Tegyük fel, hogy ön épp egy randira igyekszik Szingapúrban.
Eleinte úgy tűnik, hogy minden rendben van, sikerült nem ráncosra vasalni az ingjét/blúzát, nem felejtette otthon a pénztárcáját, a sarki kisboltban pedig még éppen meg fog tudni állni venni valami bonbont. Aztán egyszer csak jön a keserű felismerés, hogy az aznapi, a nagymamánál elfogyasztott laksa után a nagy készülődésben elfelejtett fogat mosni, és bizony a halas-rákos-tojásos, curryvel fűszerezett ebéd aromája még mindig ott bizsereg a szájában.
Hazaszaladni már nincs idő, mert akkor elkésik, és az ugye szintén végzetes hiba lenne. Adja magát a lehetőség, hogy a bonbon mellé vesz valami bivalyerős mentollal megáldott rágót, és már meg is oldódott a helyzet. Itt emlékeztetném arra a tényre, hogy ezt a képzeletbeli szituációt éppenséggel Szingapúrba helyeztük,
ahol 30 éve betiltották a rágó árusítását, a kisboltban tehát nem lesz semmilyen rágó.
Ebben a kijelentésben semmilyen költői túlzás nincs, és bizony az egészen egyszerűnek tűnő megoldás nem fog segíteni a randiján. A cikk végén azonban ajánlunk mégis egy kiutat erre a szomorú helyzetre, addig is ismertetjük ennek a furcsa tiltásnak a történetét. Legörgetni nem ér.
Egy tisztaságmániás vezető
Szóval adja magát a kérdés, hogy miért tiltanák be valahol a rágógumit, amikor azt gyakorlatilag 4-5 éves korától kezdve addig rágja az ember, amíg foga van? A válasz Szingapúr egyik fontos történelmi figurájánál keresendő. Li Kuang-jao volt Szingapúr első miniszterelnöke, aki alatt 1965-ben függetlenedtek Malajziától. Li évtizedekig állt Szingapúr élén, és bár a rágógumit csak 1992-ben tiltották be, amikor ő már nem volt kormányfő, később is befolyásos politikai figura maradt, és szinte biztos, hogy az ő keze benne volt a dologban.
Li egy pragmatikus szemléletű ember volt, aki utópiáról álmodott, és mindennap azzal kelt fel, hogy aznap mit lehetne jobban csinálni – mondta a politikusról könyvet is író Tom Plate. Miután Szingapúr függetlenné vált, gyakorlatilag túlélőmódba kellett kapcsolnia. Li koncepciója arról szólt, hogy Izraelhez hasonlóan le kell körözniük a régió többi országát, hogy „fejlett országként oázis lehessenek a fejlődő országok gyűrűjében”. Ehhez pedig az ország lakóinak is le kellett vetkőzni a harmadik világ szokásait – így a szemetelést is. A miniszterelnök szemében a szemetelés és ezzel együtt a rágógumi eldobálása az ország fejlődésének egyik kézzelfogható ellensége volt. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha betiltják a rágó árusítását és az importját.
A problémáról 1983-ban volt először szó, amikor az akkori külügyért és kultúráért felelős miniszter kiszámoltatta, hogy a felelős kormányhivatalnak – mai árfolyamon – évente 261 ezer dollárjába (kb. 82 millió forint) került, hogy eltakarítsa a rágógumikat a közterekről. Ezek után először is megtiltották, hogy a szingapúri közmédiában rágóreklámok jelenjenek meg, és az iskolai büféknek is be kellett fejezniük az árusításukat. Aztán 1991-ben két olyan incidens is történt, ami kiválthatta végül a tiltásról szóló törvényt: a metróban a kocsik ajtajához rágógumi ragadt, ezért nem tudtak rendesen összezárulni, meghibásodott a szerelvény, az utasoknak pedig ki kellett szállniuk.
Miután az országban 1992-ben betiltották a rágó árusítását, Linek természetesen állandóan feltették a kérdést a külföldi újságírók, hogy mégis mi szükség van erre.
„Dadusállamnak hívtak bennünket. Az eredmény azonban az, hogy ma jobban viselkedünk, és kellemesebb helyen élünk, mint 30 évvel ezelőtt”
– mondta Li a BBC egyik riporterének a kétezres években, amikor az alatta bevezetett többféle korlátozásról kérdezték. Ekkoriban a még mindig befolyásos Li kreativitást szorgalmazott országa üzleti életében. Amikor az újságíró rákérdezett: nem gondolja-e, hogy a járdán hagyott rágógumi pöttyök tulajdonképpen egy újfajta kreatív gondolkodás eredményei, Li fintorogva válaszolt: „Azt, hogy rágógumit ragasztanak a metrók ajtajára, hogy azok ne tudjanak kinyílni, én nem nevezném kreativitásnak. Inkább csínytevésnek mondanám. Ha meg nem tud az ember anélkül gondolkodni, hogy rágcsálna valamit, akkor talán próbálkozzon meg egy banánnal”.
A rágó importját és árusítását érintő tilalom hatása tulajdonképpen azonnali volt: a járdákról teljesen eltűntek a kilapult rágónyomok, a metróajtók pedig zavartalanul csukódhattak be. Valószínűleg ez is az oka annak, hogy a kicsit túlzónak ható szabályozás ellen nem nagyon tiltakoztak a szingapúriak.
Graffiti, pornó, vandalizmus → botozás
És nem is egyedi intézkedésről van szó. Az elmúlt harminc évben a rágó mellett tilalmat vezettek be az országban a szemetelésre, a graffitizésre, a köztéri vizelésre, de nyilvános helyen még a köpködésre és „az orrváladék eltávolítására is”. Ja, és ha nyilvános vécében könnyít magán az ember, akkor törvényileg kötelezik, hogy lehúzza maga után – írja a BBC. Mindemellett betiltották a pornográfiát, ami miatt nem kapható Playboy, de egy időben a Cosmopolitan és a Szex és New York sorozat is tiltólistán szerepelt.
Ami a rágógumit illeti:
rágózni önmagában nem tilos, de az importja Szingapúrba továbbra sem lehetséges, habár kis mennyiségben, saját használatra bevinni nem volt tiltott.
Szóval ha éppen oda utazna, akkor érdemes lehet előre beruházni néhány kisebb csomagra. Emellett 2004 óta – az Egyesült Államokkal kötött szabadkereskedelmi megállapodás eredményeként – a gyógyszerészek és fogorvosok is árulhatnak „terápiás” rágógumit, például nikotinos rágót, de ezt csak regisztrációval vagy receptre lehet megvenni. Ha egy gyógyszerész feketén kereskedne a rágógumival, lebukás esetén majdnem félmillió forintos bírságot fizethet.
„Viccelődünk ezeken az eljárásokon. Szingapúrt mi csak bírságvárosnak szoktuk hívni” – mondta a BBC-nek Eugene Tan, aki egy szingapúri egyetem jogi karának docense. Egyébként a rágó illegális kereskedelme sem feltétlenül kifizetődő, ha lefülelik az embert, mert 100 ezer szingapúri dolláros (kb. 23,5 millió forintos) bírság és akár két év börtönbüntetés járhat érte.
Aki arra vetemedne, hogy kiköpi az utcán, vagy odaragasztja valahová a rágógumiját, szintén bírságra számíthat. Már első alkalommal 2000 szingapúri dollárig, azaz több mint 468 ezer forintig terjedő büntetést kockáztat, a harmadik szemetelésnél ez a szám még feljebb ugrik, és 23,5 millió forintig terjedő büntetést is fizethet valaki a kihágásért. Mindezt ráadásul megfejelhetik azzal, hogy kötelezik az embert arra, hogy zöld mellényben az utcát takarítsa.
Ha eddig tetszett önnek, hogy milyen keményen is küzd a városállam a társadalom rebellis tagjaival szemben, a következő büntetési forma talán elveszi majd a kedvét attól, hogy Szingapúrba járogasson randizni. A pénzbírság mellett ugyanis létezik egy durvább büntetés is: a botozás. Ez még ma is előfordul a szingapúri jogban, férfiakra szabható ki, 50 éves kor alatt – írja a Guardian. Többféle bűncselekményért ítélhetik meg, akár olyan, viszonylag apróságnak tűnő dolgokért is, mint a rongálás, vandalizmus vagy a vízum túllépése.
A vesszőzést vagy botozást a rendőrség végzi. Az elítéltet meztelenre vetkőztetik, és kikötik egy kerethez, majd egy kb. másfél centiméter átmérőjű bottal elfenekelik – szó szerint. A rágótilalom és a botozás kuriózumai egyes helyeken eléggé összekavarodtak, ezért elterjedt az a tévhit, hogy a rágózásért is megverhetik Szingapúrban az embert. Ez azonban nem igaz.
De hogy megy ez a gyakorlatban?
„Nevetséges, hogy a 16 éves fiataloknak könnyebb prostituáltakhoz eljutni, mint itt rágógumit szerezni”
– mondta a szabályozásról a 22 éves Fayen Wong az NBC-nek, amikor 2004-ben egy fokkal könnyebbé tették a hozzáférést bizonyos típusú rágókhoz. Szingapúrban ugyanis az összes fenti betiltott dolog mellett legális egyes területeken a prostitúció. Mondjuk nem jó belegondolni, hogy mi történne akkor, ha a Playboy mellett a prostitúciót is betiltották volna.
A rágókereskedelmi tilalom 2004-es lazítása nem nagyon változtatott a szingapúriak rágózási szokásain, tulajdonképpen teljesen leszoktak róla – állapította meg Eugene Tan. Neki nem is nagyon hiányzik a rágó, és azt sem bánja, hogy a járda nincs tele koszos foltokkal. Összefoglalva, rágózni tehát nem tilos, de sokkal nehezebb beszerezni, mint a legtöbb helyen a világban. Az országba importálni és kereskedni vele gyógyászati eseteket leszámítva viszont tilos, ahogy a szemetelés is.
Végül pedig, ahogy ígértem, találunk megoldást a laksa szagú lehelet ellen, hogy ne végződjön katasztrofálisan a cikk elején elképzelt randi. Ha az ember bemegy a sarki kisboltba, ugyan nem talál rágót, ugyanakkor a polcok tele lesznek mentolos cukorkákkal. Ha legközelebb Szingapúrig menne randira, ezt tartsa észben.
