszakított fa lebegett a vízen. Azt korábbi kutatásaikból tudták, hogy az öbölben 1853-ban, 1854-ben és 1936-ban is előfordultak kisebb szökőárak, de ezeket a helyszínen nem lehetett tovább kutatni, mert az 1958-as megacunami a korábbiaknak minden nyomát eltörölte. Ezt az eseményt viszont még napjainkban is kutatják: 2019-ben egy spanyol tanulmány például a szökőár ismert adatokra épülő pontos számítógépes vizualizációját mutatta be:
Az újabb kutatások szerint elképzelhető az is, hogy nem egyedül a földcsuszamlás hozta létre a jelenséget, hanem egy időben a földrengés okozta tektonikus változás is hozzájárult a szökőárrekordhoz. A Lituya-öböl a mai napig nem heverte ki a történteket, a pusztítás nyomai ma is jól láthatók műholdképeken.