A magyar származású művész, aki New York belvárosában ültetett egy búzamezőt

2022. március 26. – 13:14

Agnes Denes 1982-ben, a Búzamező – egy konfrontáció színhelyén, Manhattanben – Fotó: John McGrail via Leslie Tonkonow Artworks + Projects

Stöckert Gábor

A Battery Park City New York egyik városnegyede, Manhattan déli csücskének nyugati oldalán található, a Hudson folyó partjánál. Az üzleti negyedtől néhány sarokra terül el, a World Trade Center helyének szinte közvetlen szomszédságában. Bár nem a város legfelkapottabb része, azért nem olcsó környék: egy 70-80 négyzetméteres lakásért nagyjából egymillió dollárt (340 millió forintot) kell itt fizetni.

Hihetetlennek tűnik, hogy pár évtizede ugyanitt aranyló búzamező terült el, a felhőkarcolók tövében.

Pedig 1982-ben ez megtörtént, ráadásul egy magyar származású művésznek, Agnes Denesnek köszönhetően. A projekt neve Búzamező – egy konfrontáció volt, és aki látta, azóta is emlegeti a szokatlan jelenséget. Ami nyilván a művész szándékai szerint képezett kontrasztot az urbánus környezettel, de ennyivel azért nem lehet elintézni a műelemzést.

Természet és művészet

Agnes Denes 1931-ben született Budapesten, családja a második világháború idején emigrált Svédországba. A lány még tinédzserként költözött Amerikába, ahol festészetet tanult a New Schoolban, majd művészeti tanulmányait a Columbia Egyetemen folytatta. Eleinte költőként érvényesült, de ezzel felhagyott, amikor úgy érezte, nem tud tanult nyelven alkotni, csak az anyanyelvén. Ezután fordult a vizuális művészetek felé, és emellett rengeteg időt töltött könyvtárakban, lelkesen belekóstolt többféle tudományágba a matematikától a pszichológiáig.

A kétdimenziós művek lehetőségeit nemsokára szűknek érezte, és elkezdett térbeli installációkban gondolkodni. De nem fordított hátat a vászonnak sem, megfogták a matematikai alakzatok, és ezeket is újraértelmezte rajzaiban (a piramisformát például többször is). Érdeklődési köreiből és látásmódjából fogant művészetét „vizuális filozófiának” nevezte, és alkotásaival általában tudományos-társadalmi problémákra hívta fel a figyelmet.

A környezettel kapcsolatos alkotások már gyerekkorában érdekelték. Még Svédországban alkotta meg első ilyen jellegű projektjét, amiben a világ emigránsainak mozgását a madarak vándorlásához hasonlította, és ezzel ott egy művészeti mozgalom úttörője lett. Később egyre nagyobb léptékű installációkban gondolkodott, és a land art jobbára férfi művészek által uralt terepére lépett. A land art olyan, a hatvanas évek végén indult művészeti ág, ami a természet anyagait és formavilágát használja olykor hatalmas szabadtéri installációk létrehozásához. Denes ugyanakkor azt vallja, hogy a land art eredendően nem hordozott ökológiai mondanivalót, az irányzat követőinek többsége egyszerűen olyan nagyot akart alkotni, ami egy műteremben már nem fért el.

Denesnek viszont szinte minden alkotásában fontos szerepet kap a környezet, sőt néha a természetet használja a művészet eszközeként. Élete során számos monumentális projektet tervezett, saját bevallása szerint 500 évre lenne szükség ahhoz, hogy mindet megvalósítsa. Ezek közül néhány végül el is jutott a kivitelezésig, és mind közül a leghíresebb a konceptuális művészet szép példája, a New York-i búzamező.

Zavarosban kalászni

A Búzamező – egy konfrontáció egy megkereséssel kezdődött. A Public Art Fund nevű, kortárs alkotókat támogató New York-i szervezet kérte fel Denest egy köztéri szobor elkészítésére. A művész erre válaszul állt elő saját ötletével, a városi búzamezővel. A Public Art Fund belement, és Queenst javasolták a projekt helyszínéül, de a művész ezzel nem értett egyet.

„Központi helyszínen sokkal erősebb paradoxont és nagyobb kontrasztot érhettem el. A búzamező nagyobb hatást ért el egy háztömbnyire a Wall Streettől és a World Trade Centertől, rálátással a Szabadság-szoborra”

– írta a ma is New Yorkban élő, 91 éves Denes a Telexnek.

Meggyőzte az alapítványt arról, hogy a búzát a belvárosban kell elvetni. Kapott tízezer dollárt a projektre (a teljes költség végül ennek többszöröse volt), és egy év alatt beszerezte a szükséges engedélyeket is a városvezetéstől.

A Battery Park City akkor jelentős részben lakatlan volt, hiszen ennek a városrésznek a zöme úgy jött létre, hogy oda hordták a WTC-tornyok és más felhőkarcolók alapozásakor keletkezett építési törmeléket. Nem éppen búzának való vidék. Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy Denes szinte teljesen egyedül hozta létre a búzamezőt. Volt egy asszisztense és néhány olyan szimpatizánsa, akik hajlandók voltak egy-két napi munkájukkal segíteni a művészt az installáció elkészítésében.

Denes és alkalmi önkéntesei egy hónapig csak a kiszemelt, nagyjából 8000 négyzetméteres területet tisztogatták reggeltől estig, elhordva a nagyobb köveket, rozsdás fémdarabokat és a többi szemetet. Miután a törmeléket elszállították, 200 teherautónyi termőfölddel terítették be a megpucolt területet. „Napi 16 órát dolgoztam. Nem volt pénzem arra, hogy segítőket fizessek, ezért amikor hazamentem, még nekiálltam szendvicseket készíteni másnapra, mert pénz helyett csak azt tudtam adni az önkénteseknek” – emlékezett vissza Denes egy interjúban.

1982 májusában végre 285 barázdát vájtak a földbe, és kézzel elvetették a búzát. A következő hónapokban gondozni kellett a veteményt, öntözni, permetezni, gyomtalanítani. Denes minden napot a szántóföldjén töltött, egészen augusztus 16-ig, az aratás napjáig. Ezer font (körülbelül 450 kilogramm) búzát sikerült betakarítani, amiből aztán senki nem sütött kenyeret. A termés a Minnesota Museum of American Art által rendezett, a világ élelmezésével foglalkozó vándorkiállítás része lett. A búza így a világ 28 városába jutott el 1987 és 1990 között. A kiállítás látogatói kis csomagokban vihettek haza a magokból, és elültethették, így a manhattani búzamező termését szó szerint széthordták a világban. Az aratás után megmaradt szalma sorsa kevésbé felemelő: megkapták a New York-i rendőrség lovai.

A kritika többnyire lelkes ovációval fogadta a New York-i búzamezőt, és a létezése alatti négy hónapban sok helyi lakos is a csodájára járt. Mint Denes a honlapján írja, a New York-i búzamezőnek már a létezése is „erőteljes paradoxon” volt, főleg ha belegondolunk, hogy a termőterület nagyjából 4,5 milliárd dollárt ért a környék akkori telekáraival számolva.

„Azért ültettem búzát ilyen drága földterületen, hogy felhívjam a figyelmet rosszul megválasztott prioritásainkra és az emberiség melléfogásaira. Emellett a világ élelmezési problémáira is figyelmeztetni akartam az embereket”

– fogalmazott a művész a Telexnek.

Az urbánus kertészkedés trendjét vagy harminc évvel megelőző alkotásról létrehozása óta rengeteg írás született, ami nem csoda. Az urbánus szántóföld sokrétű szimbólum, és a mű címében jelzett konfrontáció többféleképpen is értelmezhető. Ahogy a búzamező elterült az üzleti negyed lábánál, abban benne volt a természet konfliktusa a civilizációval, a szegény vidékek találkozása a gazdagokéval, az elvágyódás a nagyvárosi életből egy egyszerűbbe, illetve a verejtékkel összehozott alapélelmiszer esete a túlfogyasztást és a felhalmozást kiszolgáló városnegyeddel. A Búzamező – egy konfrontáció olyan problémákra hívta fel a figyelmet, amik azóta még inkább világméretűek lettek. És amilyen gyorsan a gabonaföld eltűnt Manhattanből, arról a környezet sérülékenysége és mulandósága is sokaknak eszébe juthatott – aztán később a WTC-ikertornyok sorsa még egy réteget adott az értelmezési lehetőségekhez.

Unokáink is látni fogják

Agnes Denes az első olyan művészek között volt, akik környezetvédelmi aggályokat fogalmaztak meg műveikkel. Egy másik grandiózus alkotása, a Fák hegye – Egy élő időkapszula – 11 000 fa, 11 000 ember, 400 év című projekt is ezt példázza. Ez a mű gyakorlatilag egy fákkal beültetett mesterséges domb, de a mód, ahogy elkészült, megint csak egyedi és elgondolkodtató.

A Fák hegye koncepciója már 1984-ben létezett, de a kilencvenes évekig kellett várni arra, hogy megvalósulhasson. Végül a finn környezetvédelmi minisztérium és az ENSZ egyik alapítványának támogatásával készülhetett el a finnországi Ylöjärvi határában, a helyi önkormányzat segítségével, 1992 és 1996 között. A helyszín egy bezárt bánya volt, aminek a helyén nem nőtt semmi, és a terület rekultivációját éppen Denes projektje oldotta meg. Denes és csapata egy 420 méter hosszú, 270 méter széles, 38 méter magas dombot emelt, majd erre 11 ezer facsemete került oly módon, hogy minden egyes fát más ember ültetett. A résztvevők egy átörökíthető igazolást kaptak arról, hogy a fájuk 400 évig hozzájuk tartozik. A csemetéket egy matematikai spirálmintázat szerint ültették el, a mára már erdővé serkent fák megkapó képet nyújtanak a levegőből. A Fák hegye ma a legjelentősebb nyilvános művészeti projektek egyike.

A projekt leírása szerint a 400 év jelentősége az, hogy nagyjából ennyi időbe telik, amíg egy ember alkotta erdő őshonossá válik, vagyis amíg az ökológiai rendszer stabilizálja magát. Az üzenet világos: a természet óvása egyéni és közösségi felelősség is, és minden generációnak részt kell vennie benne most és a jövőben is. Az akkori finn miniszterelnök 400 évre védett területté nyilvánította a Fák hegyét.

Mint a művész a Telexnek írta, Magyarországra is ráférne néhány hasonlóan nagy projekt, „ami segíti az emberiség túlélését, és hangosabban szól, mint bármelyik politikus.” Denes emellett a búzamező magyar verzióját is szorgalmazza: „szeretném, ha a magyarok is csinálnának egy búzamezőt az enyémhez hasonló gondolattal, és a búzát odaadnák az Ukrajnából menekülő embereknek vagy más menekülteknek.”

Denesnek még sok figyelemre méltó alkotása volt. Rajzaiban többször foglalkozott a világtérkép eltorzításával, morzekódra írt át bibliai passzusokat, telepített ezer évre szóló időkapszulát (2979-ben nyitható), ültetett erdőt Ausztráliában, füvesített piramist egy Long Island-i szoborparkban. Legjelentősebb műveit lehetetlen múzeumba vinni, ezért csak 2019-ben, 88 évesen kapott retrospektív kiállítást New Yorkban, ahol élete nagy részét töltötte. A New York Times Pulitzer-díjas szerzője ujjongva írt a tárlatról, ahol Denes több meg nem valósult tervét is meg lehetett tekinteni.

Az egyik ilyen terv egy Queensben ültetett, százezer fából álló erdő, ami eddig még nem kapott zöld utat. Agnes Denes nagy álma ez a projekt, amelyet valószínűleg még mindig nem adott fel. Három évvel ezelőtti interjúi szerint még javában dolgozott azon, hogy az erdő megvalósulhasson, mert ahogy akkor mondta:

„A kreativitás és az újítás a válasz a bajba jutott világban, hogy az inga visszalendüljön. Légy kreatív. Sose hagyd ezt abba. A kreativitás remény.”

Források:

Kedvenceink

Partnereinktől

Kövess minket Facebookon is!