A 19. század újraélesztési csodaszere: a fenékbe fújt dohányfüst

2022. február 19. – 08:33

A 19. század újraélesztési csodaszere: a fenékbe fújt dohányfüst
Vízbe fulladt embert emelnek ki a vízből Robert Smirke festményén – Forrás: Wellcome Collection

Másolás

Vágólapra másolva

A fontosabb angol idiómák között szerepel a tükörfordításban csak „füstfújás a fenékbe” (blowing smoke up your ass) kifejezés is, ami nálunk, magyaroknál nagyjából a seggnyalásnak feleltethető meg. Igen ám, csak míg minálunk a történelmi múltból nem túl sok szó szerinti fenéknyaldosás idézhető fel, addig az angol megfelelőnek igen sajátos eredete van. Orvosi fejlődés, lélekvisszahozás, bélserkentés: a 18–19. századi technika, amikor úgy próbáltak újraéleszteni, hogy füstöt fújtak a haldokló végbelébe.

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

Ha a Temze mentén sétáltunk véletlenül a 18. században, könnyen észrevehettünk egy csőszerű eszközt a part szélén. Mi több, akkoriban az is elvárt volt, hogy mindenki, aki csak egy másodpercre is a vízi utazást választja, tudja, hol van ez az eszköz; és azt is, hogy vízbe fulladás esetén bele kell dugnia ezt a haldokló végbelébe, hogy füstöt fújjon bele a cső segítségével.

A kezdetek

Az 1700-as években ugyanis teljesen bevett orvosi eljárás volt, hogy a halottnak vagy haldoklónak vélt embernek ne a száját, hanem a végbelét használják újraélesztés esetén. A „füst a végbélbe” módszert kiváltképp vízbe fulladók esetén alkalmazták, azt pontosan nem tudni, hány alkalommal jártak sikerrel vele. A Temze partján lévő eszközt 1782-ben installálták a helyére, miután egy fiatal fiú megfulladt a folyóban.

A fiút, Rowlandot még idejében találták meg, pofozgatták, alkoholba mártott kendőkkel dörzsölték, a megérkező orvos pedig mindent bevetett véreztetéstől a hánytatásig, ami csak a palettáján szerepelt. Végül meg is mentették az életét. A települést a kis Rowland feltámadása annyira meggyőzte, hogy ezután hitelt adtak a legkülönfélébb újraélesztési technikáknak: így került ki a fulladás leküzdésére a fenékfüstfújó is a Temze partjára.

Egy másik forrás szerint az egyik legkorábbi dokumentált eset a dohánybeöntés alkalmazására 1746-ból származott egy férfitól, akinek a felesége fulladni kezdett, és elájult, ő pedig kézenfekvő módszerként fogta az égő pipáját, és saját szája helyett felesége végbelébe nyomta. A pipa izzó végét a szájával letakarta és belefújt. A nő végbele megtelt füsttel, a feljegyzések szerint pedig bármilyen hihetetlen is, valóban jobban lett az „újraélesztés” végére. És ha már dokumentációk: ezekből egyébként kiderült az is, hogy a dohány mellett a másik legnépszerűbb újraélesztési forma a csirkeleveses végbélbeöntés volt ekkoriban.

Dohányt alfélbe: fújd és szívd

A dohányfüstös gyógyítást az amerikai őslakosoktól eredeztetik, akiktől az európai orvosok hamar ellesték a dohányfüstös praktikákat, és használni is kezdték fejfájástól a rákig mindenre. 1745-ben Richard Mead volt az első ismert nyugati orvos, aki felvetette, hogy esetleg dohányfüstös beöntéssel lehetne hatékonyabbá tenni az újraélesztéseket.

Az emberek hamar elkezdték használni az új módszert a vízbe fulladók újraélesztésére. Annak érdekében, hogy ennek lépéseit könnyen memorizálni lehessen, 1774-ben dr. Houlston tollából még a seggbe fújt dohányfüst Stayin’ Alive-ja is megszületett, szabad fordításban valami ilyesmi:

Dohányt alfélbe, fújd és szívd,
Hevítsd, dörzsölve élénkítsd!
Ne kíméld magad, honfiú,
Egyszer neked is kellhet seggbefú.

A „tobacco glyster” kezdetű négysoros teljes, eredeti valójában itt tekinthető meg a műfordításokat kevésbé kedvelők számára. A dohánybeöntés a fulladáson túl minden másra is jó volt akkoriban, használták fejfájásra, sérvek kezelésére, légúti megbetegedésekre, hasi görcsökre, de még tífuszra és kolerára is. A napjainkban használt újraélesztési módszer persze már ekkor is létezett: a szájon át történő befúvást az ötödikként ajánlották az egészségügyi dolgozók, közvetlen például a dohányfüstös beöntés után. Utóbbira egyébként, mint azt A Hét jegyzi cikkében:

„Elmés szerkentyűk egész sorát fejlesztették ki e művelet megkönnyítésére, sőt mint azt a Mindenes is hírül adta: »az e végre készített eszközt a mostani legújabb Felsőbb rendelés szerint már minden Seborvosnak meg kell szerezni«. S ha nem volt a közelben seborvos? Erre is ad tanácsot a Mindenes: megteszi egy kettétört pipaszár is, a kupak nélküli vége kerül a »megmentendő« végbelébe és egy másik pipából felszívott füstöt fúj be a megmentő a pipaszár bélből meredezö nyílásába.”

A lap azt is kiemeli, hogy a kupakolós praktikákat javasoló Mindenes szubjektív írója a tanácskozás közben azt is nehezményezi, hogy a magyarok nem pártolói a beöntésnek. Holott, mint azt hozzáteszi, máshol a nemesasszonyok is inkább beöntenek, mint hogy hashajtót vegyenek be.

A füstös beöntés eszközeinek egy 1776-os tankönyvben található rajza – Forrás: Berns goldene Zeit / Wikipédia
A füstös beöntés eszközeinek egy 1776-os tankönyvben található rajza – Forrás: Berns goldene Zeit / Wikipédia

A dohánybeöntés elmés eszköze

„[Látható volt] a dohányfüstlistír nevű eszköz, amellyel allövet formájában a beteg végbelén keresztül fölmelegített dohányfüstöt juttattak a testbe, ezáltal próbálták meg az újraélesztést. A krónikából azonban nem sok sikeres esetről olvashatunk, amit ezzel a módszerrel értek el”

– írta a Fejér Megyei Hírlap 2008-ban, amikor is a fentebb említett, Temze partján kihelyezett eszközt bemutatták Magyarországon a Kresz Géza Mentőmúzeumban. Mint az is kiderült, a hasonló eszközöknek fontos szerepük volt régen, amikor az emberek úgy gondolták, hogy a külső stimuláció (mint a mellkompresszió) legalább annyira fontos az újraélesztésben, mint a belső stimuláció. A belső stimuláció esetén jellemzően rumot vagy egyéb gyógyfőzetet juttattak a haldokló gyomrába – de ezekhez a praktikákhoz tartozott a dohányfüst szervezetbe juttatása is.

„Az első teremben az ősidők nyomai: illusztráció a vízbe fulladt ember újraélesztéséről. A delikvenst a lábánál fogva felakasztották, folyjon ki belőle a lé. – Nem folyt ki – szögezi le Pap Zoltán”

– számolt be a Népszabadság szintén a Mentőmúzeum kiállítása alapján a vízbe fulladóknál használt újraélesztési technikákról. A felakasztós módszert bár hamar betiltották, mellette tovább futott a dohányfüstös újraélesztés, melyről a lap azt írta, „Pap doktor szerint az lehet az eljárás »tudományos« magyarázata, hogy a dohányfüst megmozgatja a központi idegrendszert”.

„Füstöt fújtak fel a végbélbe egy cső behelyezésével. Ez a cső egy fumigátorhoz és egy fújtatóhoz volt csatlakoztatva, amelyek összenyomásakor füstöt juttattak a végbélbe. Néha közvetlenebb utat választottak a tüdőhöz úgy, hogy a füstöt az orrba és a szájba kényszerítették, de a legtöbb orvos úgy érezte, hogy a rektális módszer hatékonyabb”

– derült ki az újraélesztési technikáról. A dohányfüstről az idegrendszer erősítése mellett azt is gondolták, hogy a nikotin miatt erősebb és gyorsabb lesz a haldokló vérkeringése, így serkenteni fogja a légzést is. Úgy vélték emellett, hogyha a füst felmelegíti a haldoklót, az kiszárítja belül, így pedig a szárazság miatt a túlzott nedvesség eltűnik.

Fenéktől a modernitásig

A 20. századra a beöntéses és hasonló alternatív újraélesztési technikák visszaszorultak. Az újraélesztés és az azt végző orvosok szerepe is új értelmet nyert – főként a műtétek, ezzel együtt az orvosi műhibák mint halált kiváltó okok megjelenésével. Claude Beck amerikai sebész a 20. század közepén próbálta revitalizálni az újraélesztést, mert tarthatatlannak minősítette, hogy a században szinte mindenki tudott újraéleszteni, csak az orvosok nem. Felidézte, hogy az 1910-es években, ha egy beteg szíve megállt a műtőasztalon, a sebészek másokat hívtak segítségül a beöntéses és egyéb módszerek elvégzésére: Beck így pedig nem látott más utat, új technológia után kezdett nézni, olyan után, ami méltó lehet a műtét veszélyeihez.

Az általa talált új technológia a stimuláción alapult, így vált népszerűvé a defibrilláció és a nyitott mellkasú szívmasszázs alkalmazása is. Beck mindemellett úgy gondolta, nemcsak a „látszólag halott”, hanem egyenesen a halott embereket is vissza lehet hozni az életbe ezzel a módszerrel. Újraélesztési módszereinek brandelésére még egy rövidfilmet is készített, ahol újraélesztett embereket kérdezgetett arról, hogy „miben haltak meg”.

1947-ben Beck először sikeresen újraélesztett egy pácienst defibrillátor segítségével, ezzel párhuzamosan pedig a tudomány kimutatta, hogy a nikotin káros az egészségre. Emiatt pedig a dohánybeöntés népszerűsége egyre csökkent, míg a defibrillátoré nőtt. Nem sokkal Beck első sikeres újraélesztése után defibrillátorokat helyeztek a műtőkbe szerte a nyugati világban.

Az eszközök aztán itt is maradtak egy ideig, amíg Paul Zoll, a Harvard Medical School orvosa csak 1956-ban be nem mutatta, hogy a defibrilláció sikeresen végrehajtható a zárt mellkason keresztül, nem szükséges hozzá a szív közvetlen elérése. Ettől a felfedezéstől pedig a napjainkban is ismert újraélesztéssé vált a főszerep szerte a világban. A füstfújás a fenékbe pedig nem maradt más, mint egy néhol még felbukkanó fogalom.

Cikkünk az Arcanum támogatásával készült.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!