1987 januárjában vastag, fehér takaró borult az országra. Napokig esett a hó, több településen méteres rétegben lepte el az utcákat, sokan nem tudtak eljutni a munkahelyükre vagy iskolába. A fővárosban is nehéz volt közlekedni, ezért január 13-án a kolumbiai nagykövet, Enrique Parejo González is úgy döntött, autó helyett inkább tömegközlekedéssel próbál bemenni a II. kerületi Ruthén utcában levő szolgálati lakásából a követségre. Előtte azonban el akarta lapátolni a havat a garázs elől és megjáratni a motort. Ez után, nagyjából délelőtt 11 óra 20 perckor lépett oda hozzá egy símaszkos férfi, megszólította, majd hangtompítós pisztolyból többször rálőtt.
González öt lőtt sebbel zuhant a hóra: egy golyó a karját, egy a vállát, egy a nyakcsigolyáját, kettő pedig a fejét érte. Az egyik szomszéd pár méterről látott mindent, de amikor a tettes ráfogta a fegyverét, visszasietett a lakásába. Más szemtanúk is akadtak, négy, havat lapátoló lakó, akik a diplomata segítségére siettek, miközben a merénylő elmenekült a Törökvész út felé. A szomszédok és a nagykövet lánya bevonszolták Gonzálezt az épületbe, és egy szőnyegre fektették. A nagykövetnek volt még ereje ahhoz, hogy elmondja, mi történt vele, és azt is hozzátette:
„Meg fogok halni, a kábítószeresek leszámolnak velem.”
Budapesten már fenyegetések fogadták
A merénylet hátterét és körülményeit Orbán-Schwarzkopf Balázs történész kutatta, és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található iratokra építve megpróbálta rekonstruálni a történteket (erről egy alapos cikket is írt a Betekintő 2017/3. számába, ez az írás főleg erre támaszkodik).
González nagyköveti kinevezése tulajdonképpen kimenekítés volt. A kolumbiai politikus korábban igazságügy-miniszter volt az országában, és ténykedésével szerzett néhány veszélyes ellenfelet. Elsősorban Pablo Escobart, a kor legsikeresebb drogkereskedőjét, a medellíni kartell irányítóját, ami akkortájt napi (!) több tízmillió dolláros profitot termelt.
Hogy Escobar akár politikai körökből sem habozik kiiktatni ellenlábasait, azt korábban már többször megmutatta. González elődjét, Rodrigo Lara igazságügy-minisztert 1984-ben a kokainbáró parancsára lőtték le, 1985-ben pedig vélhetően az ő megbízásából tört be az M-19 gerillaszervezet a bogotái igazságügyi palotába. Escobar szerepe ebben az akcióban nem megerősített, de a drogbáró szívesen intéztette a piszkos munkát az M-19-hez hasonló csoportokkal, és árulkodó, hogy a gerillák megsemmisítették a kolumbiai hatóságok külföldre kiadható bűnözőkről szóló listáját, amelyen Escobar is szerepelt.
González legfőbb bűne a drogbáró szemében éppen a kiadatások jóváhagyása volt. Mivel Escobar szervezete alaposan beépült a kolumbiai igazságszolgáltatásba, sok minden elintézhető volt, ha egy kartelltag rendőrkézre került – ha viszont kiadták az illetőt az Egyesült Államoknak, szinte biztosan hosszú börtönbüntetés várt rá. González a kartell 13 tagját is átadta Amerikának, amivel felkerült Escobar hosszú halállistájára.
Hogy Gonzálezt meg akarják ölni, az abból is sejthető volt, hogy sorra gyilkosság áldozatai lettek azok, akikkel együtt dolgozott – és akiket a már említett M-19 ítélt halálra fenyegetéseiben. 1986. július 31-én például Hernando Baquero Bordával, a Kolumbiai Legfelsőbb Bíróság elnökével végzett a kartell. Bő egy héttel rá, augusztus 8-án lejárt González hivatali mandátuma, 9-én pedig titokban elhagyta Kolumbiát. A kolumbiai sajtó csak két nappal ezután írta meg a távozását és nagyköveti kinevezését. González Budapestre érkezését sem verték nagy dobra. Augusztus 23-án lépte át a magyar határt, de a magyar külügyminisztérium csak előző este közölte jövetelét a belüggyel, és kért különleges biztosítást. Ez az igény azért is volt indokolt, mert az új nagykövetet
válogatott fenyegetések várták Magyarországon is, sőt már érkezése előtt a halálhírét keltették.
Augusztus 21-én – tehát két nappal González érkezése előtt – ugyanis az Associated Press bécsi központjához befutott egy értesülés, miszerint Gonzálezt Budapesten agyonlőtték. Az AP budapesti akkreditált tudósítóján keresztül érdeklődött a nagykövetségen, majd megírta a cáfolatot. A történtek jelezték, hogy a kartell fenyegetései Európáig is elérnek.
Az új nagykövet augusztus 26-án vette át a hivatalát, és egy operatív jelentés szerint íróasztalának egyik fiókjában rögtön talált egy levelet, aminek az volt az üzenete, hogy „Azt hiszed, hogy messze kerültél tőlünk, pedig nem!” 1986. szeptember 5-én az ecuadori nagykövet ebédet szervezett a leköszönő kolumbiai nagykövet tiszteletére, de erre Gonzálezt nem hívták meg, mert egyszerűen túl veszélyesnek gondolták a jelenlétét.
Négyből három
Hogy az új nagykövet veszélyben van, azt a rendőrség is jól tudta, és rendszeresen ellenőrizte járőrökkel González lakását. A nagykövetséget Dél-Amerikából is figyelmeztették. Egy 1986. december 22-i jelentés szerint egy Kolumbiából érkezett telexüzenet azt taglalta, hogy az M-19 megölt egy újabb politikust, így a csoport által megfenyegetett négy politikusból hármat már megöltek, csak González maradt életben.
A diplomata természetesen félt. Egy másik operatív jelentés szerint mindig csukva tartotta szobájának ajtajait és ablakait, és néha eltért a jelzett programjától (például bejelentette, hogy hétfőn Bécsbe utazik, de egy másik napon utazott el). Több alkalommal előfordult az is, hogy gyanús kocsi követte González autóját.
1987. január 13-án végül beigazolódott, hogy minden félelem jogos volt, amikor a nagykövet lőtt sebekkel a hóba rogyott. A merényletet az addig ismeretlen Hernan Botero Moreno kommandó vállalta magára, amikor a gyilkossági kísérlet után pár órával felhívták az AFP hírügynökség bogotái tudósítóját. Hernan Botero Moreno egyike volt azoknak, akiket González még miniszterként kiadott az Egyesült Államoknak. Harmincéves börtönbüntetést kapott.
A hóhelyzet miatt a rendőr- és mentőautók sem tudtak feljutni a merénylet után a II. kerületi lakáshoz, végül az 56 éves, életveszélyesen sérült nagykövetet katonai terepjáró kíséretében vitték be a Fiumei úti baleseti sebészetre. Az egyik lövedéket nem tudták eltávolítani, ezért négy nap múlva külföldre szállították. A nyugat-németországi landstuhli amerikai katonai kórházban kezelték tovább. A nagykövet csodával határos módon életben maradt, sőt egy hónapos felépülés után visszatért Magyarországra.
Az olasz meló
A merényletről a napi sajtó csak mínuszos hírekben, eldugva foglalkozott (vagy foglalkozhatott), de a rendőrség kiemelt ügyként kezelte. Rögtön a drogmaffiát sejtették a háttérben. Akkorra már kialakultak a Közel-Keletről a Balkánon át a szicíliai maffiához vezető drogfolyosók, és ez a térségbe vonzotta az amerikai kábítószer-ellenes hivatalt, a DEA-t is, ami Bécsben irodát nyitott.
A DEA többször tájékoztatta a keleti blokk országait is a nemzetközi drogpiacról, 1982-ben már Magyarországon is tartottak oktatásokat a Vám- és Pénzügyőrség és más szervek munkatársainak. A rendőrségnek 1987 elején így már volt fogalma a kolumbiai kartellről, és a kolumbiai magyar nagykövet is tájékoztatta az otthoniakat például az M-19-ről.
A merénylet helyszíne nem szolgált sok nyommal, ezért más módon kellett a tettesekhez eljutni. A magyar rendőrség széles körű felderítésbe kezdett, amibe bevonták az Interpolt, dán, nyugatnémet, kolumbiai szerveket és persze a DEA-t is. A DEA január 19-én Budapestre küldött egy ügynököt, és átadta az 1986-ban Kolumbiából Magyarországra kezdeményezett telefonhívások adatait.
A szűrőmunka során képbe került egy BME-n tanuló kolumbiai diák is, aki kihallgatásakor adott egy tippet a rendőröknek. Elmondta, hogy véleménye szerint nem Dél-Amerikában kell a tettest keresni, hanem Olaszországban vagy Magyarországon. A hallgató úgy okoskodott, hogy a kartellnek nem éri meg több ezer kilométert utaztatni egy bérgyilkost, inkább a vele kapcsolatban álló olasz maffiával vagy annak magyar kapcsolataival végeztetné el a piszkos munkát. A vizsgálatot ekkor terjesztették ki olasz állampolgárokra is, és a nyomozást a DEA újabb híváslistákkal segítette: április 14-én a Kolumbia és Olaszország, valamint Olaszország és Magyarország között zajló telefonhívások adatait osztotta meg a magyar hatóságokkal.
A tettesek végül az olasz szálon lettek meg. „Elkezdtük az utazási irodákat járni, hogy kiderítsük, mely országból érkeztek hozzánk általuk külföldiek, és kiknek adtak ki lakást” – emlékezett vissza tavaly a Blikknek az ügyön dolgozó egyik nyomozó, Kátai Elek. „Három hétig tartó sziszifuszi munka közben tudtuk meg, hogy Olaszországból két férfi és egy nő, Carlos Alberto Chichiarelli, Moreno Stortini és Susana Lazati pár napra kivett egy második kerületi lakást.” A három olasz útlevélképe is meglett, és egyikükben, Chichiarelliben a nagykövet még símaszkon keresztül is felismerte a támadóját.
A további nyomozás során kiderült, hogy az olaszok a merénylet előtt már kétszer jártak terepszemlén Budapesten. 1986 októberében Chichiarelli utazott a fővárosba. Bérelhető lakást keresett, majd taxiba ülve végigjárta a kinézett lakásokat, és közben a taxistól folyamatosan az ingatlanok kolumbiai nagykövetséghez mért távolságát kérdezte. Decemberben Chichiarelli és Stortini járt Budapesten, és ezúttal ki is vettek egy szállást a nagykövet lakóhelyének közelében. Végül 1986 szilveszterén a két férfi és Chichiarelli élettársa, Susana Lazati érkezett a fővárosba, már a merényletre készülve. Megszálltak az Astoriában, majd két nap után a Cooptourist közvetítésével egy Cimbalom utcai Ibusz-lakásba költöztek. Chichiarelli többször is autót kölcsönzött, az utolsót 1987. január 13-án reggel 9 óra 30 perckor. Egy korallszínű 1500-as Lada volt, éppen olyan, amilyet a merénylet helyszínének közelében láttak.
Egy másik merénylet utórengései
A tettes és társai tehát meglettek, a magyar rendőrök átadták a neveket az Interpolnak, illetve az olasz hatóságoknak. 1987 szeptemberében Olaszországban őrizetbe is vették a három embert, és az ottani hivatalos tájékoztatást az MTI, illetve a magyar napilapok is lehozták.
Itt azonban megállt az ügy. Vannak, akik az olasz maffia kezét sejtik a dologban (például Kátai), de Orbán-Schwarzkopf szerint az is közrejátszott, hogy a magyar és az olasz hatóságok egy korábbi feszültség miatt nem tudtak megfelelően együttműködni. A II. János Pál pápa elleni 1981-es merénylet utáni nyomozás során az olasz rendőrök látóterébe került egy Saral Atalay nevű férfi. Atalay magát örménynek vallotta, átmenetileg Magyarországon élt drog- és fegyvercsempészésből, és a Szürke Farkasok nevű török terrorszervezettel is kapcsolatban állt. A magyar rendőrök egy pitiáner ügy – háztartási tüzelőolajjal való visszaéléses – miatt őrizetbe is vették a férfit 1985-ben. Az olasz hatóságok ekkor kérték a kiadatását, de a magyarok ezt elutasították. Ennek oka részben az volt, hogy a pápa elleni merénylet mögött álló bolgár titkosszolgálatnak kifejezetten ez volt a kérése, részben pedig az, hogy a magyarok nem szerették volna, ha nagyobb nyilvánosságot kap, hogy az ország fegyver- és drogcsempészetben érintett. Az olasz rendőrök ezt a régi sérelmet hozták elő, amikor a magyarok tárgyaltak a nagykövet elleni merénylet gyanúsítottjainak sorsáról.
Végül Magyarországon az a politikai döntés született, hogy az ügyben további lépéseket nem tesznek. „További politikai háttérről ennél konkrétabbat nem tudni, mert ehhez olyan állambiztonsági és pártiratok megismerésére lenne szükség, amelyek továbbra is zároltak – és könnyen lehet, hogy eleve nem is keletkezett sok vonatkozó irat; ez az a szint, ahol nagy részben inkább már csak szóbeli utasítások létezhettek” – idézte a Orbán-Schwarzkopfot az Index 2017-es cikkében.
A három gyanúsítottat végül felmentették a vádak alól Olaszországban, a vizsgálóbíró nem találta elegendőnek a bizonyítékokat.
Az élete utolsó hónapjaiban már bujkáló Pablo Escobart 1993. december 2-án egy amerikai–kolumbiai kommandó tűzharcban lelőtte.
Enrique Parejo González 1987 februárjában visszatért Magyarországra, ahol biztonsági intézkedések mellett még bő egy évig hivatalban maradt. 1988. március 25-án hagyta el Magyarországot. Még ma is él, 91 éves.