Sokakban felmerült, hogy a globális felmelegedés miatt sok olyan kórokozó kerülhet elő a permafroszt alól, amit sok százezer éve hibernál, és ez komoly fenyegetést jelenthet az emberiség számára. Ezzel szemben van egy vírus, ami már emberemlékezet óta jelen van a környezetünkben, és ha nem kezelik a megfertőződés utáni néhány napban, szinte 100 százalékban halálos.
Ez a veszettség.
A betegséget okozó vírus azért kifejezetten veszélyes, mert egyrészt Antarktika kivételével az összes kontinensen jelen van, és akár három hónapig (vagy akár egy évig) is lappanghat a szervezetben, mire megjelennek az első tünetek – ekkor viszont a legtöbb fertőzött számára már túl késő.
Az emberek leggyakrabban állati harapás útján kapják el, a WHO szerint az esetek 99 százalékában kutyaharapás által. A vírus a nyállal terjed, így az az érdeke, hogy a gazdatest minél több állatot megharapjon. Ezt az idegrendszert támadva képes megtenni, ezért nem mindegy, hol harapják meg az embert – minél rövidebb az út az agyig, annál hamarabb jelennek meg a tünetek.
Az állatoknál és embereknél nagyon hasonló a betegség lefolyása. A lappangási idő után először influenzás tünetek jelentkeznek: láz, fáradékonyság, levertség, gyengeség. Emellett megjelenhet viszketés és a seb körül égő érzés is.
Ezután, ahogy az agy gyulladása fokozódik, megjelenik a feszültség, paranoia, szorongás, hidrofóbia (a betegek félnek a víztől, mert nehezen nyelnek) és alkalmanként légiszony (azaz a huzattól vagy friss levegőtől való félelem).
Ahogy a légúti betegségeket okozó vírusok köhögésre ingerlik az embert elősegítve a terjedést, a veszettséget okozó vírus arra veszi rá az fertőzötteket, hogy harapjanak. Az ingerlékenységhez és agresszióhoz fokozott nyáltermelés is jár. A kutyák ebben a mániákus harapós időszakban rekedten ugatnak és gyakran emészthetetlen tárgyakat is megesznek (például fát, követ, szalmát, szögeket). Ezt kóborlási kényszer követi, akár 100 kilométert is képesek megtenni (a fertőzött emberekre is igaz), mielőtt beáll az utolsó, paralízises stádium, amikor elsőként a végtagok bénulnak le, majd a teljes test míg a beteg meg nem hal.
Egy ritkább változata a paralízises veszettség, amely a feljegyzett esetek nagyjából 20 százalékáért felel. Ez hosszabb ideig tart, mint az agresszív veszettség: először a harapás helye körüli izmok bénulnak le, az ember lassan kómába esik, majd meghal. Gyakran félrediagnosztizálják, így a 20 százalék nem egy bombabiztos adat, a valós szám magasabb lehet.
Szerencsére Louis Pasteur és Émile Roux 1885-ben kifejlesztett egy védőoltást, így nagyot zuhant a veszettségbe belehalók száma, azóta pedig sokat fejlődött a technológia. Ma már két vakcinatípus is létezik: egy megelőző anyag, amit általában azok kapnak, akik sokat dolgoznak állatokkal (állatorvosok, állatkerti dolgozók), a másik pedig a harapás utáni vakcina, amelyet a hatékonyság érdekében minél hamarabb be kell adni. Az időben beadott vakcina szinte 100 százalékos hatékonyságú. Fontos, hogy annak is meg kell kapnia az utólagos oltást, aki a megelőzőt megkapta, csak kisebb adagot.
Csak szinte teljesen reménytelen
Lévén, hogy van védőoltás, nem véletlen, hogy ma már nem nagyon hallunk Magyarországon pusztító veszettségjárványról. 1890 és 1927 között 706 ember halt bele itthon igazoltan a fertőzésbe. 1928-tól 1938-ig 28-an, 1937-ben négyen, 1938-ban pedig egy ember. Magyarországon utoljára 1994-ben halt bele valaki a fertőzésbe.
Bár kezelés nélkül szinte minden fertőzött belehal a szövődményekbe, nagyon, nagyon ritka esetekben vannak kivételek. Az első feljegyzett teljesen kezeletlen túlélő (korábban volt öt eset, amikor csak részleges kezelést kaptak a fertőzöttek, mégis túlélték) egy 15 éves wisconsini lány, Jeanna Geise volt, akit a 2000-es évek elején megharapott egy denevér. Csak a súlyos tünetek jelentkezésekor került kórházba, ezt szinte egy beteg sem éli túl. Orvosai felvetették, hogy az immunrendszere le tudná győzni a fertőzést, de nincs elég ideje, mert a vírus túl hamar végez az aggyal. Mivel úgy tűnt, szinte biztosan meghal, utolsó kétségbeesett próbálkozásként mesterséges kómába tették, így Geise végül felépült – bár csak komoly mellékhatásokkal: újra meg kellett tanulnia beszélni, állni és járni.
Ez a vírus egyébként pont azért nagyon hatékony, mert az idegrendszerben terjed, és a legfontosabb célja, hogy biztonságban tudja az idegsejteket. Épp ezért elkerüli a vírus okozta sejthalált és elpusztítja a T-sejteket, amelyek megpróbálnák legyőzni a központi idegrendszerben.
Geise orvosainak megoldása nyomán fejlesztették ki a Milwaukee Protocolt, viszont sok orvos szerint a kóma veszélye miatt etikai problémákat vet fel – arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esetben nem sikeres. Geise felépülése után 2011-ig 25 esetből hárman élték túl a protokollt, de kettő a kórházból való távozás után mégis belehalt a kóma szövődményeibe. Sok kutatóban felmerült, hogy nem a kóma mentette meg Geise életét, hanem az, hogy a vírus egy gyengébb változata fertőzte meg. Mivel a denevér nem került elő, ezt akkor nem sikerült kideríteni.
A halálos esetek 95 százaléka Ázsia és Afrika szegényebb, vidéki régióiban fordul elő. Hiába létezik a megelőzésre és utólagos kezelésre való védőoltás, a legveszélyeztetettebbek nem mindig jutnak el kórházba, és nem is nagyon tudják megfizetni – főleg, hogy megelőző oltás nélkül négy adag vakcinára van szükség a teljes kezeléshez.
Arról nem is beszélve, hogy a leghatékonyabb minden kutya beoltása lenne, ami pont ezeken a területeken a költség miatt szintén elképzelhetetlen. A WHO szerint évi 59 ezer ember hal bele a veszettség szövődményeibe.
